hirdetés

Kornis Mihály: Lenni, az a színház - 2. rész

2018. szeptember 14.

(Rossz) színésznőt látva, négy éves korom óta fel nem merül bennem, hogy azt figyeljem, mit játszik, mert az öt perc alatt világos, előre tudom. Mórikálni fog, se vége, se hossza. De a teste, az igazi valója ettől függetlenül él! - Kornis Mihály I könyve folytatásokban.

hirdetés

Ronyecz Mária bennem

Azokért a színészekért jártam színházba, amikor még jártam oda, akiknek nem kell játszaniuk ahhoz, hogy játszanak, hanem valami nagyon komoly gyönyörrel önmagukat adják. Ő az, amint van, és mindene sugárzik, közöl, nem ő beszél. Az színész.

A jó színész a színész.

Azt szeretem. Több mint szeretem. Ott vagyok, ahol ő, nem a színész, hanem a szerep, akit játszik. De nem megjátszik, itt a nagy tévedés, az átlagos színész, akár férfi akár nő, megjátssza, hogy ő az, hehe, akinek a szavait egy író megírta neki. Bár ne tette volna. Akkor nem kéne „szöveget" tanulni. Számára a szerep: szöveg és megjátszás.

A nagy színész, vagyis a jó színész, akár férfi, akár nő, odaadja magát a szerepnek és benne eltűnik. A szerep is eltűnik, nem szerep: alak. Él.
Mindezt főiskolás koromban még nem tudtam, de untam azokat az előadásokat, amelyekben nem játszott (jó) színész, kínos, hogy ezt a zárójeles „(jó)"-t ide kell tennem.

Nekem a csak színész nem színész, hanem idegesítő alak, akinek hinnem kéne, de nem tudok. Tudom, hogy kéne elvarázsolnia, ő viszont nem tudja, és ezért egyszerre sajnálom is meg dühös is vagyok rá. Mint rendező, kínomban választott mesterségemre alkalmatlannak éreztem magam. Én igazi színész vagyok, de sokan nem azok. S azok is színházban dolgoznak. Már akkor is – lehet, hogy mindig is? – kevés volt a színházban a színész.

Várkonyi Zoltán már alig játszott abban az időben, inkább rendezett, holott, ha láttam, azt éreztem, hogy ő az idős színészkirály, aki valamiért — ma már tudom, miért — bujkál, maga elől bujkál, mindent tud, így született, ennek a tudásnak nincs más módja, de a játék a színházban a legfontosabb. Ott a jó színész minden este meghal, eltűnik a munkájában. S ő nem akart többet meghalni esténként, hagyjuk most miért, vagy csak nagyon ritkán, csak ha nagyon muszáj. Láttam ebben-abban. Latinovitson kívül őt éreztem zseninek. Nagyobbnak. De már lazsált. Krimi filmekben vállalt szerepet. Keserűen gúnyolódott magán.

A legtöbb nagy színész, akit én még láttam, 1956 leverése előtt, a diktatúrában volt csúcsformájában, ezt szájhagyomány útján tudtam meg, anyám és a legtekintélyesebb színészek suttogták a fülembe: 1956 előtt, akik már a háború előtt is, vagy éppen alatt is, de többségük utána, a legsötétebb időkben voltak „lángoszlopok":

Tőkés Anna, Apáthy Imre, Bessenyei Ferenc, Major Tamás, aki a legkártékonyabb igazgatói ténykedése idején volt a legnagyobb színész, Bajor Gizi, ha.... de szüntelen Várkonyi, és Szörényi Éva, akit elfelejtettek, és Olthy Magda, és szinte az utcáról a Művész Színház csillagának besétáló Darvas Iván, Makláry Zoltán, sokan, sokan, a táncos színész-zseni Latyi, Rátkai Márton babonásan tisztelt alakítása a Revizor polgármestereként,Tompa Pufi, Bihari József, hihetetlen zseni, sokan, sokan....
De 1956 után, talán a Kádár rezsim hamissága, a vele való cinkosság és a szereplés óhatatlan együttessége és még ezer más apró, tehetségellenes, alattomos aljasság „széthangolta", hamissá, lépegető óriásokká tette, vagy egyszerűen sírba vitte az igazán nagy gárda javát.

Bessenyei, aki félelmesen bonyolult dolgokat tudott eljátszani, jobbára már csak saját magát, vagy inkább annak paródiáját játszotta minden szerepében, Kálmán György, akit imádtam, beszélgethettem is vele - szomszédok voltunk, mondjuk így -, a színpadon már haldokolt, őszintén és komolyan agonizált, hosszan, ő is igazán nagy színész volt, de a szívrohamig érzékeny ugyanakkor, őt lelke legmélyéig zavarta, hogy a Nemzetiben minden oly hazug, holott – vagy épp azért, mert – nagyobb a "'szabadság", de már képtelen volt önnön aurájának érzékelhető tojásában elbújva élni, színházat sugározni maga köré a művi, szépelgő előadásokban.

