Szabó Tibor Benjámin harmadik prózakötete egyszerre idézi meg a bűnügyi és a fantasztikus regény, valamint az utópia műfaji hagyományait. A 47 (Démonok ideje) fikciója szerint a Helge von Koch Foundation és sátáni vezetője, a fekete garbós „segédekkel” körbevett, alacsony, kövérkés, szürke öltönyös Donatus nem kevesebbre, mint a világhatalomra tör. Éspedig úgy, hogy egy olyan „népbutító” programot dolgoz ki – Fodrozódás néven -, amely főként a média manipulálása révén az emberek érdeklődésének beszűkítését hivatott elérni, és azt, hogy végül már minden megjósolható kimenettel, előre látható terv szerint menjen végbe a valóságban. A történet főhőse Ádám, egy 37 éves Békés megyei műfordító, aki önakaratán kívül sodródik bele a Helge von Koch elleni harcba. Belesodródik, mert egyáltalán nincs ínyére a dolog, hogy ilyen ügyletekkel kell foglalkoznia. Inkább szeretne csak szép csendben, nyugodtan, magának, párjának (Annának) és a könyveknek élni; míg rá nem jön, hogy erre többé már nincs lehetősége. A könyv főcíme és egyik mottója („Jézus mondta: Lehetetlen, hogy egy ember két lóra üljön, két íjat feszítsen ki, és lehetetlen, hogy egy szolga két urat szolgáljon.” – Az evangélium Tamás szerint, 47. töredék) is Ádám hezitálására utal, és arra, hogy előbb-utóbb fel kell vállalnia önmagát, a konfrontálódás a világgal nem megúszható. A Koch és Ádám közt zajló küzdelemnek elvi szinten tehát az a tétje, a világ teljesen kiszámíthatóvá és beszűkültté lesz avagy megmarad az esetlenségeivel együtt is emberinek, színesnek, összetettnek. Ha valaki úgy érezné, jóra és gonoszra kettéosztani a világot túl egyszerű, annak jegyezném meg: a regény által megidézett műfajokba ez bőven belefér (bár a gonosz[ság] természetének leírása a szövegben néhol tényleg sematikus), másrészt Ádám sem teljesen pozitív figuraként jelenik meg előttünk.

Két szálon és narrációs szinten fut a sztori: egyrészt Olivér – egyszerű nyelvezetű – naplórészleteit olvashatjuk a kötetben, aki a Koch alkalmazottja, de Ádám gyerekkori barátja is; másrészt azt az egyes szám harmadik személyű, hosszúmondatokból felépített, de egyáltalán nem nehézkes, sodró szövegfolyamot, melyből az Ádámmal történtekről szerezhetünk tudomást. Több helyszínen (Norvégiában, Svédországban, és Békés megyében: Dombegyházon, Gyulán) és időpontban játszódnak az események, a narrátor(ok), felrúgva a linearitást, ide-oda ugrál(nak) ezek közt, de mindig akad egy-két, elsőre jelentéktelennek tűnő tagmondat („az nem volt jó”, „az furcsa volt nagyon”, „azt kedvesnek találta” – stb.), amely az el-elkanyarodó históriákat közös mederbe tereli. A Fodrozódás program alapelve az emergencia tanára épül: „A már beépített eseményatomok mint jelentésegységek nem mozdíthatatlanok. A történet kibomlása során, az új eseményatomok beépülésével a történet jelentése nem egyszerűen több lesz, de más is, az új elem – beépülése közben – átírhat korábban már szervesült elemeket, az addig befogadott történetrész jelentése kibillen nyugvópontjáról, a megteremtett koherencia elvész, s ez újabb korrelációs mozgásokat indukál a már létrehozott jelentésben…” (116.) Ugyanerre az elvre épül a regény sztorivezetése is.

Mint fentebb említettem, fantasztikus(-mitikus) történetként is értelmezhető a 47, amely azonban nem ragad bele a fantasztikumba, csak játszik vele. Az elsőre különlegesnek tetsző dolgok, jelenségek előbb-utóbb magyarázatot nyernek majdnem minden esetben. Ezeket gyakran valamilyen természeti jelenség vezeti be: a rend felbomlásának, a káosz térnyerésének kezdete az északi Szent Iván-éj idejére (amikor nem megy le a Nap) datálható, máskor meg a köd vagy a főszereplő fáradtságából adódó érzékcsalódása a magyarázata a valószerűtlen eseményeknek. Szabónál a könyv „valóságában” bekövetkező dolgok mindig valamilyen archaikus mintát követnek, a háttérben folyton valamilyen mítosz (pl. Nesszosz és Héraklész története) áll. A nyitó fejezetben szereplő Vigeland szobor, a Monolith pedig éppen egy olyan jelenetet ábrázol, mint amilyen később a fivérébe, Ádámba szerelmes Julcsival esik meg (258.), de a Márvány cukrászda melletti szökőkútnál történtek (235-236.) is erre az alkotásra játszanak rá, a mise en abyme alakzataként. „Mindig ugyanaz [történik] mindig más nevekkel”- jegyzete meg a narrátor Szabó Tibor első könyvében, A ciprusi királyban, s úgy tűnik, az ismétlődés-tematika továbbra is a szerző prózájának középpontjában áll. 

A regény bővelkedik a filmes utalásokban, és még inkább az irodalmiakban. A görög mitológiai allúziókon túl a Biblia kap nagy szerepet, s ezek mellett kiemelkedően fontos Annának az a megjegyzése („csodákban hittem napjuk elfeledtem”), mely a Levél a hitveshez című versét idézi meg – remek párhuzamként, hiszen Anna és Ádám kapcsolata, s utóbbi üldöztetése révén a 47 valódi, összetett kapcsolatot épít fel Radnóti zseniális versével; áttételesen ugyanazt a történetet beszélve el, csak más díszletek közt. De úgy tűnik, leginkább Krasznahorkai László prózája hatott Szabó Tiborra írás közben, és főként a Sátántangó, illetve Az ellenállás melankóliája. Erre utal, hogy a 47 világa egyre kaotikusabbá válik, figurái közt jó néhány lepukkant alakot találunk, akik kiéhezettek a csodákra, a megváltásra. A fantasztikum térnyerése, a kizárólagosságra törekvő ideológiák romboló hatásának bemutatása ugyanúgy Krasznahorkaira utal, mint pár egészen konkrét utalás: az elnéptelenedő város (128. – lásd: Sátántangó), vagy a külföldi emberek negatív jellegű bemutatása (lásd: Rombolás és bánat az Ég alatt, de e tekintetben más Krasznahorkai-opuszt is említhetnénk). És akinek még ez sem elég: Szabó főhőse, Ádám alkalmanként Korim Györgyként, tehát a Háború és háború főhősének nevén álcázza magát. Máskor meg Szmola Imreként, a mára nagyjából elfeledett Simonyi Imre költő „eredeti” nevén – aki mellesleg valamilyen szinten Krasznahorkai mesterének tekinthető.          

Szabó Tibor harmadik könyve kevés eszközzel, gazdaságosan felépített szöveg, kiforrott, olvasmányos regény, amely sikeresen egyezteti össze a populáris regisztereket a hagyományos értelemben vett szép- vagy (randa szóval élve) magas irodalommal. 
 

Darvasi Ferenc