A pletykákkal ellentétben mindig több a kelleténél. A kérdés, sajnos, újabb kérdéseket vet fel. Ha a fog kihullhat, a kéz miért nem? Ha a fog kilyukadhat, akkor a kéz is? Ha a kéz simogat, akkor valójában „rágunk”? Ezekkel a kérdésekkel egyre beljebb megyünk a testbe. Kicsit már unom is ezt a témát, hiszen a költészetemet általában a test felől szólítják meg. Nem mintha elhibázott lenne ez a megközelítés, sőt, csak ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy mennyire monomániás vagyok. De hát nem tudom letagadni, hogy mindig fogakat látok ott, ahol irodalom van.  

Honlapodon többek között az is olvasható, milyen csoportoknak-szervezeteknek vagy a tagja. Mit jelentenek számodra, milyen szellemi támpontokat?

Nem vagyok lelkes-aktív közösségi „szerepvállaló”. Általában kerülöm az ilyen elkötelezettségeket és helyzeteket, mégis úgy alakult, hogy több írószervezetnek is tagja vagyok. Valószínűleg kíváncsiságból (is). Az irodalmi élet többszörösen rétegzett szféra, számomra mindig izgalmas tapasztalat volt a különböző terek együtt látása. Régebben többször gondoltam arra, hogy ez egyfajta nyomozás, ki tudja, melyik „rétegben” találkozom egy döntő hatással-könyvvel-személlyel. Irritál is, ha valaki „felülnézetből” lejátszott meccsnek ítéli az irodalmi topográfiát, mert miért kéne egy folyóiratból, városból, generációból tájékozódni? Szóval, szellemi szinten az  állandó ingerfrissítést garantálják a különböző „szervezetek”: társaságot, vitát, új arcokat. Viszont be kell vallanom, hogy mostanában alább hagyott nyomozói kedvem, jobban érzem magamat az irodalmi eseményektől távol, „viharmentes” környezetben.      

Ha a csoportoknál maradhatunk; a Telep-csoport legutóbb antológiával jelentkezett. Te
miként ragadnád meg ennek a költői társaságnak a szemléleti-poétikai karakterét?

Ezen a fórumon is érdemes hangsúlyozni, hogy a Telep bizonyos szempontból véget ért. A blog nem frissül többet, nem lesz több, a Telep neve által fémjelzett, kollektív felolvasás-szereplés. Persze mindenki dolgozik tovább, ez nem csak befejezés, hanem „passzázs”, az egyéni utak most kezdenek igazán kibontakozni. Ami a poétikai karakter milyenségét illeti, a válasz nehéz, hiszen a Telepnek soha nem volt manifesztuma, szigorúan körülhatárolt csoport-poétikája. Épp ez volt az izgalmas, a „családi hasonlóság”, szuverén alkotók között létesülő eltérések és azonosságok felszabadító hálózata.
Másfelől azt gondolom, hogy a Telepet nem lehet csak a Telepből megérteni, mert jelentősége egyfajta közvetítés volt. Jelenleg épp „költészeti boom” zajlik, a nyolcvanas évek környékén születettek generációjából nagy számban kerülnek ki tehetséges költők, és ez a líra-nyelvi lehetőségek – a fiatalok számára vonzó költői köznyelv – átalakulását vonja magával. A Telep színvonalas, egyéni eredményekkel ezt a megváltozott kondíciót reprezentálta. Ezért az a kérdés, hogy milyen költészetet műveltek-művelnek a Telep-tagok, nemcsak tizenegy szerzővel kapcsolatos, hanem szélesebb kontextusra utal.
Az biztos, hogy a Telep nagy része elhatárolódott az ezredfordulón divatos slágeres-dalos, szóvicces-ironikus hangfekvéstől. Ezzel szemben jelent meg a „komolyság”, az egzisztenciális tétekkel is operáló „személyesség” újragondolásának igénye, mely a legtöbb szerzőnél közvetett-tárgyias erőtérben kristályosodott ki. Hűvös felületek jöttek létre, gondosan kiegyensúlyozott, „középre igazított” versek, melyek nem stilizálnak se lefelé, se felfelé. Így képződött meg a „Hideg Kamasz” perspektívája, ahogy Borbély Szilárd fogalmaz a Telep-antológia utószavában. De nincs szó teljes irónia-mentességről (valószínűleg kivitelezhetetlen is lenne, az iróniát nem lehet „megölni”), csupán a mechanikus és ornamentális „irónia-gép” pihen, ellenben felerősödnek a groteszk-abszurd minőségek. Természetesen nem lehet ennyire generalizálni az összképet, nagyon sokfelől indultak, és nagyon sokfelé tartanak az egyes költői pályák. Mostanában több Telep-tagnál (Bajtai András, Sopotnik Zoltán, Pollágh Péter) figyelhető meg a már-már „szimbolista” hatást keltő magánmitológia-építés gesztusa, talán ez a törekvés jelenti az újabb közös horizontot.                  

