hirdetés

Kornis Mihály: Halálos ágy - első rész - részlet az I könyvből

2018. augusztus 10.

Bori megszorította a karomat, ne veszítsd el a fejed, súgta, nehogy sírj, azzal megijeszted. Csak néztem rá, mit akar. - Kornis Mihály I című könyve folytatásokban.

hirdetés

Kornis Mihály: Halálos ágy - első rész - részlet az I könyvből


Senkiben, akit szerettél az életben, valaha, nem csalódtál akkorát, olyan mélyen, mint bennem, így mondtad. Te, mivel az édesanyám vagy, a kapcsolatunkat nem szerelemnek mondtad, és én sem annak tekintettem természetesen, igyekeztem nem is gondolni annak végső soron, egészen eddig a pillanatig, hanem szeretetnek. De én a fiad vagyok, aki, akár szerelemmel, akár szeretettel – ha ugyan ezt anyák és fiúk esetében egyáltalán meg lehet különböztetni – szeretett: szerettelek valóban. Úgy figyeltem rád, amíg figyeltem rád, mint aki halálosan szerelmes. Ennek a kockázatát nem mérted fel idejekorán: már akkor is benned és utánad szimatoltam, amikor még azt sem tudtam, ki vagy és hol vagyok. Ez a hübriszed.

Miért szültél meg engem?

Nem akartál. Édes mama, mindenem. A figyelmet szülted meg irántad bennem. Akiért odavagyok, akképp az a magáévá tesz. Odavoltam érted.

Voltam?

A szerelem a figyelmen keresztül önt el, magával ragad bennünket, mint az árvíz sodorja el azt, aki az útjába kerül, magába nyeli, elsodorja, úgy viszi, amire figyelünk, további figyelmet, ellenállhatatlan érdeklődést kelt bennünk, és ha megtestesül, szerelmi szomjat. Szóval mamuskám, mielőtt megszülettem volna, erről nem volt szó. Minél erősebb a szomjúság, amit egy másik ember puszta létezése ébreszt, annál kevésbé tudjuk, hogy az szerelmi szomjúság, csak levegő után kapkodunk, és életben maradunk, de még nagyon sokáig nem tudjuk, hogy amikor nem egymásra figyelünk, csak levegőt veszünk.A szerelemről nem tudni, hogy szerelem. Ha szerelem. Beteljesületlen. Elrontott. Ezt is mondhatnám, de nem lenne pontos. Nem lenne a megfogalmazása pontos annak, amiért aztán máig szégyellem magam.Ahogy megmaradt bennünk az, ami semmivé lett, elvesztünk.

Mi is az, elveszni?

Jóval előbb szerelmes voltam beléd, mintsem megszülettem volna, és jóval tovább az maradtam, máig az maradtam, szerelmünk gyümölcse anélkül, hogy képes volnék szeretni téged azon a régi módon. A te szereteted is elveszett irántam, mire meghaltál. De a szerelmünk nem. Ez utáltatta meg velünk magunkat. De nem a másikat. A szerelmet a legkínosabb csalódás sem tudja megszüntetni. Akkor lángol fel csak igazán. Jóval előbb szerelmes voltál belém, mintsem megszültél volna, már azért fogantál meg, bárhogyan is tiltakoztál ellene, és jóval tovább szerelmes maradtál, mint azt megérdemelném, mint megérdemeltem volna, máig szerelmes vagy és én is az vagyok, kölcsönös és ádáz szerelmünk gyümölcse, amivé rohadt.

A szeretetedet öltem ki belőled, mama, mire meghaltál.

A magamét is, azzal elveszítettem. Ez utáltatta meg velem magam. Attól tartok: már öt éves koromban, amikor először csalódott bennem a szemed. Csalódott benned a szemem. De még mindig szerelmes vagyok beléd. A szerelmet a legkínosabb csalódás sem tudja megszüntetni. Mi nem szeretjük egymást.

Hanem szerelmesek vagyunk egymásba.

