2005 tavaszán a talán két garzonnyi alapterületű Mucius Galéria mutatta be azt a tárlatot, amelyen Gyukics Gábor egy-egy verséhez komponált festmények, szobrok szerepeltek. Az alkotókat a művek elkészítésére a parányi, pesti belvárosi „képesház” kérte föl. Az elmúlt év végén immáron könyvként, albumként forgatható kiadvány rövid bevezetőjében a művész-galériatulajdonos Mucius így fogalmaz: „Szóltam a galériához tartozó vagy avval szimpatizáló festőknek, hogy olvassák el a verseket, válasszanak ki egyet közülük, és fessék meg azt, amit gondolnak az adott versről. Ennyire egyszerű volt.”

A kiválasztott szövegek zöme Gyukics 2002-es, A remete többes száma című kötetéből való (Fekete Sas, Budapest). A VersKÉPzelet főcím alatt – a borítón valamiért nem, de – a címoldalon egyébként ez olvasható alcímként is. Bizonyos értelemben tehát egyfajta átdolgozása ez a munka a Remetének. Még akkor is, ha néhány írás az 1999-ben kinyomott Last Smile-ban látott először világot (Cross Cultural Communication, New York).
Versek és képzőművészeti munkák jól megvannak a lapokon. Tulajdonképpen Gyukics sem betűvető: kamera- (vagy fényképezőgép-) szemmel dolgozik. S a legtöbb esetben nem „cifráz” sokat. Nem bonyolít, kanyarog; néha kimondottan egykedvűen sorjáztatja képkockányi sorait: „Ferdén áll az ajtókeret / Fityeg a kilincs / Egyenetlen a padlózat / A falak befelé dőlnek…” (Váratlan helyzet).

„Hírek”– mondhatni. Azzal a megjegyzéssel, hogy a „korrekt” hírrel ellentétben Gyukics távirataiból szinte rendre hiányzik egy-egy elem. Olykor homályos – vagy egészen ismeretlen – az idő, a hely, a cselekmény s a szöveg állítmányát tekintve másodlagosnak gondolt téridő valamely mozzanata kap hangsúlyt.

Lényegében ez a konok, leegyszerűsített képiség, és e befejezetlen, illetve meg nem húzott vonalak sokasága engedi közel Gyukics szövegeihez a nem írott, a „valódi” színeket, formákat. És szinte minden szöveget újra és újra leírva. A festményeken, rajzokon, montázsokon, szobrokon. Nem tudni, a feladat kidobolásakor elhangzott-e, hogy a verseknek szövegtestként is meg kell jelenniük a műveken, mindenesetre csak kevesen mulasztották el használni azokat.

