hirdetés

Kopár szik, tölgyek, Nagyszálló

Arany-út, második és harmadik nap

2018. szeptember 26.

Már csak a Margitsziget vár, az egykori fürdőhely, ahova gőzhajóval vagy csónakkal jutottak a pihenni vágyók. Arany feleségével és unokájával, Szél Piroskával, akit lánya halála után maguk neveltek, 1877-től töltötte itt a nyarakat, a Nagyszálló második emeletén – Útinapló a Litera Arany Jánosról készülő filmjének forgatásáról. Második rész.

hirdetés

Félúton ébredni a háromcsillagos Hotel Atriumban, két kávé után felszívni még egy erőset, kiülni a recepció elé, összebarátkozni a lelkes magyar szobaasszonnyal, reggeli sétára indulni Váradon, a Calea Republicciin elérni a holnaposokat, szecessziós palotákat fotózni, homlokzatra felfeszített vásznak és hálók mögött virágos ablakokat, rozsdamart balkonkorlátot, tépett plakátok fölé ragasztott tépett plakátokat, nyitáshoz készülődő boltok portáljait, padon ülő fehér köpenyes boltosokkal, reggeli fényben. A három muskétást vesszük, filmünk főhőseit, a tudóst (Szilasi László), a költőt (Simon Márton) és a színészt (Horváth Kristóf), akik határozott léptekkel hasítanak, hogy utat törjenek a költő lábnyomában, Arany János szülőfaluja felé.

Nagyszalontán vár bennünket a tűzvészben elpusztult szülőház helyébe épített, szintén tűzvészben elpusztult ház helyébe épített tájház őrzője, a balladai nevű Fekete Mária. Stábunk rosszmájú fele szerint ez itt az Arany-Hollywood, szinte semmi sem eredeti, viszont látványos és temérdek turista él-hal érte.

A tornácos parasztház kertjében feketén bólingat az eperfa, melynek törzsét nemzetiszín-szalagokkal kötözték keresztbe-kasul honfiak és honleányok, jobb felől gémeskút, mélyére még Arany nézett. „Ezen a telken állott a bogárhátú öreg ház, melyben Arany János született 1817. márczius 2-án" – olvassuk a ház falán. Időre érkeztünk, rajtunk kívül senki, Mária mesél a vén apáról, az 55 esztendős Györgyről és korosodó feleségéről, a 45 évesen szülő Sáráról, kik tíz gyermeknek adtak életet, ám csak kettő maradt e világon, a legidősebb Sára és a legifjabb, a féltve óvott János, aki – mint tudjuk – gyermekként „vézna, ügyetlen testi dolgokra". Halljuk a hamuba írt betűk legendáját, hogy a fiú 3-4 évesen tanult meg olvasni, maga is írja: „Mire iskolába adtak, hova mód nélkül vágytam, [...] már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam". Az alacsony szobákban a korból összegyűjtött bútorok, tárgyak, az ablakpárkányon koszorúk, a beszűrődő fény csíkot fest a vályogtéglás padlóra. A sublódon órák, a szekrénytetőn tüzes vasalók. Bentről is hallatszik, hogy rivalgó gyerekcsapat közelít az utcában, akiket a forgatás idejére a belépéstől eltántorítunk, majd a kerti fűben, az eperfa árnyékában megénekeltetünk.

