hirdetés

Körletszemle

2flekken – Széljegyzetek a litera év végi körkérdéséhez

2008. február 8.
A litera év végi körkérdésére 41 író, költő, kritikus válaszolt. Az alábbiakban kis összegzést olvashatnak erről, valamint a jegyzetíró morfondírozásait kritikáról, egy egészségesebb kritikai életről, amit akár tekinthetnek vitaindítónak is.
hirdetés

Jobb későn, mint sebbel-lobbal – szól az ügyeletes körletfelelős, és széttekint. Nem kíván itt senki sebet, lobot meg főleg nem. De szépen óvatosan lejegyezzük mégis, amit látunk, finoman, lassan és megfontoltan. Először a tényeket, aztán a gondolatainkat, ha nem is konkrétan azokról, de azok kapcsán, per hecc…
 
A tények – A szerkesztő összegez
 
A litera 2007 év végén körkérdést intézett írókhoz, költőhöz, kritikusokhoz. Cirka 170–180 levél ment ki. Kb. 45 ember reagált a kérdésekre, páran udvariasan nemet mondtak, ám elküldték új évi jókívánságaikat. 41-en válaszoltak, amely válaszokat a litera közzétette.
A merítést tekintve nyilván nem vonhatóak le messzemenő következtetések, néhány tény azonban megállapítható.
A válaszadók skálája színes, mondhatni PC, volt köztük férfi és nő, író-költő és kritikus-irodalomtörténész, hazai és határainkon túli szerző, korosodó és fiatal, kánonszerző és kánonon kívüli, feminista és nem feminista.
Bár nem verseny, ki kell jelentenünk, a litera körkérdésében 2007 legjobb kötetének Marno János: Nárciszkészül és Szijj Ferenc: Kenyércédulák című könyvét tartották a legtöbben (5). Szoros rendben következik ezután Farkas Péter: Nyolc perce (4), majd Győrffy Ákos: Nemmozdul című verseskötete (3), aztán Háy János: A gyerek című regénye és Ágens Kúrós versei (2).
Az év felfedezettjének legtöbben egyértelműen a Telep csoportot tartották (csoportként és a tagjait érintően egyenként), de hasonlóan biztató meglepetésként értékelték Józsa Márta könyvének megjelenését.
A Citrom-díjra vonatkozó kérdés megválaszolását 90%-ban hárították a kérdezettek. Egy ember adná Vámos Miklós legutóbbi könyvének (Utazások Erotikában) és egy Esterházy 1991-es, 2007-ben újra kiadott kötetének (Az elefántcsonttoronyból). Murakami, Houellebecq, Eco, Mészöly Ágnes és Wass Albert egy-egy könyve került még a „savanyúságok” közé.
A kérdezettek nagy része szerint nem (vagy nem nagyon) volt tapasztalható sem szenzáció, sem botrány 2007-ben az irodalomban. A könyvterjesztés, illetve általában az irodalom körül zajló eseményeket, a vendégszövegekről szóló, illetve a kritika táján zajló vitát csak páran tartották botrányosnak. A KönyvesBlog megjelenését és működését (stílusát stb.) nem meglepő módon kb. ugyanannyian minősítették botránynak, mint ahányan mérsékelt szenzációnak. De válaszadóink örvendeztek többek között a Puskin utca (3), a Műút (3), az Árgus (2) és a Telepesek megjelenésének.
A legolvasottabb vagy legnépszerűbb lap még mindig az ÉS, a legtöbben a Kalligram egyes tematikus számait szerették olvasni, de előkelő hely jutott a Lettre, az Árgus és a Műút folyóiratoknak. Az Alföld és a Jelenkor azonban nem vagy csak halványan szerepelt.
Hogy ki mit olvas és kedvel a literán, az külön érdekes volt számunkra. 2007-ben a legtöbben egyértelműen Kemény István Bartis Attilával készült beszélgetését szerették a legjobban (9), de a Bereményi-nagyvizit is sikernek örvend (3). A Naplopás című születésnapi rendezvényünkön elhangzott netnapló-paródiák – úgy tűnik – olvasva is izgalmasak, Darvasi László Esterházy-paródiája vitte el a pálmát (3). A legnépszerűbb rovataink pedig a válaszadók szerint a nagyvizit és a netnapló.
Ami a terveket illeti: magyar író elsősorban írni, másodsorban élni óhajt, s csak utána szeretné jól kialudni magát.
 
