Először is szögezzük le, nem regényt tartunk a kezünkben, hanem novelláskötetet.

Kehlmann elbeszéléseinek hősei kivétel nélkül boldogtalanok, és meg szeretnének halni, aztán ez vagy összejön nekik, vagy nem. Mindenesetre folyton méláznak a halálon, minimum elegük van unalmas, képmutató életükből. Barátaikból, rokonaikból, feleségükből, szeretőikből, gyerekeikből; hírnevük sem szolgál már semmi újdonsággal, vagy éppen hírnevet akarnak - mindhiába. Ezek a hősök ismerik egymást. Esetleg - önreflexív módon - írói életrajzuk betetőzéséhez van szükségük a halálra, mint a több novellában is szereplő Leo Richternek. Vártam, hátha a következő történetben nem ez és nem így lesz. De igen, végig megmarad a melankólia, a halálvágy, a félelem. Leo Richter - természetesen az elbeszélő alteregója, Kehlmann szellemesen önironikus figurája - így beszél az utolsó fejezetben, mikor újdonsült szerelmével, Elisabeth-tel Kongóba utazik: „Itt lezuhanni. Az már valami. Jól venné ki magát az életrajzban. Eltűnt Afrikában.” Richter valójában a hírnevet irigyli.

Korábban tényleg eltűnik Kongóban Maria Rubinstein, krimiíró-nő. Richter helyett utazik oda, majd „halálhírét követően” rohamosan megnő a példányszáma. A példányszám nagy vonzerő, azért már érdemes halálba írni valakit.

Egy másik novella hőse, a hírneves színész, Ralf Tanner önmaga számára is megszűnik létezni, mert egy unatkozó német kispolgár véletlenül az ő mobilszámát kapja a kommunikációs cégtől. Unalmában eljátssza a színészt, kikezdi szerepeit, piszkálja és átveri szeretőit, végül megbuktatja a színpadon. A Hozzászólás a vitához fejezet bloggere a legjobb fej. És persze az egyik legszánalmasabb figura. Kehlmann novellája remek. A gép előtt tespedő kövér blogger utazásra kényszerül. Végigizzad egy kongresszust egy másik kontinensen, majd lebőg az előadásával. De nem ez a lényeg, hanem hogy találkozik írói bálványával, Leo Richterrel vagy másik nevén Lara Gasparddal. Kilépve az éterből, a blogger a „hús-vér” írót veszi üldözőbe, csak beszélgetni szeretne vele (a nagy semmiről), aki persze le se szarja az örökké izzadó, rossz szagú, élőszóban elég szellemtelen figurát. Cserébe a blogger bosszút áll. Beírja a könyvesblogra, hogy Lara Gaspard könyvei fosszarok. Mindegy, mondván, Gaspard úgysem olvassa. (Fodor Zsuzsa kiváló fordítása  az egész történetet szlengbe írja át.)

Aztán egy másik elbeszélésben Kehlmann kifejti, az olyan írók, mint Richter mindennap többször megnézik a találataikat a google-ban; reménytelenül idegesítők, hiúak, irigyek és folyton kollégáikat szapulják. Közben persze állandóan dicséretre vágynak, díjakra, kuncsorognak egy jó szóért nőjüknek (múzsájuknak), az olvasónak és a kritikusnak, szóval rémesen kisszerű alakok.

Válasz az apátnőnek című elbeszélésben végre megismerkedünk egy igazán világhírű íróval. Miguel Auristos Blancos regényét minden novellában olvassa valaki. Ő tényleg hírnév birtokosa. Feltehetőleg Paul Coelho-parafrázisról van szó, Kehlmann jérezhetően élvezettel gúnyolódik. Egy író, aki abból él, hogy hamis, de jól hangzó keresztény mondatokat fogalmaz, ezért folyton meghívják őt valahová, nagy gázsiért. Micsoda nyűg ez a hírnév. Egy önző, magányos, narcisztikus fráter ül előttünk az íróasztalánál, makulátlanul felöltözve. Kisebb erőfeszítés nélkül fogalmaz naponta „több oldal regényt” – a kötet egyik leggyengébb írása és hőse a brazil elbeszélő. 

Nagyjából fel is soroltuk a szereplőket. Egyetlen kivétellel, ő Rosalie. (Az idős hölgy Leo Richter alteregójának, Lara Gaspardnak a rokona.) Rosalie elindul meghalni. Miután megtudja, rákos beteg, Svájcban, egy külvárosi klinikán bérel szobát, ahol áteshet az eutanázián. Zürichbe érkezvén, a kiábrándító orvosi bürokrácia és az utazás viszontagságait követően, mégis meggondolja magát a klinika előszobájában. Drámai, ügyesen adagolt, finoman nyomasztó és groteszk a történet. Rosalie elegánsan lép ki saját halálának elbeszéléséből.

