hirdetés

Kornis álmodik (Lehet, hogy nemsokára meghalok?)

2016. november 1.

Az elmúlt hónapban álmodtam hármat. Roppant szokatlanokat, egyetlen tekintetben. Beteljesült álmok voltak. Kicsit se félelmetesek. Kéjesen élvezetesek. Attól különösek. Attól veszélyesek, attól tilosak, gondoltam első rémületemben, egy-egy nagy hajnali boldogság alatt roskadozva, ami újra és újra a nyakamba szakadt. - Kornis ír, olvas. Álmodik.

hirdetés

Újabban nem olvas. (Nem igaz, rengeteget olvas, de már ritkán végig és az életnek ebben a vérzivatarában csak el-elvétve –jobbára inkább a szerző iránti szeretetből, mint valóságos érdeklődésből - regényt. Sokkal több verset és filozófiát. Meg a Bibliát. Addig-addig falta a regényeket, addig faldosta a Kornis, még a pad alatt is kezdetben, bohón, amíg meg nem ismerte az életet. Azt hitte, hogy addig nem ismerte. De most már olyan öreg, hogy azt gyanítja, egy regényből a regény íróját lehet megismerni, nem az életet. Regényírót pedig már sokat ismerek - ötven évig olvastam tehetségtől sziporkázó műveiket, öt éves koromtól ötvenöt éves koromig nem is mertem mást -, de most már mindent tudok, és mindent megértek, még a betűket is ismerem. Vége a számnak.) Semmit se tudok. Áldott állapot.

Álmodom.

Az elmúlt hónapban álmodtam hármat. Roppant szokatlanokat, egyetlen tekintetben. Beteljesült álmok voltak. Kicsit se félelmetesek. Kéjesen élvezetesek. Attól különösek. Attól veszélyesek, attól tilosak, gondoltam első rémületemben, egy-egy nagy hajnali boldogság alatt roskadozva, ami újra és újra a nyakamba szakadt.

Már veszélyt szimatol az ember, hogyha valami jót kap az élettől.

Álmaim eddig, szokás szerint többnyire nyomasztóak voltak, milyenek legyenek, kínosak, gyötrelmesek, hosszúak és borzalmasak. Pontosabban életszerűek. Belőlük azért ébredtem villámcsapás-szerűen, riadtam valósággal, föl, mert azt hittem, hogy amit átélek, nem álom, most mindjárt a legrosszabb történik, és elborít, ha fel nem ébredek, oh nincs menekülés. Ebből a három utolsó álmomból viszont jólesőn nyújtóztam az ébrenlétbe át, ahogyan a kába csecsemő tavaszi délelőtt, napfényben fürdőző madarak csivitelésében… Holott csúnya október van és sötét a világ. Egymás után három ilyet álmodtam.

Az elsőben találkoztam az édesapámmal.

Negyvenhat éve halt meg. Tizennégy-tizenöt évente szoktam álmodni vele. Ennek se tudom az okát. Most jött vissza harmadszor. Állandó implikációja ez a róla szóló látomásoknak: újra van itt és hozzám jön. Első két álombeli visszatérését megírtam, az elsőt rosszul egy Álomnaplóban, a másodikat a Hol voltam, hol nem voltam-ban elbeszéltem, életem sorsdöntő fordulata lett az a látogatás, azóta vagyok nyugodt és barátságos ahhoz, aki azt szeretné, majd mindenki azt szeretné, és azóta írtam tizenegy könyvet. Ám maga az álom súlyos volt, fájdalmasan megkínzott az első fele, csak azután jött belém a felismerés, az volt benne katarktikus, rájöttem, hogy miért jött haza az apám – de honnan! - hét határon is túlról: azt akarja a tudtomra adni, hogy IGEN.

A nagy kérdésre, az egyetlen kérdésre a válasz: igen.

És az is biztos volt, hogy kizárólag azért jött, hogy nekem megmondja. Ez a pillanat megváltoztatta az életem, újra gyönyörteli kalanddá vált a puszta tény, hogy élek. Mert ez az álom arra biztatott, hogy ne bolonduljak már meg, hanem úgy higyjek az egészben, mint az apám, és az életben csak azt tegyem, amihez kedvem van. Azért számoltam fel a reálisan létező színházhoz fűződő viszonyomat, nem is mindegyikhez, csupán a bensőmön kívül esőekhez, és nem is örökre, csupán életem hátralévő idejére, egyszóval megerősített ez az álom abban a tekintetben, amiről egyszerűen nem lehet beszélni, de azóta az vagyok én neked, aki egyáltalán figyelsz rám, aki vagyok.