A halálos ágyadon megkérdezted: - Mondd, miért nem maradtál olyan tiszta, nyílt és feltétlenül őszinte hozzám, mint egész kiskorodban? Talán nyolcadikig is. Mit vétettem? Te tudod, hogy mit teszel velem? De már évek óta! Sokáig reménykedtem benne, azért alapjában véve csak az vagy, akinek megismertelek, de azután, hogy apád is meghalt, és különösen amióta a koldus és próféta Baudleaire barátodat majmolod, politizálsz is, nem rendezel, állítólag írsz, mintha kicseréltek volna. Te már nem az vagy, akit én megszültem. Nem tudom, ki vagy. Lehet, hogy tévedtem egész életemben. Félreismertelek. Te nem az vagy, nem az a kisfiú, akit én úgy szerettem. Te egy megszállott vagy, egy zavaros, egy jelentősen jelentéktelen ingyenélő. Huligán és jampi. Senki. Egykötetes író. Már ha megengeded az őszinte szót. Az is eszembe jutott a napokban, hogy neked talán elrabolták a lelked és a testedbe szépen beköltözött a Dibuk. De már régen, régesrégen. Ki vagy te? Milyen hülye vagyok, hát még megkérdezem...

Ezeket a kórházi ágy szélére kiülve zúdítottad rám, mindig másfele nézve, rendetlenül, védtelenül, nyűtt, oldalt piros csíkos kórházi hálóingben, de a gyönyörű és többé kevésbé meztelen lábaiddal gyerekesen kalimpálva... Mielőtt a zsúfolt kórterembe, amit végre megtaláltam, berohantam volna, egy ápolónő elkapta a karom és figyelmeztetett, az anyám közepesen súlyos állapotban van, legyek hozzá kíméletes, rövid, ne soká maradjak. A főorvosi konzilium megállapította, hogy rosszul kezelték eddig, a körzeti orvos hételeji diagnózisa téves, nem demencia praecox-rohama volt az édesanyjának, és nem is infleunzája, hanem szívizomgyulladása van, és azzal összefüggésben veszélyes tüdőgyulladása, amit nem értettem, de épp azért őt még ma el kell innen vinni, folytatta a nővér, sürgősségi átszállítása lesz a Budakeszi Tüdő Intenzívre, csak a mentőt várjuk, de mióta, és ahogy lehet, viszik is, szóval csak fogjam rövidre, és majd ott látogassam..

Bori volt velem.

S míg te a zsebkendődet kerested, de mintha egy bombát, majd beletrombitáltál, félbevágva a szóáradatodat, amivel fogadtál, nem adhattam puszit se, a kezedet nem foghattam meg, Bori megszorította a karomat, ne veszítsd el a fejed, súgta, nehogy sírj, azzal megijeszted. Csak néztem rá, mit akar. Boriról teljesen el is feledkeztem.

Te is.

Elöntöttél, rám zúdítottad magad - ez így volt egész életünkben, a kórház sem állhatott az utadba, vagy annak idején az édesapám, nemhogy szegény Bori, vagy Baudleaire, vagy a felesége, akibe szerinted szánalomraméltóan szerelmes voltam, vagy bárki más valaha képes lett volna jelenvalóvá tenni magát köztünk. Amíg éltél, én csak hozzád tartoztam. Nem a te felfogásod szerint, és nem az én felfogásom szerint, azok ellenére, mindennek ellenére, mégis, ha bármelyik barátom vagy a tiéd csak egy félórát töltött velünk, utána, vagy nekem, vagy neked, vagy mindkettőnknek, mint aki nem tudja magában tartani, elképedve kiáltotta:- Ahogy ti vagytok, te meg a fiad....vagy- Te, és az édesanyád – hát ilyet még az életben nem láttam!

És ez igaz volt.