Igazi depis könyvet írt tehát korunk legnépszerűbb német írója. Kehlmann műve nem véletlenül népszerű; jól fogyott odahaza, és több nyelven sikert aratott, jelenleg az egyetlen német író, aki nagy (több százezres) példányszámot hoz New Yorkban. Mi a sikerének titka? Semmi különös, csak az, hogy szórakoztató és ügyes epigon. Semmi radikális, kockázatos, váratlan, vagy újító szándék nincs benne. Egyszerre felszínes és komoly. Kehlmann magabiztos írói toll. Régimódi eszközök és sok olvasás a receptje. Könyvmolynak is nevezi magát. Prózáját már fiatal korában túl érettnek nevezték, mert mondatai világosak és rendben vannak; semmi fiatalos hév, új, vagy kockázatos gondolat, netán nyelvújító szándék nincs benne. Történetei jól építkeznek, a közhelyeket ügyesen forgatja, olvasmányait, népszerű irodalmi vagy inkább kvíz szintű tudását klasszul építi be írásaiba. Felteszem, olvasója örül, hogy minden utalását és idézetét könnyen felismerheti. A Hírnév is tele van ilyenekkel. Filmek, könyvek, írók művei, sok minden a népszerűvé vált művészet köréből. Fő, hogy nem kell különösebben erőt venni magunkon, hogy értsük a játékait. Kehlmannál a szövevényes cselekménybe sem fogunk soha belegabalyodni, mert ilyen sincs.

Persze, végig motoszkált bennem, hogy a harmincas éveinek közepén járó, világsikerrel élő, vidám Kehlmann, miért látja mégis ilyen mogorvának a német társadalmat. Miért tud ilyen magabiztosan ítélkezni a világról? És miért nem billen ki felnőttesen precíz, okos (vagy inkább okoskodó) intellektuális modorából? Mert hogy Kehlmann, mondjuk, a szexről, szerelemről, érzelmekről, metafizikáról és intimitásról nem tud írni, az már A világ fölmérése esetében sem volt kétséges. Kehlmann hősei anti-hősök. Elfuserált életű írók, sztárok, német kisemberek. Típusfigurák. Papírfecnik. Túl komolyan veszik magukat a saját világukon belül, ettől aztán mulatságosak. Savanyú emberek, könnyen lehet velük gúnyolódni. Jön az író, és megél belőlük. Nincs ebben titok, a Hírnév író-szereplői ezt világosan el is mondják. Valami ilyesmi volna a Kehlmann-recept. Tálald úgy tudásodat, felszínes nem-tudásodat, hogy közben szellemes maradsz.

Mindezen furcsaságok ellenére, azt mondanám, hogy a Hírnév jó könyv. Gyakorlatilag hibátlan (a magyar fordításban sajnos maradtak hibák, elírások „Bázel/Basel”; „Maria/Marie”, meg néhány következetlenség). Hibátlan abban az értelemben, hogy végig fenntartja az olvasó figyelmét. Szeretni való, ahogy nem varrja el azonnal a szálakat, az elbeszélő sosem megy el a túl nyilvánvaló fogásokig, imádja a közhelyes jellemeket, mégis megbocsáthatóan jól használja fel figuráit; úgy forgatja papírhőseit, hogy legalább annyi kínosan rossz tulajdonságukat lebbenti fel, mint amennyi jót elmond róluk - ez pedig elég a részvéthez.

Egy éve volt lehetőségem és elmentem Kehlmann egyik felolvasóestjére. Alig fért el a hallgatóság. A székek mellett rengetegen álltak. A Deutschlandfunk riporterének unalmas, rossz kérdéseire Kehlmann mindig humorral válaszolt. Legalábbis igyekezett nem túl komolyan venni magát, és nem túl sokáig tetszelegni saját írói szerepében. Eszébe sem jutott bármi politikusat kommentálni. Hiúságnak, becsvágynak semmi nyoma nem volt. És, ami a legfőbb, egyetlen szavával sem szeretett volna valami nagyot és kritikusat mondani a németekről. Kehlmann szórakoztatni akar, méghozzá színvonalasan. Inkább koravénnek mondanám őt. Érett, öreg írónak. A nézőtéren csupa idős ember, rajongók. Érdekes volt látni, mennyire nem a saját korosztálya a hallgatósága. Paul Coelho = Daniel Kehlmann, ezt azért még feltételezni sem merem…