hirdetés

Kornis Mihály: Bejön

2018. július 26.

...éji, sötéten csillanó víztenger voltál, szépség és tarantella pók, a legveszélyesebb, mindegyre kiszámíthatatlanul támadó, mégis csillapíthatatlanul síróskedvű... - Kornis Mihály I című könyve folytatásokban.

hirdetés

Kornis Mihály: Bejön

 

Az édesanyám.

Így kellene hívni.

Hívnom kellene.

Ha tudnék beszélni.

Azértse tudok.

Még a beszéddel is idomítanának! Magukat is így bilincselik meg, mielőtt hozzám közelítenének: beszélni kezdenek. Levédik magukat, még ezt látják a jövőm szempontjából a legszerencsésebbnek, a legkiskutyásabbnak.

Nézz ránk, így kell.

Ez a rutinélet.

Kicselezem, különféle idevalósi rémületek kiszámíthatatlan robajok közepette reám omló egyik különösen kegyetlen, de viszonylag könnyen áthidalható részletének veszem, hogy hazudni kell. Előszöris az édesanyámnak. Már a szó is... Érzitek? Mint egy hadparancs. Momentág, gutentág, kremalássan én semmit se tudok. Ő sír, befele nyeli a láthatatlan gyermek-könnyeket. Ami kiszakadt. Belőlem.

Éhes az egészre. Már megint.

Ha beszélnék hozzá, azzal elfogadtam a börtönszabályokat. Azonnal visszahúznának a ketrecembe, vele együtt. Magamra ébredésem annak tudatosulásával egyidejű, hogy látok. Bármit tudni az elmúlás, a veszteség, a vacakulás letagadhatatlan jele. Már odáig jutottam, hogy még AZT IS is látom. AZT IS. Bármit. Mintha, mikor mindent elönt a vígasztalhatatlan, de amire rápillantasz, az épp egy kis remény, mintha.

Kampó.

Bejön a mama.

Tudunk egymásról, mint a Titanicon a szomszédról, azt, amit a pánik kitörése után egy pillanat alatt meg kellett róla tudom, nem lehetett nem, ő se tud rólam többet.

Szinte bárki lehetsz, de már nem mindenki.

És már nem vagy idegen. Csak még nem ismerlek. Ahhoz ismernem kéne bárkit. Csak akárkit ismerek. A százkarú szörnyeteget mind. Pupupu. Illetve... Nos ez az: Téged. E pillanattól nem vagy akárki. Te vagy. A Te velem közös tudása azonban, rémlik, rém-szerű: formai. Annak a formája, hogy magadhoz veszel, az annak a formája, hogy magadként megtagadsz. Mint tagadsz? Ölelsz. Nem vagyunk már egy. Te, az egy randi forma. Akkor hozzám nyúlhatsz. Jó illat. Kihívás. Élő emlék vagy, amint éppen újra jelenné válik.

A mama.

Passzív szókincsem része kezdettől, de részemről a birtokos szerkezet elképzelhetetlen veled kapcsolatban, akit a többiek hangosan közeledvén, gyanúsan pipiske hangulatukban tanító hangsúllyal, sóváran nekem ajánlgatnak 8mondani), mint valamiféle sürgősen elkövetendő bűntényre tett célzást.

Minden szó egy gólem, igaz, nem is értettem, miért mondják.

Mama.

Miért mondják?

Te annál sokkal szebb vagy, többnél több, káprázatosan több, még a számukra is - miket beszélek! – csak az ő számukra. A számomra Te -

Hát arról talán majd egy kicsit később.

2

Másoknak, akik még nem az anyám voltak, és már nem is lesznek, és nem voltak sokan, csak hát mások voltak, többet róluk nem is tudok, azoknak Te, ezt a szemükből láttam: éji sötéten csillanó víztenger voltál, szépség és tarantella pók, a legveszélyesebb, mindegyre kiszámíthatatlanul támadó, mégis csillapíthatatlanul síróskedvű sorsismeret és világtudás. Ajjaj, a hölgy nem akarta, amit mindenki akar. S ennek villámfeszültséggel telített légköre. Önnön undorában jött-ment a lakásban. Tornádó-szerű előhangulattal bírt.

Mit tehettek volna?

Anyukáztak, lemamáztak, mamikáztak előttem, mögöttem, kettőnket egyszerre figyelmeztettek, fenyegettek, hogy eztán nekem mibe kell
venni. Azt is, hogy neked mibe engem. Venni.

Sírok.

Az a benyomásom, azt akarják, sose sírjak. Sose. Az csúnya, az törvénytelen harag, követelődzés. Egyre-másra napvilágra frecskel.

Ha akarok valamit, várjam meg az anyám

3

Megtanulom szépen, mi a móres.

Mint ők is. Úgy lettek ők is ők.

Most már nem sírnak. Az bennük a többi.

Torkomszakadtából.

Hallod?

Azért sírok, hogy tovább halljad, ez a tagadásom benned akar lenni: téged is tagadó, mindentagadó, veled magamat is magamból kizáró zokogás! Nem tudom, hogy hang, nem hang.

Akármivel próbálkozol, továbbhallatszik. Elfojthatatlan.

A te ijedelmed csakis az enyém. Ha nem vagyok benned, nem vagyok bennem se. Szeretne megszűnni, aki sír. Őszintén a fiad. Magán is átgázol, ok, magamon, idegen, belakhatatlan, merő alkalmatlan. Ha még természetes és nem hazug a sírás. Ha nem cselédcsengő.

Ha még nem beszéd.

Hát hogy képzelted ezt? Hogy lennék magamnak elég, ha lennem kell? Érezni hogy vagyok?! Miféle körülmények között? Állandó felém áradásában annak, hogy te nem vagy itt, arra én nem számíthatok?

De nekem hiányzik.

Ki hiányzik? miért hiányzik?

S akkor még a micsoda is hiányzik, bárminek a megfoghatósága, nem egyezményes rögzíthetősége, nem a neve, és nem a takarója, hanem aki maga, az. Én, mondja, aki már megtette. Te. Hát ott még nem tartunk.

4

Állandóan éreznem kell mindent.

És az fáj is, de nem az enyém: gyönyör.

Ha átfordítom, még úgy se az enyém, kielégíthetetlen, mert kielégíthetetlen a sírás: magam vagyok, de még ezt se tudom, a vágyat tudom, hogy akkorát és mindörökre bőgjek, hogy már a rettegtetősen rettegő rettegésemen is túllegyek.

Csak olyan nincs, hogy túl.

Ha egyszer megszülettél, itt vagy, szegények királya lettél, nincs mese, sehol nincsen senki, aki lenne, kivenne annak tudásából, hogy azt se tudom, mi a jóisten van itt – és még akkor sem akkor, vagy azért futottál be hozzám, aki nem tudott hazudni,.... hanem már elkésve. Tudtad is jól.

Késve.

A nők.

Túl voltunk mi már akkor Hencidán-Boncidán, tudtuk, miért ég Lőcse, miért járnak kisértetek a várfokon, ismertük egymást úgy, hogy nem ismertük, és attól félt, és ezért én is attól féltem, rettegtetősen rettegő rettegést éreztem hogy az ő késésében az is benne van, hogy nem akaródzik neki jönni. Úgy akar. Nekem se akaródzik, mert ha bejön hozzám, sosem tud elmenni. Teljes mindenségem. S akkor hogy vállalhatná értem a felelősséget?

Sokáig csak sírtunk mind a ketten.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.