Mégpedig úgy igaz, hogy igazabb, mint amit addig bármit mondtak, ami viszont rám hatott félelmetesen, talán rád is, édesmamukám, a rémületük, e rémülettel vegyes elismerésük, de a megrettenésük is ugyanakkor, hogy ilyen kötés lehetséges. Meg aztán a meghökkenésükben, ebben a „bár ne mondanám, de ki kell mondanom!" felhorkanásukban a vágyódásuk is benne volt az embereknek , de az elkeseredésük főként, ami e vágyódás hangját azután kicsalta belőlük, s épp a legkevésbé velünk szerettek volna megosztani, ami abból látszott, hogy amit elismerésük magyarázataképpen gyönyörteli felkiáltásukhoz hozzátettek, már nyilvánvalóan sumák volt, visszavonás, restauráció.Egy kivétellel.Az apám. Aki ezt először és ahányszor mondta ki, de így: „Azt szeretem, ahogy szeretitek egymást. Mint az őrült, ki letépte láncát!" Mintha egyek volnánk. Hát hiszen az úgy volt.Hát az nagyon rég volt.Most már legalább tizenöt éve nem szeretjük egymást. Én azt játszom, mintha nem volna ez így, csak hát nehéz egy idősödve is gyönyörű nő felnőtt fia lenni, sikertelen lenni, margón lenni, gyermektelen lenni, csóró lenni, beváltatlan ígéret, zugfüves, írás közben iszik, no de még úgy se megy, mi lehet a pöttömkével ottan a nadrágban, mi lesz az álmokkal, édesanyja hajdani, jogosnak tűnő elképzeléseivel?Azt játszom, mintha nem hallanám édesanyám összes elhallgatott vádját, amit képzelek, amit még csak nem is képzelek, amin már túl vagyok, nem is hinné, mennyire túl vagyok, sehogyse vagyok túl, akkor még nem voltam, és így tovább.

És így tovább.

Most még te beszélsz, minden bizonnyal nemsokára meghalsz, de ez nem hatol el a tudatomig, nem az édesanyja halálos ágyánál álló halálraijedt gyáva szar vagyok, csak a sikertelen fiad, máig sosem tapasztalt kegyetlenségű színjátszásod zilált kis célpontja, aki szeretné tudni, hogy ez most mit jelent, milyen új feladatokat ró rám, mert hát mégicsak rendező vagyok, ha nem is vagyok az, és író is vagyok, ha nem is vagyok az, csak istene és papja a nagy büdös semminek, illedelmesen tikkadó kövér. Restellkedve hallgatom, hogy miként próbálod kikínlódni magadból végre az igazat, mert te se vagy hozzám őszinte, ki tudja, mióta, sose voltál hozzám annyira őszinte, amennyire tőlem azt megkövetelted; jó, nem sosem, de azóta biztosan nem, mióta otthagytam a színházat, dehogyis azóta, mióta bőlcsödébe adtál, már azt is hogy utáltam, igaz, meg is mondhattam, mekkora árulás, vagy az ötvenhatos viselkedésed óta, az ott bibi.

Bibi anyun is, nem csak az országon, nem is tudom, mióta.

Mióta nem engedted elmondani nekem a Kígyó Hajú Nőt!Úgy tettél, mintha nem értetted volna. Vagy tényleg nem értetted, ami rettentő lenne, de addig nagyon is, hibátlanul szerelmesek voltunk, csakhogy akkor felmondtad a teljes bizalmat, azt, hogy ami nekem fontos, neked is éppoly fontos. Mert annyira szeretsz, amennyire én, feltétel nélkül. Ezt ott visszavontad, de annak követelését, hogy én mindent higyjek el neked eztán is, sose vontad vissza, így tehát e mostani, titokzatosan józan lelkiállapotodban, ami szöges ellentéte az elhülyülésnek és amit egy hete, egyik napról a másikra kirobbant - hol tüneteket se mutató, hol órákra kómába taszító – rejtélyes betegséged okoz, szívizomgyulladás, mondhatjuk így is, mert most azt képzeled, megingathatatlan a megyőződésed, hogy most látsz utoljára, és ennek örülsz.

Ennek örülsz.