És most is messziről jött az édesapám, számlálhatatlan galaxison túlról, de már egymás szemébe néztünk, a szemünkkel beszélgettünk, nem úgy, mint a múltkor, amikor ő elejétől végig udvariasan félrefordította a fejét, ily módon a fülét adta annak, aki duruzsolt neki, elegánsan lesütötte a szemét – vagy én szegeztem földre pillantásomat? féltem az övétől? -, most azonban természetes volt, hogy szemben állunk egymással, mert ez az apa-fiú helyzet, egymáshoz mégis közel, két jóbarát, nem csak apa s fia, végtére (jóllehet álmomban föl sem ködlött), már hét évvel vagyok nála idősebb, mint amennyi ő volt, amikor meghalt. Nincsen két világ. Együtt vagyunk. Minden határ ledőlt. Jól van. Jobban van nálam, oh, ennek örülök.

Ragyogva álljuk egymás tekintetét.

Kommunikációnk néma vagy hangtalan.

Természetesen nem vagyunk egyedül. Sosem vagyunk egyedül, így nem is kell beszélni, akik körülvesznek, azok értenek bennünket, azok is mi vagyunk. Úgy is mondhatom: ők a mieink. Nincs mese, semmi nincs. Minden VAN. Mi vagyunk az.

A második álom rá egy hétre:

egy unalmas kamaszvilágban, de a hely ismeretlen volt, és eleinte a figurák is, hogy pontos legyek, álmomban a haverjaim voltak, de felébredve az első gondolatom az volt, hogy ama kettőn kívül - akit majd abban a szempillantásban fölismerek, amikor az álombeli történés egy-egy váratlan kanyart vesz -, nem ismerem egyiket sem, talán egy világnézeti klub, tág teret nyit és nyújt, rögtönzött buli, elszabotált napközi, ifjúsági program, kopott farmerekben és gyűrött szvetterekben tekergünk, már megint összeverődtünk, unom őket, de megadom magam a hely kiszista-ellenzéki hipnózisának, gyötrelmes ez a hosszú együtt-lötyögés, és -

az egész tűpontosságúan operált színes filmbe megy át, azon veszem észre magam, hogy guggolok a földön, mellettem jógaülésben a girhesen ifjú Petri, az orrom alá nyom egy majdnem végig szívott, de még alaposan füstölgő, vastag spanglit, vedd át! Nem merül föl bennem (akkor még enyhén fogalmazok), hogy Gyuri egyszerűen utálja a füvet, ő sörben utazik, és ebből egy fél szippantás azonnal kiüti, most mégis úgy tolja az orrom alá a vastagra tekert anyag legsűrűbb, végső maradékát, mint aki a szívét adja oda, jóllehet a lelki üdvösségem függ tőle, hogy ne bukjak el, ne fogadjam el. Na? Eszembe sem jut, hogy Gyuri halott, mozdulatának ádáz határozottságából megértem, hogy ugrat, egyszersind büntet. Döntsem el, ő és a cigi kell, vagy a menny? Kiveszem két ujja közül a hívogatóan füstölgő maradékot, beleszívok. Nem a kapcsolatunk megtartása végett. Hanem azért, helyette. Hűségből. Hosszan. Hosszan, hosszan. Köhögés nélkül. Végig. A legeslegvégéig.

És jó.

Úgy jó, mint amikor először és utoljára kóstoltam igazi füvet. A legjobbat széles e világon; egy Friscóba disszidált színművészeti főiskolás operatőr és (például) fű-szakértő kalandos úton hozzám érkezett karácsonyi ajándéka volt, de hát eldurrantottuk előbb, még Mikuláskor, ahogyan az lenni szokott.

Ám ez az álombeli szer még annál a nepáli rettenetnél is jobb volt.

Ilyen jót még életemben nem slukkoltam! Igaz, már 18-20 éve nem mérgezem magam (záptojás-eső a fejemre) se kendervirágporral, se napi fél üveg konyakkal, se két doboz cigivel.

Amikor felszálltam, és hosszan-hosszan bolyongtam, kavarogtam magamban, bennetek, már sejtettem, hogy álmodom, de amit kaptam, az annyira erős volt, annyira más, mint amit eddig kóstoltam, hogy nem ébredtem lelkifurdalásra, aminek – ahányszor, egyre ritkábban, ilyet álmodok – a fájdalmára szoktam; jelen maradtam benne. Azt éreztem, ami szétárad a szervezetemben, az nem rossz, és azért nem ébreszt fel. Valaki helyesel. Jól tettem.

