Tudtuk, hogy nagy érdeklődés övezi Karafiáth Orsolya első regényének, A Maffia-klubnak a létrejöttét, hiszen jóformán mindenütt, irodalmi esteken, tévéműsorokban, újságokban hallhattuk, olvashattuk a szerzőről, hogy versek helyett regényen dolgozik. Várva várt könyvbemutatóra igyekeztünk tehát, nemcsak azért mert kíváncsiak voltunk, hogyan éli meg a szerző, hgy költőből regényíróvá lett, hanem mert tudtuk, ha Karafiáth Orsolyáról van szó, akkor ott nemcsak szimpla felolvasás plusz háromkérdéses könyvbemutató lesz, hanem szabályos show. Nem csalódtunk.

 

 

 

(Fotók: Valuska Gábor)

Az Ulpius Kiadó ismét rendhagyó könyvbemutatóval készült: a zenével és celebekkel megerősített eseményt a Werk Stílus és Kommunikációs Akadémián tartották, amely inkább hasonlít furcsa, kényelmetlen műteremlakásra, mint kommunikációs képzőközpontra, ám ezzel még nem is lenne semmi baj. Ám az eseményre meghívott több száz embert beterelték egy olyan terembe, ahol ablakot csupán résnyire lehetett nyitni és ahol öt perc múlva mindenki annyira izzadt, hogy a meleg és a tömeg miatt inkább éreztem azt, hogy a hetes buszon beszél Karafiáth az új könyvéről, mint egy teremben. A tömegben pipiskedve, hogy lássak egyáltalán valamit, rá kellet jönnöm az aranyszabályra: hiába fanyalgunk, hogy az irodalmi programokra mindig ugyanaz a maximum tíz ember megy el, irodalmi programon száznál több ember igenis ne vegyen részt, mert ha mégis, előáll az a kellemetlen helyzet, hogy a mögöttem álló tömeg morajlásától egyszerűen nem hallom a szerzőt, hiába beszél mikrofonba. Bármennyire is érdekes kérdéseket tett fel Karafiáthnak a moderátor, Till Attila, beszélgetésük a hangzavar miatt sajnos valami sznob fogadás alatti esztrádműsor érzetét keltette. Pedig Karafiáth mindent megtett, hogy rászegeződjön minden figyelem, bár saját bevallása szerint egyáltalán nem egoista, mindenhonnan ő nézett vissza ránk: az egyik falon a róla készült fényképsorozatról, a másik falon videóról, a kezemben lévő regény borítójáról. Sokaknak ez visszatetsző lehet, nekem mégis tetszik. Karafiáthban mindig is azt szerették és egyben utálták, hogy szerepel, használja a médiát, meri prezentálni magát. Hogy jó író-e, meggyőződésem, nem ezen múlik.

 

 

A szerző saját bevallása szerint rengeteg időt és energiát áldozott erre a regényre, egész pontosan hét évet: "Ennyit egy férfira sem áldoznék, mint a főhősömre, Lajosra tettem." A regényben egyetlen férfi, Lajos, és 12 nő néha szó szerinti harca, drámai monológja olvasható, akiknek története olyannyira önéletrajzi, hogy a szereplők mindegyike megfeleltethető egy-egy valós személynek. Csakúgy mint a regényben, a szerző életében is létezett az a főiskolás csoport, barátnők köre, akiknek élete, történetei és férfiai át meg átszőtték egymást. Ezek az egybefonódó életek, történetek kezdték el foglalkoztatni Karafiáthot, aki annyira komolyan vette, hogy valós személyekből építi fel karaktereit, hogy egész szövegeket kért és íratott a szóban forgó nőkkel. A regény majdnem negyven százaléka ezekre a vendégszövegekre van felfűzve, ezek lettek összefűzve a szerző által egyetlen sztorivá. Tilla kérdésére Karafiáth bevallotta, valahol persze mindegyik szereplő természetesen ő is, de sok sztori éppen úgy történt a valóságban is, mint a regényben.

 

 

A szerző ki nem fogyó ötleteit az is mutatja, hogy a regény megírása után nem dőlt hátra, mint aki jól végezte dolgát. A zene, a dalszöveg-írás és a könyv karakterei, sorsuk annyira foglalkoztatták, hogy szerette volna, ha ezek a nők a zenében is életre kelnek. A dalszövegek megírása után felkért tehát tizenkét zenekart és napjaink legkedveltebb énekesnőit, hogy jelenítsék meg ezeket a nőket. Természetesen az ötlet marketingfogásnak sem utolsó, eddig jóformán gyerekkönyveknél láttunk ilyet, pedig a siker garantált. A bemutatón Soma és Legát Tibor és zenekara lépett fel, így a könyvbemutató észrevétlenül alakult át kellemes koncertté és bulivá, ahol mi is tettünk egy-két kört, majd magára hagytuk az ünneplő tömeget.