Egy-egy könyvvásár már önmagában is szívet melengető atmoszférát tud teremteni, aki otthonosan mozog a könyvek között, az sehol a világon nem érzi elveszettnek magát benne, és tényleg csak idő kérdése, előbb-utóbb nem várt ismerősbe botlik. Nincs ez másképp most Prágában sem, ahová csupán a legszükségesebb, a kerekasztal-beszélgetésünket érintő kérdésekben „készültem”, és nem is tudtam, hogy Enrique Vila-Matason kívül még kit hívtak meg a szervezők, így aztán ahogy végigböngésztem a programot, nagyon megörültem, amikor megláttam Julio Llamazares (fent) nevét, akivel úgy látszik, mindig találkoznom kell.

     Héctor Orestes Aguilar (jobbra) neve láttán is felcsillant a szemem, és megjelent előttem alakja, amint kiszáll a taxiból és elindul, hogy megnyissa Leányfalun a Mexikói Napokat. Mert Mexikó Budapesti Nagykövetségének kulturális attaséja nem sajnálta az időt, oda is eljött. És magyarul sem felejtett el az elmúlt öt év alatt, amíg Uruguayban volt, és gyakorolhat tovább, hiszen most Bécsből bármikor átugorhat. Beszélgetőtársunk is akadt, Teresa Ruiz Rosas (lent) perui író és műfordító személyében, akit szintén a véletlennek köszönhetően ismerhettem meg Prágában, már ha egyáltalán beszélhetünk véletlenről, és nem a sors eleve elrendelt találkozása, mikor két ember útja így vagy úgy keresztezi egymást vagy végleg összeér. Teresa Enrique Vila-Matas (lent jobbra) irodalmi óvodástársa volt, ahogy mondja, Barcelonában, és Enrique Bartleby és társai című regénye is unokatestvére az övének, amely az El copista (’A másoló’) címet viseli, és 1992-ben a Herralde-díj második helyezettje lett.

 

    Író és hallgató egyaránt kicsit kétkedve ült le arra a beszélgetésre, melyet provokatív címmel hirdetettek meg: Szerelem és szenvedély vagy Szeretet és szerelem az irodalomban (a spanyol sajnos mindkét magyar értelmezést megengedi, mindig a kontextus dönti el, szerelemről vagy szeretetről, szenvedélyről vagy szerelemről beszélünk-e, és az amor mindig több, mint a szeretet, a szenvedély meg mindig pontosabban körülhatárolható az újlatin nyelvekben, mint a magyarban). A moderátor, Filip Kanda profi kérdezőnek bizonyult, és a hat író is többé-kevésbé egyetértett abban, hogy puszta klisé, ha a spanyol és spanyol-amerikai irodalmak szenvedélyes voltáról beszélünk. A tágabb értelmezésnek köszönhetően juthattak el odáig, hogy az irodalom szeretete számít, és azzal, amit tesznek, végső soron fityiszt mutatnak a halálnak.

 

    Őszinte ember vagyok, sose titkoltam, hogy általában negyvenöt percnél többet nem bírok ki, ha írók beszélnek irodalomról, pláne ha szerelemről is szó esik közben, hisz erről a kettőről mondjuk cinkos kacsintással mindig, hogy többet kellene művelni, mint beszélni róla, tehát hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a prágai könyvünnepen eddig két rossz tapasztalatom volt, az egyik, hogy túl hosszúak a beszélgetések, a másik pedig, hogy az egy légterűség miatt nagyon zavaró a hangosítás: ha az egyik helyszínen túl hangosak, akkor a másikon nem értik egymás szavát a beszélgetők. Ettől eltekintve kedves, barátságos hely. Nem is lehet másképpen ilyen helyszínnel, mint ez a pavilon, és ilyen háziasszonnyal, mint Dana Kalinová, az igazgató, aki a nap végén lélekszakadva igyekezett a Literature Across Frontiers standjára, hogy megbeszélje Ismini Radoulovitscsal, a Görög Könyv Centrum képviselőjével a Szaloniki Könyvvásár apró részleteit, aztán igyekezett tovább, a díszvendég költők felolvasására a Cevantes Intézetbe.

     Mi is indultunk, és a cseh születésű, ám Walesben élő, a bulgáriai születésű, ám török nemzetiségű, a szerbiai születésű, ám görög nemzetiségű, valamint a lett könyves kollégám társaságában, mint már oly sokszor, ismét megállapíthattuk, hogy az irodalmak közti párbeszéd előtt tényleg nincsenek határok.