A Csonka-toronynál, melyben kiállítás megtekintésére vagyunk hivatalosok, égzengés fogad, munkagépek serénykednek, a bejáratot fúrják-faragják. A kőtörőkön és csákányozókon keresztül ugyan bejuthatunk, ám a zajok csak néma képek készítésére ösztönöznek, felszíni mintavételre, távoli történetmesélésre, inkább átruccanunk a Toldi Miklós térre, ahol Kristóf öt perc leforgása alatt köt mély lelki kapcsolatot egy urát nemrégiben elvesztett helyi ifjúasszonnyal, mi keressük az alkalmas napos-árnyas helyszínt, ahol jól mutat főszereplőink megviselt fizimiskája, míg elmondják az életút soros érdekességeit és a nép száján keringő anekdotákat. Tizenhat éves koráig volt Szalonta foglya az ifjú, majd a debreceni kollégista évek, a kisújszállási tanítóskodás és a Máramarosszigetig érő vándorszínészkedés, s újfent Debrecen után, hazatérvén tanítóként, írnokként és jegyzőként életének legtöbb idejét itt töltötte. Itt ismerte meg a helybeli ügyvéd házasságon kívül született árváját, Ercsey Juliannát, s szíve „régi választását követve", 23 évesen feleségül vette. Itt született meg egy évre rá első gyermekük, Juliska, majd 1844-ben Arany Laci. Immár nem a szülői házban, hanem elsőként az iskolában, majd egy kétszobás szolgálati lakásban laktak nem messze. Tudósunk, Szilasi Laci erről a ragaszkodásról beszél, és a hatalmas távolságokról, amelyeket vasúton, lovaskocsin és gyalogszerrel voltak kénytelenek akkoriban leküzdeni, ha Pesten, Debrecenben, Váradon vagy bármerre dolguk akadt.

Kocsinkat őrangyal vigyázza, aki olykor a pusztába vezényel kopár szik és gulyák közé, máskor a geszti kastélykert lombokkal sűrűn benőtt, személyzeti bejáratához, ahol hosszú percekre elveszítjük a reményt. Azt képzeljük, hogy a bonyodalmas előzetes egyeztetés vége, melyben a meg sem kezdődött átépítési munkálatok miatt csak a kertbe való belépésre kapunk felhatalmazást, hogy a Tisza család kastélyát a vadregényes növényzet takarásában meg sem láthatjuk, ám a drótkerítéshez egy jelentős testalkatú őr érkezik, aki – láss csodát – tud érkezésünkről, és buszunkba pattanva elnavigál a főkapuhoz. Elámulok akkor a látványon, a kastély, amely legutóbb a geszti iskolának adott otthont, és a tekintélyes kert, benne az istálló maradványaival és az eredetileg konyhának használt melléképülettel, valamint Arany kerti lakjával, elvarázsol.

Mint megtudjuk, nem a gróf ebrudalta külső épületbe a költőt, hanem a család könyörgése ellenére Arany ragaszkodott szabadságához és a tisztes távolhoz. Itt, ebben a lakban tanította poézisre Tisza Domonkost, a „kőszívű ember", Tisza Lajos betegeskedő fiát. Ide bujdokolt a levert szabadságharc után, mikor elvesztette mindenét, s barátjáról hír nem érkezett. Az itt töltött félév alatt Teleki Julianna grófnő és Arany között érzelmek szövődtek, beszélik a nyelvek, gyakran maradnak magukra a geszti kastélyban, amikor a férj vadászatra indul. Őrünk bennfentesen megsúgja, hogy Ágnes asszony balladája Geszten született, élt itt egy bűntudatban eszét vesztett, férjgyilkos asszony ugyanis, akinek hírét a helybéliekkel gyakran diskuráló Arany is hallhatta. A lombos fák tövében, a lemenő nap fényeinél válik világossá számomra, hogy a Nagykőrösön tervezett vacsorának lőttek, mire buszunkkal a bekötőn lekanyarodunk, az igazak álmát alussza a kisváros, örülhetünk, ha a szállásra beszalad a belga tulaj megbízottja, hogy legyen hol kinyújtóztatni fáradt tagjainkat. A hosszas könyörgések azonban megteszik hatásukat, az éhező pestiek kedvéért éjnek évadján felveszi a munkát egy csapat otthonában békésen tévéző szállodai alkalmazott a város határában, és összerittyentenek nekünk egy húsos és egy hústalan vacsorát. Igaz, a központban létesült szállónk még nem készült el teljesen, stábunk – egyedül a házban – békésen szendereghet a friss illatú, új szobákban.

