Amikor a helyszín-lelő kidugta az orrát a Kosztolányi Dezső téren (nem kell mondani ezek után: neki minden hét könyvhét), az eget kémlelte, akár egy viharvadász, ám nem látott semmit, pontosabban annyit, hogy az ég elé tajtékos hullámokat verő drapériát feszített a megfellebbezhetetlen közértes; zárva volt az édes ég-bolt aznapra, csupán a földi édességboltok kirakatain csillogott a kozmikus harmat. A könyvhétnek azonban elkezdődött a visszaszámlálás: könyv12345, épp a hatnál tartott a szerdai napon, amikor a Szegfű utcában a Cseh Kulturális Intézet vörös szőnyegén a kalligramos szerzők az előadóterembe felgördültek.
A Kalligram nem épp szűkkeblű kiadó; a mostani könyvünnepre két bemutatóval is előrukkolnia kellett; hétfőn a Szlovák Intézetben intézkedett Mészáros Sándor, a kiadó budapesti vezetője az egy tucatnyi friss kötettel büszkélkedő szerző fölött, a második felvonásra pedig a bohémiai rapszódiák házában került sor.
Az ég olyan volt tehát, amilyen, de a Szekfű utcai nagyvonalú hajlék drapériái, gondosan elhúzott függönyei mögött az ablakkereteket imitáló háttérvilágítás örök nyarat ígért.

Mészáros nem vacakolt egy pillanatig sem, profi módjára vágott bele, akárha egy Baló György temperamentumában párolt Betlen János poliglott intelligenciája vezette volna a Stúdió '10-et. Mészáros lezser volt, akár egy angol kordöltöny és lényegre törő, mint egy észervétlen, noha hatékonyságában felülmúlhatatlan mosópor.
Az első tételt a Kalligram-féle százak szimfóniájában, Jan Novák Eddig megvolnánk című könyvét Beke Márton fordító vezette fel. A regényről megtudható lett, hogy az emigráns író az ún., Csehországban legalábbis a magyar viszonyok analógiájában a Bajcsy-Zsilinszkiéhez hasonlóan becsben tartott Machine-család történetét mondja újra, különös tekintettel a német megszállással szemben kifejtett ellenállásban játszott kitüntetett szerepükre. Novák Milos Formanról is szerzett már könyvet, amire Forman ekképp reagált: Ez az életem, ahogy Novák megélte. Igazi végszó.
Mészáros ekkor Borbély Szilárdot hívta a deszkákra, aki A testhez - Ódák és legendák címmel adott közre verseskötetet, amelynek a köznapi nyelv mint talált tárgy éstehát a szekvenciákba illesztett profán elemek játéka és hideglelése pumpál aritmiás dinamikát. Borbély komoly színészi erényeket megcsillantva hozta a rendőrök által megerőszakolt Zsanett monológját.
Zeke Gyula lépett lépre következőleg, akinek A Bécsi úton című opusa megindító és - rázó szöveg, a recenzens, a könyvet olvastán, ezt nem takarhatja el semmiképp; anyakép fekete keretben. De erről, mint az előzőekről is, kerül még szó a literán bőven és hamarost. Ellenben Zeke Gyula nem igazán kerített magának szót: idő kellett hozzá, mondta a próza keletkezéstörténetéről. Nem tudok történeteket kitalálni, mondta a kérdésre, hogy tud-e vajon történeteket kitalálni. Aztán felolvasás jött: különös tekintettel Krisztus születésére és a Nagy Októberi Forradalom pravoszláv és európai időpontjára.
Irodalom eddig és irodalomtörténeti álzárlat most; Grendel Lajos megírta A modern magyar irodalom történetét. Pompás helyzet, érdemes volna követési távolságon belülről utánamenni; íróknak utánozni, olvasóknak okulni egyaránt. Merthogy az írói aspektusból minden efféle, amúgy, hisszük gyarlón, per definitonem tudományos karakterű munka "fogni kap egy vajszínű árnyalatot". Grendel tizenhárom éve tanítja a fenti tárgyat Pozsonyban, ennek minden tanulsága összegződött ebben az elegáns dolgozatban. Reményik ilyen jelentős, nem gondoltam volna, mondja Grendel. Mórától az Ének a búzamezőkön ragyogó, ezt sem tudtam, teszi hozzá. Kuncz Aladár Fekete kolostorát eddig nem olvastam, remekmű, már megérte nekifogni, zárja végül.
Márton László Távolodó novellamontázzsal jelentkezett, amelynek ő a szervező eleme, válaszolta Mészáros kérdésére, majd felolvasott egy nyolcvanas évekkel teli írást.

Az este aztán ismét lantot ragadott; Györe Balázs: kölcsönlakás. Ide lehetett bekukkantani. A próza borivás, a vers snapsz, szögezte le Györe, aki - nem hangzott ez ismeretlenül - szíve szerint leginkább az amerikai (beat) költészet örököse volna, ha - nem lenne magyar költő.
Ha így lett volna, őt nem Győrffy Miklós fordítaná magyarra, mert és viszont Bernhardot, Kafkát annál inkább. Ezekről a tapasztalatiról vet számot, ad számlát a  Zongora akarunk lenni című esszégyűjteményében, na meg arról, hogy mennyire reménytelen a fordítás, és mennyire reménytelenül reményteli Thomas Bernhard, akinek jelentősége Győrffy szemében csak nő és nő, határt nem ismerve.
Esze Dóra diéta-regényt írt egy diétás táborról, a Kádár-rendszer kettős beszédéről, a diétás pajtásokról, a diétás zászlófelvonásról, a diétás kézilabdameccsről, a diétás nővérről és a diétás nyakkendőről.
A Kalligram dirigense, Mészáros Sándor végül elhalkította az utolsó crescendot, Berkes Tamás volt az végső ütem; Ködképek a cseh láthatáron, ez a könyv, amely a magyar bohemisták hiányosságairól, a közép-európai nemzetek egymás iránti érdektelenségéről és a kortárs cseh irodalom nagyságdeficitjéről is beszél.

A helyszín-lelő ezek után az utcai lágében vett nagy levegőnyi nikotint magához, később - nincs mese, vetítés és énekszó - rettenetes borokkal kezdett kimenetelére nézve eléggé kilátástalan küzdelembe, aztán alul mégsem maradt, mert egy kávés lokalitásban Németh Gábor javaslatára, noha nem unszolására, calvadossal lett rendkívül okos, és hát mi (ti, ők stb.) tagadás ezt meg nem bánta. Nem is fogja soha már.