Chilf Mária hosszú ujjú pulóverén bárányok ugrabugrálnak; a festő erre írta föl vastag rosttollal, szabályos, az Arialra emlékeztető betűkkel a Séta helyett című verset. Nemere Réka előbb akvarellesen (nem tudom, hogy valóban vízfestékkel dolgozott-e, mert sem a technika, sem a méret nincs föltüntetve az egyébként jó minőségű reprók alatt) ábrázolta a szöveg által megjelenített tájat, arra került föl a Keskeny ágy a tavon összesen öt sora. Szurcsik József szintén ráírta mindkét festményére a választott írásokat. Esetében talán azért vált a munka szájbarágóssá kicsit, mert kiforrott, bár mozgásban lévő rendszere és műveinek „kompatibilissége” az írott szöveghez a kötet két legizgalmasabb elemévé teszik munkáit a versek közvetlen megjelenítése nélkül is. Naomi Devil Gyukics reptéri jelenetét (Repülőtéren) toldotta meg – új, önálló művet létrehozva – néhány nagyon finom árnyalattal. A tizennyolc éves művész montázsán a versszöveg levélként köszön vissza, borítékok, egy széttépett fotó s a kép közepébe biggyesztett körülvágott repülőgép-fotó társaságában. Knyihár Amarilla és Baksa Nándor mintha azt próbálta volna megfejteni, hogyan is festhetett az általuk vélhetőleg csak gépelt vagy nyomtatott (könyv) formátumban olvasott versek kézirat korukban. Knyihár zöld-fekete-szürke hátterén írógépelt karakterek; a fénymásoltnak látszó betűk hasa itt-ott fekete, mint amikor a betűkar rést üt a papíron, s az o betűből pötty lesz. Baksa Nándor citromsárga, négyzethálós alapon narancsszín írott betűkkel jegyzi: „Használható végeket bámulunk / az utcán / Egy-kettőt felszedünk / Üres cigarettásdobozba / tesszük őket / Élvezkedünk / ha lesz / gyufánk”. A szövegtest notesszerű környezete, a betűvezetés, a sorok kanyargása: ilyennek képzelnénk egy hajléktalan megtalált naplóját. Zsenia Bozukova egy minden irányban végtelen szék sormintájú matériából metszett ki magának egy téglalapnyit. Székháló. A mű ez esetben is: frontális, hisz a vers mellette: Székek. Székek, melyeket – a vers állítmánya értelmében – legelsősorban is át kellene rendezni. Verebics Kati festménye – a Görögök című vershez – szintén közvetlen reagál a szövegben elhangzó attribútumokra, hangulati elemekre. Sebestyén Antonella tartalmi elemet választott A hír elveszett című szöveghez. Az immáron gyöngybetűkkel interpretált vers egy nagyvonalakban megrajzolt galamb fehér tollára jegyeztetett. Tíz esztendejével egyébként ő itt a legifjabb alkotó. Rabóczky Judit szintén fiatal. A huszonéves szobrász a készhez nagyon közeli önálló rendszerrel bír. Két félelmetes munkával szerepel itt. Az Egy nő című vers mellett egy pár elrongyolt magas sarkú szandál; a meg nem történt jelenet párjaként nyomorúságosan lesoványodott macskák basznak. Mindkét mű anyaga piszkos, félrozsdás fém. És mindkettő nagyon fontos darabja e tárlatnak. Thury Levente annyi szobabútort, annyi tárgyat sűrűsít egyetlen szoborba, amennyi elegendő volna egy kisebb szoba szellős berendezéséhez. Tömbbé összeállított tárgyai – innen úgy tűnik – a szokványos helyzetekben sem viselkednek szokványosan. Czibók Péter kézírással másolta le a Kéznyom a falon című szöveget. Azt maratta üveglapra, majd húzott fölibe rozsdamarta fémszalagokat, s köréje keretet, mintegy védendő a kéznyomot, kezének nyomát. A Mikor megtaláltak holtan című szöveget Mucius piros anyagra jegyezte nagy, fekete, lassan húzott írásjelekkel. Zsemlye Ildikó mintha egy járólapból vágott volna ki darabot; gondos, sebészi precizitással. Ám nem a Föld gyomrába látni rajta, sár az, agyag vagy mi, ami alóla fölbuggyan. Németh Melitta marad választott szövege (Kísérő nélkül) tárgyánál. A keretben mosolygó férfiportrék, kétszínnyomással, illetve a szöveg sorai, szavai szinte véletlenszerűen elhelyezve – mintha földobott cetlik ragadtak volna visszaérkeztükkor a faktúrába. Ef Zámbó István teknősbéka férfije a Séta helyett című szövegben („Több száz éves teknősbéka vagyok /[…] mondta a férfi”) a művész szimbólumtárában régóta alkalmazott félig leégett gyufaszál, hozzáerősítve egy sétapálcához. E tárgyak közlik lakonikusan, hogy nem mennek sétálni. Nem, inkább lehevernek a kanapéra. Ugyanezen szövegből idéz Koncz András kék-fehér, határozott vonalvezetésű virágfestményén.

A kötet vers-kép párosait hat – kiállítás-megnyitó, illetve kiállításról értekező – szöveg követi, továbbá két megnyitóvers. Kissé elbillen így az utolsó 14-15 oldal, és ez ekkora terjedelem esetében jelentékeny lapszám. Gyukics különféle kiállításokról elmélkedik, s végül is – nem csinál forradalmat a műfajban. Rendre becsempész viszont a szövegeibe egy-egy olyan történelmi, művészettörténeti utalást, anekdotát, érdekességet, amellyel fönn tudja tartani a figyelmet. Valami elalvásgátlót – és az is valami.

 

 

 

Gyukics Gábor: VersKÉPzelet, Hanga, Budapest, 2005, 67 o., ármegjelölés nélkül
A könyvben műveikkel szereplő képzőművészek: Baksa Nándor, Zsenia Bozukova, Chilf Mária, Czibók Péter, efZámbó István, El Kazovszkij, Naomi Devil, Keller Diána, Knyihár Amarilla, Koncz András, Mucius, Nemere Réka, Németh Melitta, Rabóczky Judit, Sebestyén Antonella, Volker Schwartz, Szurcsik József, Thury Levente, Verebics Kati, Zsemlye Ildikó