Mondjak valamit?

Igenis helyesli, hogy elfogadtam Petritől a csikket, noch da zu (Petri szavajárása) ő azt szeretné, ha önfeledten élvezném, amit Gyuri adott, a világ legjobb anyagát, amivel engesztelni óhajt, sok mindenért, ezt a káprázatosan önzetlen, mégis fekete humorú formáját választja a vágynak, hogy örüljek. Mint Mityu. (Utolsó napjaiban megbeszéltük, hogy ha van másvilág – aminek a tételezését különösen utálta: „a menny mínusz 239 fok” – üzen.)

Még mélyebbre szálltam.

Nem szűntem e közben végig csodálkozni: hogyhogy még mindig nem ébredek fel?! Most ezt az egészet végigálmodhatom? Haszta. Magamnál vagyok, vagyis volnék, ha akarnék, akár fel is ébredhetnék, de a teljes énem követeli, hogy fogadjam el, a srácok ezt akarják nekem adni, a mindenféle képektől és vágyaktól mentes, annál sokkal feljebb vagy inkább másutt, távol ébredt gyönyört. A srácok.

És még ki van itt?

Akkor inkább megéreztem, mint láttam, hogy igen sokan vannak körülöttem, akik már nem élnek, egyet közülük Petri feje fölött, eltekintve meg is pillantottam: Bódy Gábor ifjúkori, Petrihez hasonlóan ugyancsak himlőhely-nyomoktól feldúlt, napsütötte-barna angyal arcát láttam. Óvatosan nézett rám, kukucskált, felülről, mintha csak szeretné tudni, mit lát az arcomon, ha észreveszem őt. Belesápadt, amikor intettem feléje, aztán elpirult. Tán köze van a spanglihoz. Talán ő indította el. Olyan fiatal, olyan törékeny jelenség, mint ismeretségünk elején, amikor , ha úgy akarta, arcának talányos sápadtsága átmenet nélkül lett sötét pirulás, ami esetében barnásvörös foltok megjelenését jelentette ördögi Cherubin-arcán, úszva, igen, úszva, hogy azután foltjai is, ha akarja, eltűnjenek, és csak mosolyogjon gúnyosan szégyenkezve, elbűvölően, tanárokra is úgy, mint egy-egy színésznőre, vagy akire csak akart, és kifehéredjen arcának járomcsontján a bőr…

Úgy fejeződött be az álom szavakba önthető része, hogy igyekeztem fölnézni reá, azt akartam, ne szenvedjék, (azt gondoltam, szenved), és merjen belém látni, ha akar, mint mindazok, akik nagy szemem végtelenje elől nem menekülnek el, nem vesznek elégtételt, nem csúfolódnak velem inkább… Úgy tűnt, a számára is fontos, amit most átélek.

Nem az anyagot. A szabadságot.

Az álom üzenete abban állt, elejétől végig azt ismételte, hogy végigálmodhatom. Úgy ébredtem belőle, mint Robinson Crusoe, odahaza.

Harmadik álmom egy hete sincs, hogy meglepett.

Közel járt az idő éjszakám végéhez (délelőtt 11 körül járt), és talán ezért már menni akartam, de a többiek még maradtak volna, én meg mindenképpen tovább akartam állni, nyűgösen lenyomtam a kilincset, kicsaptam az ajtót, de -

A küszöbön József Attila állt. És nevetett. Rácsaptam az ajtót.

Vagyis hát nem ő volt, hanem (álmomban) a közéletben ismert unokaöccse vagy a fia, fene tudja, kije, egy jól ismert s a baloldalon 1989 óta bizonyos népszerűségnek örvendő pesti figura, aki életkorát tekintve nagyjából mára érte el a harmincas éveinek közepét; elképesztően hasonlít József Attilára; ez a foglalkozása, mondhatjuk. Amúgy kedves, átlagos, jóakaratú, ártalmatlan férfi, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tárlatokat vezet. Nem túl okos, de nem is kínos J. A. emlékére nézve, hogy ennyire hasonlít rá. Nem kellett átgondolnom mindezt: előzetesen tudtam, álombeli tudatom mellékes része volt. De még mennyire! Annyira, hogy rácsaptam az ajtót. Mert megijedtem. Több mint meglepődtem, amikor felfogtam, hogy aki előttem áll, ugyan csupán hasonmása J.A.-nak, de ennek a ténye annyira zavarba hozott, hogy úgy viselkedtem, mint egy kisgyermek: amit letakarunk, az nincs. Orrára csaptam József Attilának az ajtót. De azért e villanásnyi idő alatt azt is felfogtam, hőkölve, hogy a hasonmás számított erre, készült rá, már úgy lépett a küszöbre, megkísértett e kép, hogy az orra az ajtót érte, és mosolygott előre, a bajszát pederve huncutul, ámbár barátságosan, mielőtt majdhogynem belészaladtam volna, nem, ténylegesen beleszaladtam, azután rémülten visszaugrottam, és az ajtót a kezemből ki sem engedve, lendületből rácsaptam.