Az előző kérdéshez kapcsolódóan: emlékezetes máig Petri önmeghatározása, miszerint egy ponton belátta, hogy a József Attila-i hagyomány folytathatatlan, ezért szükségképpen más hangot keresett, és váltott. A kortárs, fiatal magyar költőnek, neked  van-e, volt-e ilyen „útelágazása”?

Ami a saját esetemet illeti, nem tudnék egy elágazást megnevezni. Az első kötetem leépítkezés volt, alap-tisztogatás, üledék-lapátolás. Ez együtt járt egyfajta puritanizmussal. Úgy éreztem, hogy a kortárs irodalomban túl sok olyan vers van, mely kényszeresen hajszolja a kultúrtárggyá  válást. Ezzel szemben én érvényes magánbeszédet akartam. (Időközben rá kellett jönnöm, hogy ez a magánszféra megszüntetéséhez vezet.) Idegesítettek a mottók, hely- és személynevek, tiszta és steril versmondatok. Az Újhold-as líra továbbélése vagy a posztmodern rokokó nem izgatott fel különösebben, a látványos nyelvkritikát meg túlságosan kimódoltnak tartottam. Amikor az Alkalmi magyarázatokat a húsról-t írtam, nem éreztem magamat semmilyen hagyomány vonzásterében, inkább költők levelezését-naplóit szerettem olvasgatni, ezek a dokumentumok – a maguk esetlenségében – sokkal plasztikusabbnak és hitelesebbnek tűntek, mint a lírai szövegformák. Szerintem minden költő ismeri azt az érzést, amikor hirtelen az összes vers „kilukasodik”, vagyis elveszti nehézkedését és lelepleződik. Ez a gyanú volt bennem a legerősebb, hagyománytól függetlenül. Jegyzőkönyv, zárójelentés, inkább ilyen struktúrák izgattak, vagy mondjuk az a kérdés, hogy hogyan lehetne Nemes Nagy Ágnes poétikáját „hiszterizálni”. A lehetséges, választott tradícióval most kezdek konfrontálódni, készülő, második kötetem inkább szól már az építésről, ami persze lehet, hogy csak egy körmönfontabb destrukció, nagyobb apparátussal.                

Marno János a kötetedet valahogy úgy ajánlja az olvasók figyelmébe, hogy Nemes Z. Máriót nem csapta be a humanitás szelleme és költészetére – kortársainak egy jelentős részével szemben – nem a „hangulati hullámzás” a jellemző. Van-e olyan rálátásod a saját művészetedre, amelynek alapján értelmezni, kiegészíteni tudnád ezt a fmegállapítást?

Rálátásom valószínűleg nincs, a „program” kifejezést nem szeretem, marad tehát a „vélekedés” és a költői spekuláció. A hangulati hullámzás csak akkor lehetséges, ha van valaki, akinek hangulatai vannak. Itt kezdődik az antropológiai gyanú. Hogy hány fogam van a bal kezemen. Harcos Bálint kérdéséhez újra visszatérve: ezer meg ezer. Írásaimban a testi jelenségek rekvizitumként jelennek meg, ezek emberre utaló nyomok, de erős kétségeim vannak, hogy létezhet számomra megnyugtatóan lezárt emberkép. Nem is anti-humanizmusról van szó (hiszen akkor életben kellene tartani azt, ami ellen beszélünk), inkább a „rögzítetlenség” zavaráról. Hogy bármi megtörténhet, és a legbizarrabb az, hogy még ez a bármi is emberi. Persze, ez is klasszikus, huszadik századi irodalmi toposz, annak félelme, hogy nem ugyanabban az életformában ébredünk, amiben elaludtunk. A dolog akkor kezd érdekessé válni, ha a szorongás szelíd bizonyossággá növekedik.  

Szijj Ferenctől kérdezem, hogy van-e visszatérés a hurok belsejébe?