Kis morfondírozás – A szerző töpreng
 
Előrebocsátom, a továbbiak a körkérdés nyomán jutottak eszembe, de a konkrét válaszokkal többnyire nem vagy csak érintőlegesen állnak kapcsolatban.
Az író- és kritikustársadalom véleménye jó és rossz műről a legritkább vagy kivételes esetekben egybehangzó. Hogy mit tartanak/ítélnek kiválónak és/vagy közepesnek, gyengének, azt – jól tudjuk – az önértéken, a művek minőségén túl számtalan más körülmény is meghatározza. Ezeket unalmas lenne újra és újra részletezni (egy jelentős életművet maga mögött tudó szerző gyengébb művének relatív értéke nagyobb, mint egy kezdő ugyanolyan gyenge alkotásának, az irodalmi szakmai/baráti körök vér- és dacszövetsége védelmét élvezik a tagok, a szívességek és viszontszívességek mikszáthi színterén egymásnak lekötelezettek játszanak, a legitimitásért folyó harcban létrejönnek az ún. paktumos közmegegyezések, a kapcsolatrendszerek működnek, és kialakul az illendőségek rendje, az értelmiségi trendi stb., stb.)
Na, nem ennyire setét a helyzet, mint ahogy a litera körkérdésére adott válaszok is mutatják. Az irodalom így vagy úgy, előbb-utóbb kiizzadja magából a minőséget, felmutatja, észreveszi, befogadja. És ez igen megnyugtató.
Noha a kérdések egészét tekintve meg kell jegyezni, hogy a válaszadók mintha nagyobb valószínűséggel neveztek volna meg olyan műveket, amelyekre már előzőleg mások a voksukat adták. Ennek legegyszerűbb oka talán az időhiány, én csak tapadásnak hívom: egy jel/nyom, amely vándormotívumként él és hullámzik tova.
De nem is ezzel van a baj, jót mondani mindig hálás és a legkisebb kockázattal jár, egyetlen reszkír, ha a tiltólistán szereplők közül választ az ember, mert azzal a saját irodalmi legitimitását, hitelét kérdőjelezi meg. (Igen, szerintem van ilyen tiltólista, amely egyes esetekben megalapozott, más esetekben kevéssé megalapozott negatív véleményeken alapul.) Ám megnevezni azt, ami nem tetszik, amit valaki rossznak, elhibázottnak, gyengének ítél: na, ez nem megy nekünk. Ez az, amit értek is, meg nem is. De nem tartom jó működésnek.
Ha átgondoljuk, egy patthelyzethez érkezünk, amiből nem látszik kiút, mégis hasznos lenne újra és újra átgondolni.
Egy író, aki létrehoz egy alkotást, kiteszi a világba, tetszésnek és nem tetszésnek. Nagy bátorság, de senki nem állította, hogy meg lehet úszni az akár méltatlan, bántó reakciókat: nincs láthatatlanná tevő palást, sem sérthetetlenség. Szépíró nyilván nem arra szerződött, hogy a kollegák műveiről véleményt mondjon, elegánsan kisasszézhat a helyzetből, megteheti, neki az a dolga, hogy írjon, a kritikusnak azonban ez a munkája. Csakhogy nem válnak el ilyen tisztán a szerepek. Az író olvasó is, és sok esetben ítész. Véleménye, ízlése, minőséghez való viszonya és értékpreferenciái mindenkinek vannak, és a legritkább esetben, a legkevesebben hallgatják el. Inkább megválasztják a közeget, ahol kockázatmentesen hangot adhatnak annak.
A nagyobb nyilvánosság előtt való beszéd mintha tabu volna, legalábbis egész másképp szól, mint a kisebb, bizalmi nyilvánosságok előtti. Az éles, karakteres, szókimondó beszéd igénye minduntalan megfogalmazódik, ám amikor megtörténik, többnyire gyanúsnak minősül, és elutasításban van része. A fedett beszéd vagy hallgatás okai számosak: a „nem akarok senkit megbántani” szépelgéstől a „nem alacsonyodom le”, „nem veszek részt” elhatárolódáson át a konkrét érdekvédelemig. Tartok tőle, vagy régi reflexeink, amennyiben a véleményformálás következményekkel jár, tiszavirág életű pár rendszerváltó év és némi átmeneti bizonytalankodás után új erőre kaptak, vagy valóban vannak/lehetnek következményei egy negatív véleménynek. Szerintem mindkettő. Kesztyűs kézzel bánunk az állami pénzosztóval, a szponzorral, kurátorokkal, a partnerral, az irodalom  érinthetetlennek nyilvánított nagyjaival és egyéb jótét lelkekkel, mindazokkal, akiktől függünk vagy függni vélünk. Pedig kesztyűben kezet fogni sem lehet.
Elképzelhető (nyilván vannak erre példák, ha ilyen erősen tapasztalni), hogy fent említetteket vendettára hajlamosítja egy-egy kritikus mondat, sőt biztos, hogy nem válik el senki agyában élesen egymástól a független döntnök és a bántott szerző, vagyis „befolyás alatt áll” (és dönt), mégis – azt gondolom – a hiba azok készülékében van, akik előfeltevések, félelmek, kényszerek rabságában működnek. És úgy tiszta, ha nem többes szám harmadikban írom. Mondjuk ki: működünk.
A pszichológiában már kitaláltak erre egy okos megoldást, ami akkora evidencia és közhely és olyan világos, mint a nap, mégsem látom egyik oldalról sem, hogy bárki alkalmazná. Ha a gyerek rosszalkodik, nem azt mondom neki dorgálásként, hogy „hazug, agresszív bűnöző”, hanem azt, hogy rosszat tett. Nem bélyegzem meg, nem őt minősítem, hanem a tettét. Egy mégoly nagyszerű szerzőnek is lehet gyenge műve. Ha nem volna, nem volna életművének kiemelkedő alkotása sem. Egyformán nagyszerűt alkotni meg: maximum az egyműves szerzők tudnak. Vagyis nincs ok sem hallgatni, sem megsértődni.
Az már persze más kérdés, hogy kritikus (vagy bárki véleményformáló) jól végzi-e munkáját. A felkészületlen, flegma, kevéssé vagy nem argumentált, személyeskedő, méltatlan, hatalomgyakorló, sanda szándékból írt vagy mondott bírálat magát minősíti (és szerkesztőjét, akinek rostáján átcsúszott), és gazdája előbb-utóbb vagy lekerül az irodalmi palettáról, vagy átlátszóvá/átláthatóvá válnak indokai.
Felteszek egy kérdést. Ki minek örülne jobban friss kötete megjelenése után? Az udvarias némaságnak (pár összesúgással a háttérben) vagy egy érvekkel alátámasztott, kellően átgondolt, ámbár negatív kritikának, még ha azt nem is tartjuk érvényesnek, igazságosnak (mi az?) vagy értőnek? Na, ugye.
A hallgatás vagy elnézés, urambocsá az elfedő és megszépítő körülírás is kirekesztés, például az irodalomról való párbeszédből.
Ha ennyire egyszerű volna, akkor miképp áll elő mégis patthelyzet?
Miközben beidegződéseinket ápolgatjuk, és rettegünk a szabad beszéd következményeitől (becsuknak, kicsinálnak, nem adnak díjat, támogatást, publikációs lehetőséget, nyilvánosságot, elfelejtenek, véletlen nem jut majd eszükbe a nevünk, ha külföldi szereplésre vagy ösztöndíjra kell ajánlani valakit…), a másik oldalon barátok erős karjaiba kapaszkodva, szűkebb vagy tágabb körök elfogadásából erőt merítve, ám úgy általában a szabad véleménymondás zászlaját lengetve (“szabad, csak ne rólam szóljon”) van, akik valóban megsértődnek. És sok esetben joggal, ugyanis mintha nem volna kultúrája a negatív kritikának. És a rossz (=felszínes, személyeskedő stb., lásd fent) kritika árt a legtöbbet a párbeszédnek, mert elhiteti magáról, hogy nem tetszésről csak így lehet beszélni. Egyik és másik oldalon sincs természetes viszony a helyzethez, egyik a másikát generálja, úgyhogy kész, vége, lássuk be: jelen pillantás nincs szólásszabadság!
Ma a szókimondók rebellisnek vagy bohócnak számítanak, erre vagy rá is játszanak, vagy különféle bélyegekkel a homlokukon (“művészlélek”, bohó ifjonc, elvakult mozgalmár) besorolódnak a komolyan nem vehetők vagy az ügyeletes szemétládák táborába.
Mindenki vigyorog, és mindenki gyanakszik…
Ilyen helyzetben pedig nagy a veszélye, hogy amit elnyomtunk, elmismásoltunk, elfedtünk, titkoltunk, az egyszer csak vulkánként tör elő…
 