Úgy ni.

Körülöttem mindenki felhördült. „De hát ez a József Attila Hasonmás, azonnal nyissad ki, ne tedd vele ezt, miért csinálod?! Megvesztél? Vagy haragba vagytok?” Mentegetődztem: „dehogyis, véletlen, nem tudom, mi történt, action gratuit, de már nyitom is, és bocsánatot kérek”, azzal kinyitottam, lassan és udvariasan sarkig tártam előtte az ajtót.

S ott állt a küszöbön József Attila.

Vagy a hasonmása. Álmomban az tény volt, hogy J. A.-nak van ez a rokona. Ami botrány. Valaki például nagyon hasonlít Napóleonra, és az embernek már-már az az érzése, hogy a géniusszal áll szemben, holott egy géniusz-hasonmással kapcsolatban sosem szabad, de talán nem is lehet a legfontosabbat elfelejteni, hogy ő nem géniusz, hanem csak külsőleg hasonlít a megszólalásig!

Viszont itt áll előttem.

Akkor viszont semmi akadálya, hogy most jól megnézzem. Apróra, közelről, őt, aki, itt a küszöbön úgy tetszik, öltözködésének legapróbb részletéig azonos J. A. egyik fényképével; rájátszik a történetre; kedves fiú, tudja, hogy mit akarnak tőle a József Attila-rajongók, úgy is öltözik, mint az hajdanán, és minden olyan rajta, mintha csak Őt látnánk.

S nem őt.

Tehát jól megnézem én is. Az Altató volt az első vers, amit tudtam, és Petri tett azzá, aki lettem, nem is folytatom, mivel tehát így vagyok vele, és úgy tűnt, mintha a hasonmás mindezt rólam tudná, meglehetős rutinja lehet már a hozzám hasonló figurák kezelésében, mosolyogva állt a küszöbön még mindig, hibátlan fekete háromnegyedes télikabátjában, a kedvemért, nem is lépett beljebb, ily módon jelezve, hogy pontosan érti, miért vágtam rá az ajtót.

Mert láttam, amit mindig is látni akartam, őt magát, egészen közelről, láttam, mert engedte, erős szálú, fekete haját, ami állt, és nem lapult a koponyájára, nemrég járhatott fodrásznál, kisuvickolt fekete cipőjét is láttam, picit bohóc cipők, kicsit régimódi szabású, öreg lábbelik, de a kabát alatt megint csak hibátlan volt a szürke gyapjúöltöny, a jól vasalt fehér ing és a katonásan feszesre kötött vörös-fekete mintás nyakkendő. Ám a szeme volt a fantasztikus, a szeme ragyogása. Én hülye, érzelgős barom, azt láttam az arcában, hogy nem haragszik rám egy kicsit sem, hogy ő tisztában van vele, a személyével való találkozás okozta pánikom valójában szent rettegés: mysterium tremendum, amit az hitelesít, hogy még a hasonmás is kiváltja. Vagy pontosan az váltja ki, hogy ő csupán hasonmás. Kicsapta a biztosítékomat. Hogy ő ezt megérti, és szikrányi sértettség sincs benne. Talán ekkor és ezért értettem meg, valójában nem ő József Attila. Jókedvében, mondom, megcsillant, és csillagokat szórt az erős, fekete szeme… Barnás árnyalatú fekete szemek. Milyen szép a bőre!

Ekkor felébredtem.

Rohantam ki a konyhába a feleségemhez, hogy elmeséljem neki, mit álmodtam, és már mondtam is, illetve mondtam volna, de belebonyolódtam az első mondatba, „tudod, József Attilának van ez a hasonmása. Illetve álmomban találkoztam egy hasonmásával, aki neki az öccse vagy unokaöccse, vagy kije, az a hasonmása, tudod, aki köztünk él…” És akkor abbahagytam, nem tudtam folytatni. Megszólalni sem. József Attilának nincsen hasonmása.

(2016. október 28.)

Fotó: Tausz Péter, Szilágyi Lenke, Galántai György, PIM,


Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.