Nagykőrös pompásan felújított főterén ébredünk. Croissant-nal a szánkban robogunk találkahelyünk, a református gimnázium és a mellette álló, ugyancsak református általános iskola előtti Hősök terére. Kedves szőke magyartanárnő, Benita siet elénk, a fűben Arany-rajongó fiatalok, akiket Kristóf tiszte szóra bírni költőnk verseiből kitalált játékkal. Az iskola déli, torony nélküli szárnyában tanított Arany magyart, latint és görögöt 1851-től, kilenc éven át. Lakott is e házban, nevezik professzorok házának, ablaka épp a templomra néz, de éltek családostul a Dalmady Győző és a később róla elnevezett utcában is. A tér szívében áll egy pad, rajta felirat: „Itt állott az a ház, amelyben Arany János Nagykőrösre költözésekor, 1851. október végén november 10-ig Mentovich Ferencnél megszállt." Ideális a szereplőhármast fotózni, de a tűző napsütés elől a Benita kérésére kizárólag előttünk kaput táró templomkertbe menekülünk, ahol drámai fény-árnyék kulisszák közt a diákokat meséltetjük a kétszáz éves ősről. Kertben, Visszatekintés, A lejtőn, A walesi bárdok, Szondi két apródja, Az örök zsidó: néhány vers csak a nagykőrösi termésből, pedig távol került ezekben az években az irodalmi élettől, „pestezhetném", írja egy levelében az akkoriban egyre többet betegeskedő költő. Sztorik garmadáját halljuk a büszke nagykőrösiektől, tengernyi verset. Még tervezzük, hogy beállunk Varga Imre A nagy tanári kar című szoborcsoportjába a város határán (rajta ez áll: „Az volt ám a tanári kar! A Fiastyúkban nincs annyi csillag, mit akkor Nagy-Kőrösön volt." [Jókai Mór: Egy nap Arany Jánosnál]), de Mars-béli táj fogad, túrt halmokon munkagépek pihennek, a tanári kar árván ácsorog a markoló takarásában.


Teketóriázni pedig nincs idő, neki kell lódulnunk Budapest felé, hogy a kettőre egyeztetett időpontot elcsípjük a Magyar Tudományos Akadémia lépcsején. Nekiveselkedésünk oly szerencsésre sikerül, hogy majd' egy órával korábban próbálhatjuk elfoglalni megbeszélt parkolóhelyünk az akadémia udvarán, ám a szűk kapu láttán a tágas Széchenyi teret választjuk megállóhelynek. Röpke sárgarépaleves, gyrosos szendvics, s máris a díszes aulában sorakozunk, morcos vezetőnk érkezését várva, akinek kíséretében kizárólag a papírjainkon szereplő helyszínekre settenkedhetünk, hogy álljuk a kutatásba merült tudósok rosszalló tekintetét, mit keresünk mi, léha bohémek a tudomány templomában. Arany még Nagykőrösön tanít, amikor az akadémia tagjává választják, rá egy évre a Kisfaludy Társaság elnöke lesz, és Pestre költözik, majd 1865-ben az MTA titkára megtisztelő cím birtokosa. Útinaplónknak nem lehet tárgya minden részlet kibeszélése, ám annyit elmondhatunk, hogy Arany mérgére nem kapja meg azon nyomban az akadémiai lakást, az első években az Erkel és az Üllői utca sarkán álló ház emeletén, majd a mai Szabadsajtó útján él, ahonnan télben-fagyban gyalogosan kénytelen megtenni az utat hivataláig és vissza, ami lerontja amúgy is gyönge egészségét, mint ahogy nem tesz jót az irodája ablakában süvítő hideg szél sem, mely ellen – megjegyezzük – szélmérőt barkácsolt a költő a hévmérő mellé. Noha épp a kötelező olvasmányokról szóló konferencia zajlik a tudomány palotájában, bebocsátást nyerünk egykori akadémiai lakása bejáratához, ahol egy cserépkályha és egy (abban az időben épp a PIM kiállításán díszelgő) fotel őrzi emlékét, a lakhelyhez vezető ajtót örökre (?) lezárták. A zeneteremig kacskaringózó folyosók egyikében áll még egy karszék, kárpitján koszorúval, mely Arany nyomát őrzi (csak reméljük, hogy nem ebben engedte el az életet). Hőseink, Simon Marci, Szilasi Laci és Bob váltva szónokolnak, verselnek és magyaráznak a lépcsőn, ablak előtt, tükrökben és ajtónállva, majd számuk rideg tartásunk következményeként egyre csökken.