Nyilván sarkítottam, és mindez nem így, nem ennyire szélsőségesen igaz. És kissé messzire is sodródtam. De nézzünk szét a körletben, és beszélgessünk, szerintem ránk férne. 

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
drótos tóth drótos tóth 2008-02-10 19:53

 Nekem is volt némi hiányérzetem a cikkel kapcsolatban, mert a válaszolók konkrétan említettek dolgokat, illetve szerzőket,. akikre, amikre a cikkszerző nem tért ki... De alapvetően nincs gondom azzal, hogy ez a társaság milyen folyóiratokat említ, rengeteg van, ez mindenkinek az izlésére van bízva. Viszont nem válaszoltál a kérdésemre, hogy Te melyik nem említett lapban vagy érdekelt. Csak nem a Mancsban? Azt én se ajánlanám senkinek! Főleg a kultúrrovata lesújtóan rossz, és sajna egyes magyarul is alig tudó "szerzők" úgy írnak cikket, hogy el sem olvassák, amiről véleményt nyilvánítanak, és emiatt nem csoda, ha összevissza beszélnek.

b.anita b.anita 2008-02-10 12:47

Tisztelt drótos tóth! Úgy érzem,mintha védelmedbe vetted volna a cikk szerzőjét - nem őt illette a "kritika", hanema helyzetet. hogy 45-ből ennyi és ezeket. ba

drótos tóth drótos tóth 2008-02-09 11:27

 banita! Mint a cikk jelezte, 180 meghívót küldtek küldtek ki szerzőknek, hogy válaszoljanak a körkédésre, de ebből csak 45 szerző válaszolt, az pont a meghívottak egynegyede, elképzelhető, hogy a 135 szerző, aki nem válaszolt pont az általad hiányolt folyóiratokat szereti. Te melyikben vagy érdekelt?