hirdetés

Lanczkor Gábor: Körbejárható szobrok

2013. június 4.

A díjak a legtöbbször protokoll alkalmak, kevés köztük - ilyen a Sziveri-díj is -, amely a szakma privát kezdeményezése, ez esetben a Sziveri Alapítványé. A legutóbbi kitüntetett Lanczkor Gábor volt, vele beszélgettünk.

hirdetés

A díjak a legtöbbször protokoll alkalmak, kevés köztük - ilyen a Sziveri-díj is -, amely a szakma privát kezdeményezése, ez esetben a Sziveri Alapítványé. Ilyenkor talán érvényesebben tehető fel a kérdés: van-e és milyen a viszonyod Sziveri költészetéhez? Mennyire "talált el" ebből a szempontból az elismerés?

Persze, van hozzá viszonyom, amit a legfrappánsabban talán ott tudnék megragadni, hogy kevéssé szeretem a formai és retorikai túlcsiszoltságot, vagy annak látszatát, ami, azt hiszem, Sziveri költészetére is maximálisan áll. Emellett, vagy ezzel összefüggésben közel áll hozzám az a fajta fesztelenség az avantgárddal szemben, ami általában a szimpósokat jellemezte/jellemzi, és ami a korszak anyaországi költészetében, illetve költészetértelmezésében ilyen nyíltsággal nem igazán érhető tetten. Nagyon örültem a díjnak, külön annak, hogy Veszprémben adták át, annak a megyének a székhelyén, ahol a kislányom születése óta élünk a feleségemmel egy kis faluban.

A Tiszatájnak adott interjúdban ezt mondod: " .. arra vágytam, amiről, azt hiszem, Stendhal beszél egy helyütt, hogy ne legyen a mondataimnak, ad absurdum ne legyen a verseimnek stílusa." A költői megszólalás érvénye és hitele azonban mégis és elsősorban a hangütéshez köthető. Nincs-e itt valamely ellentmondás?

Véleményem szerint nem feltétlenül szerencsés ily módon a kontextusukból kiragadni interjú-mondatokat. Az általad idézett szövegrészlet környékén egyfajta viszonyrendszerről volna szó, nem abszolút kategóriákról. A teljes bekezdés így hangzik: „Szerettem volna az irodalmon túli, vagyis inkább az irodalmon kívüli tapasztalatokat beépíteni a költészetembe, a kezdetekben némileg naivan, aztán egyre tudatosabban. Bizonyos értelemben arra vágytam, amiről, azt hiszem, Stendhal beszél egy helyütt, hogy ne legyen a mondataimnak, ad absurdum ne legyen a verseimnek stílusa. Ne irodalmi előképeket idézzenek föl, hanem inkább valamiféle komplex vizuális tapasztalatot. Legyenek körbejárhatóak, mint egy szobor. Persze tudom, hogy ez egyrészt nagyon absztraktul hangzik, másrészt rettentő illuzórikus, de azt hiszem, mégiscsak ez volt a fő motiváció, amit a képzőművészettől kaptam. Hogy a társművészetek közül miért éppen a vizuális műalkotások? Erre a vonzalomra nem tudok választ adni.” Ennél pontosabban nem tudnék válaszolni a kérdésedre.

A London-köteted közismerten erős képi világra, a műtárgyakéra támaszkodik, Tandori költészetében ismerünk hasonló csapásokat. Téged mi vitt ebbe az irányba? És miként kerülhető el - elkerülendő-e? -, hogy a vers megőrizze autonómiáját, ne legyen kitéve egy másik referencialitásnak?

A kérdés közepére fentebb, azt hiszem, válaszoltam. És persze, elkerülhető, sőt, elkerülendő, legalábbis az egyik célkitűzésem ez volt a képleírásokkal. Hadd jegyezzem meg, az utóbbi pár évben talán a London-könyvemnek is volt némi szerepe abban, hogy egyre népszerűbb a fiatal magyar lírában a vizualitás irányába való tapogatózás, akár a konkrét ekphrasziszok határozottabb jelenlétével, akár egyfajta allegorikusan intermediális címkézettséggel. Ennek őszintén örülök. A hangsúlyozottan irodalmi irodalomnál számomra talán csak a nettó alanyiság érdektelenebb.

Nem szívesen "helyezed el" Magad a kortárs költők között, mégis, volna-e néhány olyan hatás, amelyet megemlítenél?

Sokkal inkább a kritika kezeli területen kívüliként a lírámat, mint én magam magamat. A jelenségnek talán nagyjából annyi a nyitja, hogy a verseim nem sorolhatók be sem a Kemény/Szíjj-, sem a Marno-féle beszédmód folytatásához, modulálásához, amellyel nemzedéktársaim (plusz-mínusz öt évvel számolva) java részének írásai szépen körülírhatók. Az úgynevezett irodalmi életben sem veszek részt, ez is igaz. Igen nagyra tartom Térey János és Borbély Szilárd verseit, bár ez konkrét hatásként valószínűleg kevésbé kimutatható. A nemzedéktársak közül a legközelebb talán Győrffy Ákos írásművészete és gondolkodásmódja áll hozzám, visszaigazoltan.

Második prózaköteteden dolgozol. Mit lehet erről műhelytitkokként elárulni?

Jelentek meg belőle részek, úgyhogy nagy titkolózásról nincs szó. Régóta írom, és most kezdem látni a végét, bár azzal, hogy késznek mikor lesz nyilvánítva, nem szeretném feszélyezni magam. Folyamisten lesz a címe, korábban volt ilyen című versem is, úgyhogy nyilván lesz benne egy erősen szubverzív árnyalatú mitológiai vonal. Az istenségként, istenségekként leírható természetnek a behatolásáról volna itt szó három mai és egy nem mai történetbe. Ennél többet ennek az interjúnak a keretei közt nem tudok róla mondani.

A szerző portréját Bach Máté készítette.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.