Már csak a Margitsziget vár, az egykori fürdőhely, ahova gőzhajóval vagy csónakkal jutottak a pihenni vágyók. Arany feleségével és unokájával, Szél Piroskával, akit lánya halála után maguk neveltek, 1877-től töltötte itt a nyarakat, a Nagyszálló második emeletén, a Dunára néző oldalon lelt szállást. „Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?" – írta Tompának még 1866-ban. Tizenegy évnek kellett eltelnie, mire 1877-ben végre visszavonulhatott. „Nem is látok, nem is hallok, nagyobb utazásra el nem mehetek, a sziget pedig azért is jó, hogy ott kocsi sem üthet el" – írta orvosának. Aki akkoriban arra járt, a szigeten egy fekete szemüveges, napellenzős fejfedőben botorkáló öregurat látott, aki meg-megállt egy-egy szebb virágágyásnál, bokornál. Legkedvesebb fája egy kőrisfa volt a víztorony mellett, a közeli tölgyek alól gyönyörködött benne, itt írta 1877-ben A tölgyek alatt című verset, amit elszántan skandálunk a fűben elterülve, járva-kelve platánok, tölgyek, hársak, kőrisek alatt: „A tölgyek alatt szeretek pihenni, / Hova el nem hat / Város zaja semmi". Bal felé fürdő, arrébb a nagyrét, ahol Toldi Miklós és a cseh vitéz vívta párbaját, végestelen-végig költők, írók, festők, szobrászok a művészsétányon, ide képzeljük a lassú léptű költőt, aki olykor kedves padjára telepedett, s jegyezte az Őszikéket, melyeket Gyulai Páltól kapott kapcsoskönyvébe másolt: „De, akárhol vár / A pihenő hely rám: / Egyszerüen, bár / Tölgy lenne a fejfám!"


Utunk végéhez közelít, a domonkos-rendi apácakolostor romjainál hőseink lejátszanak még egy helyszínen improvizált, zenés zárójelenetet, a kavicson trappoló, turistabringával, lajtoskocsival zajjal közlekedő népeket egyéb irányba tereljük, elkészül a stábfotó, majd tizenhárom kedélyesen elgyötört Arany-ásó sétál a szigetkijárat felé, én „letészem a lantot", a többiek meg, hogy a nagy barátot, Petőfit még pillanatra ideidézzük: „végét vetik a zenének".

Él-e még Arany János? Ezzel a kérdéssel indult a forgatás. Mi úgy láttuk, aligha virulhatna jobban, vének és sihederek közös nevezője, ő a nyelv, amelyet értünk és beszélünk. A háromnapos úton készült road movie-t 2018. október 17-én mutatjuk be a TRIP-Hajón. Főszereplők: Szilasi László (a tudós), Simon Márton (a költő), Horváth Kristóf Színész Bob (a színész). Rendező: Ruszthi Zsolt. A stáb: Csejdy András, Deberling Norbert, Nagy Gabriella, Udud Levente, Valuska Gábor, a Bob és Bobék Orchestra (Bakos Bettina, Dévényi Zoltán, Oláh Máté Edmond és Színész Bob), valamint Zsolti a volánnál.

Az útinapló első része ITT olvasható.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.