Úgy akarod megmondani ezt, hogy ne sértsél meg nagyon, de azért ne is legyél félreérthető. Csak már nem tudod, hogy ezt hogyan kell csinálni. Sose tudtad. Én se. Belőled vagyok. Annak is vége van egyszer.
Mondtad is:- Hogy aztán te ebből az egészből mit értesz, nem számít. Én se számítok rád. Rég nem számítok rád. Annyi bajod van, megoldhatatlan bajokkal vagy tele, mondod is, nem szeretnélek, mint talán tapasztaltad is az utóbbi években, magammal terhelni, én megpróbáltalak kímélni magamtól, és ez nem esett nehezemre, félre ne érts. Magamnak se számítok már. Innen értem meg, te miért vagy közönyös irántam, mikor azelőtt olyan édes voltál. Azért, amiért én is az vagyok. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Kevés vagy. Nem érezlek magamban kicsit se.

Elsietettnek látszott a búcsúzkodásod, ahhoz képest pedig pokoli durva volt. Míg egyik lábamról a másikra álltam, arra gondoltam, hogy talán mégis csak lehet a fejeddel valami. Nem úgy viselkedsz, mint egy komoly beteg, hanem mintha én a szerinted feleslegesen túlspilázott iderohanásommal valami mátraházi üdülő-napozásodat zavarnám, a napos erkélyen, ahol a képzeletedben tartózkodol, de valahogy még az is benne volt a szabadkozásnak álcázott szemrehányásaid tömkelegében, hogy azt szeretnéd, hogy ha minél hamarabb elhúznám a csíkot. Csak nem akarod mondani. Mert az lehet, hogy te nemsokára meghalsz, de előbb menjek én. Nem vagy az anyám.

- Elég furcsa ez nekem. Hogy te már nem vagy a fiam. Meddig, ó istenem, meddig reménykedtem benned! Tévedtem, Egy ideje tudom. Gondolkodtam rajta, hogy megmondjam-e, mielőtt meghalok, te meg majd itt maradsz ezzel a... számomra félelmetes, de ki kell mondanom, ellenszenves, ismeretlen önmagaddal. Talán neked magadnak is idegen vagy. Az lehetsz. Bár....Zavartan, sután legyintett a megviselt szépasszony, aki nem nézett rám, nem óhajtott színészkedni, de most legyintenie kellett –, nem hisz már ebben sem:- Szerintem te nem vagy más. Csak kevés. Nem is tudom. Mondjuköt, hat, nyolc, talán még tizennégy vagy tizenhat éves korodban is egy másik ember voltál. Utána viszont átalakultál, eltávolodtál, évről évre idegenebb lettél, bár úgy tettél, mintha szeretnél. Már nem szeretsz. Szebb lett volna, ha a szemembe mondod, mint hogy megvárod, hogy magamtól jöjjek rá. Megbecsültél volna. Elnézést, hogy kegyetlen vagyok, nem biztos, hogy még egyszer beszélünk.

Mondandójának ez volt a formája. A formátlansága, határozatlansága, mint aki nem akar bocsánatot kérni azért, amit mond, de mégis valamiként szükségét érezné, ezzel az érzéssel folyamatosan meg kell küzdenie, csakhogy ettől szétesik a beszédje, olykor gesztikulál anélkül, hogy hangot adna ki, máskor csupán a maga számára kínosan, de nagyon kínosan keresi a megfelelő szót, és úgy találja meg, hogy utólag az a benyomása, nem találta meg, de azért végigmondja most már, mert ő, velem ellentétben majdnem biztos benne, hogy ez az utolsó beszélgetésünk, illetve szeretné bebiztosítani magát arra az esetre, ha netán nem lenne beszédképes állapotban. Ez, amit most mond, ne maradjon benne. Nem baj, ha ezek után nem jönnék többet látogatóba. Akár ne is jöjjek. Mindez együtt, ha engem a szótlanságig megbénított is, reménytelenül hétköznapi, talán még az is megkockáztatható: a maga véglegességében érinthetetlenül hétköznapi pillanattá tette ezt a valóban utolsó beszélgetésünket. Valamivé, amin nem változtathatok.

Eltartott egy ideig, amíg felfogtam.

*

folytatjuk)

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.