hirdetés

Kornis Mihály: Bámultam a testét - részlet az I. könyvből

2018. július 20.

Nincs rajtunk érteni mit, nem vagyunk hazudhatók. A hús, a húsom, a húsa. Ez nem érthető. A világ fogalma is inkább zavaró, mint érthető. - Kornis Mihály I című könyve folytatásokban.

hirdetés

Hét éves koromig együtt fürödtem az édesanyámmal. Bámultam a testét. Akkor még nem értettem, amit látok, ezt a tévedést még elkövetni sem tudtam. Akkor állíthatjuk valamiről, hogy megtettük, amikor úgymond értjük.

Kit.

Az mondja a másikról, hogy érti, aki azt szeretné megvédeni, amit róla mond, szavakkal. Magyarázatot adni a szavakba önthetetetlenre. Magyarázata megítélhető. Amin azt értik: logikailag kifogástalan. Akkor mondja a tekintély, hogy értem. Érted. Akkor megértetted. Na ez is például mekkora duma. Senki nem tudja, valójában mi történik, de ha elismerik, amit sosem érsz el könnyedén, hogy gondolkodni úgy vagy képes, amint azt a mértékadó közvélekedés igényli, tehát logikailag ellenőrizhetően, rendőri szakkifejezés, akkor kelletlen kijelentik, hogy te megértetted. Úgy látszik, megértetted. Amikor azonban a másik bánkódik, nem töpreng, csak bánkódik, azt is úgy mondja az ember, ó nagyon is értlek. Megértlek, szegény. Itt a nyelv – nem inkább az ítélkező? – elszólja magát. A gyönyörű édesanyám mezítelen testét bámulva, noha nem tudtam róla, állandóan éreztem, emlékszem, hogy megkérdőjelezem a látása során rohanvást előtolakodó fogalmak jogosultságát. Még azt se tudtam biztosan, hogy nem hallja-e minden gondolatomat? Szerintem igen. Nem fogta fel. Én se az övéit, átéltem. Azt éreztem, amit látok, ellenem fordulhat. Nem értettem, miért.

Az érted meg a nem érted hentesbárd-igéi a közmegegyezésnek.

Ítélet arról, hogy amivel találkoztunk, arról már tudjuk, vagy nem tudjuk, hogy mit kell mondani. Különben nem működik, "Botrányossá" lesz az értés a testtel szembekerülve. Már nem is kell, hogy tudjad, de szeretnél megszabadulni ettől a tudástól. Pucér. Nem csak a test válik a néző számára akkor kéretlenné, és innen nézve unalmassá, hanem még a téridő egyenlete is. Azt meg kéne értened, de megnyugtatóan nem vagy rá képes, mert, ha valóban a téridő egyenlete, marad benned valami kicsike gyanú. Minden és alany. Pucéron látni, vagyis nézni valakit, nem a teljes tudás róla, hanem pucér tudás. Aki tudja, ki az, akit lát, az tudja, hogy kinek a húsa még a téridő egyenlete is. Hát még a másik ember valósága kicsoda! A világról mondhatsz, amit akarsz. De a másik teste, ha pucér, és nem vágyik rád, (általad) nem közelíthető meg, ha csak meg nem ölöd, ahogy az ember az állatokat szokta, hogy azután megehesse. Irtóztató. Nincs rajtunk érteni mit, nem vagyunk hazudhatók. A hús, a húsom, a húsa. Ez nem érthető. A világ fogalma is inkább zavaró, mint érthető.

Mikor beszélni tanultam, akár valami fekete pont röpködött idegesítően az orrom körül, zavart a beszédben a világ. Ha csak megpróbáltam valamely részére gondolni, mármint a világnak, mondjuk, hogy felnőttek vagy utca, felhő, lépcső, ki kellett mondanom, hogy valami értelmet adjak neki. Ezek a nyelv álmai. Játék, jó játék, de nem több. A világ nem a szájacskámban van, amivel puszit adok, hanem a tudásomban, amelyik azt állítja, ismerem a nevét.

Zuhanvást érkezik, kicsúszik a számon, előbb még nem volt itt; ám ahol megjelenik egy itt, oda kipottyantok magamból egy ott is. Nem ragozom. Nem tudom. Még. Nem ismerem még a nőcsábászok nyelvét, a tárgyas ragozást. Ezedet, azodat.

A másik teste nem világ.

Azzal, hogy látom, távolabb van, mintha csak a hangját hallottam volna. A látványától csak még izgalmasabbá, rejtélyesebbé válik. Mint az erdei méz. Az is, hát mitől sötét ízre is, színre is. Milyen sötét? Meg nem mondod. Aki megmondja, mert vannak ilyenek, elég sokan, öröm nélkül élnek. Ó, akik megmondják, nem kóstoltak mézet! Ámbár az nem lehet: anyánk méhében mindent megkóstoltunk, onnan tudunk mindent, még értés-előtt. A legnagyobb veszély nem érthető. Még csak el sem magyarázható. Nem megragadható. Ha elkapod, nem kapod. Ha csak meg nem gyalázod, mint a katonaság az újoncot. Ha meg nem ölöd, mint az állatot. Azzal állattá válsz, mondják a megtévesztett ártatlanok. Tévednek. Addig is állatok, emberállatok voltak, de amikor tudva tudván holttá teszik az elevent, emberré váltak. Elérhetőnek akarták tudni az elérhetetlent, az önnön megragadhatatlanságával, fogalommá nem tehető jelenlétével izgató testet. Aztán ott marad egy holttest és egy bábu, aki fölötte áll a halottnak, másfelől azonban nem kapta meg azt, akit akart. Magát kapta meg, de már üresen. Ismeretlen magának. Nincs többé ügye. Ha volt célja, elpárolgott. Elvesztette a múltját. Ha szerette, vagy szerette volna akár őt, akár magát – hogy kell ezt mondani? most már azt sem tudja –, elérhetetlenné tette az elérhetetlenségnek a rosszabbik végén: nincs vágy benne, ami még vágy lenne, és ne halálvágy lenne, nekrosz méze után. Ilyet állat vagy ember nem akar. De többségünk nem szeret. Élőre nem vágyik. Érteni vágyik, hogy kaphat bárkit és bármit, neki ugyanaz. A titok izgatja, azt csépelné, ütné-vágná, csakhogy feltáruljon. Mindenkit, aki vérzik, örömmel lát. Látja az életet, de nem érti. Az embernek a teste gyötrelmes kérdés mindaddig, nem keveseknek egy életen át, mígnem ráébrednek, hogy nem kérdés. Kérdezni nem lehet rá. Akkor nem tárgy, jaj, akkor ő se tárgy, sikoltja és a szemérme elé kapja a kezét, mielőtt belelőnének, vagy pusztán csak néznék. Ki?

Nem értem, szeretem.

Vágyok rá, nem értem.

2017.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.