Utoljára Pirandello Csörgősipkájában láttam a Katonában, átlényegült azzá a szerencsétlenné, akit Da Filippo tragikomédiájában játszott. Major Tamás és Marton Endre közösnek hazudott Nemzeti Színházát nem viselte el. Úgy ment el, ahogy a színpadról tudott elillanni: észrevétlenségében hátborzongatóan.

Kevesen maradtak.

Latinovits mindenek előtt. Kiss Manyi. Őze. Gábor. Nagyon kevesen. Mensáros, ha nem kellett Aczél elvtárs színházában a humánus ember valóságát játszania, hanem maga választotta verseket és mondatokat mondhatott az Egyetemi Színpadon, summáját a 20. századról, óriás. Monori és Schütz Ila. Nem voltak sokan. Látszólag hasonlítottak a többire, csakhogy ők színészek voltak. Úgy figyeltem ezeket a nagy művészeket, mint kígyó a mongúzt: tudásuk után sóvárgón.

Még nem tudtam, hogy az nem az övék.

Mert az átlag színész az sűrűn játszik és mindent. A játék elején lejelzi, hogy kit játszik, aztán, mint a baltázó törpe, el is táncolja akérhányszor, végigkalapálja, amit előre jelzett. Előadásokra sem emlékszem főiskolás koromból, rendszerint már az esti, kötelezően magamra rótt, sűrűn pislogva megtekintett produkciók közben elfelejtettem, amit látok. Csak a fülemnek legesleghamisabb színészek felejthetetlenek máig, neveik bennem zengenek - Márkus László magyar hangja Márkus László, Lőte Attila, Szabó Kálmán, Maros Gábor és így tovább - máig úgy mormolom magam elé a nevük, akár híres tájfunokét bizonyos délszaki halászfaluk katasztrófákban elhülyült vénjei.

Az én vigaszom főiskoláskoromban és még sokáig az volt, hogy, ha jó, vagyis nagy, vagyis igazi színészek és színésznők alig is vannak, Psota Irén igazi színész. Azt se szeretem például mondani, hogy színésznő, azt se, férfiszínész, ezek hazugságok — de ....

Vannak színésznők.

Az egy másik történet.

A színésznők.

Nem jók, vagy rosszak. Színésznők. A lelkemben. Csak tréfából mondom. Nincs nekem olyan. Köztünk szólva, nincs az senkinek. Testünk van. Arról a részéről beszélek magunknak ebben a könyvben, neked is, Mari, aki szemmel láthatatlan. Merő lélek vagyok. Olyan, amilyen. A testem vagyok. A nők az én lelkemnek akkor is nézhetők, hogy ha nem jó színészek. Arról nem tehetnek. A nők, ha tántoríthatatlanul azonosak a testükkel, sugárzó jelenségek. Eltévedtek, szegények, úgy kerültek fel a színpadra, ahogyan cseléd a körhintára: hallották, hogy színház, azt hitték, hogy tudják, az micsoda, máskülönben messzi elkerülték volna.

Az egyetlen titok templomának hitték.

Testük kívánsága megtévesztette őket. Az a lélek kívánsága.

Ők egy szemre vágytak, végre, csak egy szemre. Nem sok szemre. Arra nem is lehet vágyni. Mert „sok szem", azt nem lehet reálisan elképzelni, együtt. Ha hiányoznának valakinek ... Valakinek, ha alaptalan alapja volna a közösségüknek, de az megvolna ...

A Hiány szemére vágytak.

A színész (úgy értem, a nem igazi, az általában előforduló), az egy másik eset, mint a nők, akik akkor is érdekesek, ha nem igazán színészek, de mivel nők, erős kapcsolatban állnak a testükkel, vagyis a bensőjükkel, a húsukkal, össze vannak göngyölődve a szerencsétlenségükkel.

Meg akarják mutatni magukat

Sokszor nem is tehetnek róla, hogy izgalmasak a színpadon. Nem tudják akarni, így értem. A testük akarja, ami azt jelenti, hogy mindenük. Velünk, férfiakkal ellentétben, a nők, ha színésznők, talán csak homályosan, mégis tudják, hogy a testük, az ők maguk. A rossz férfiszínészek nem izgalmasak, eszük ágában sincs megmutatni magukat abban a benső értelemben, ami miatt egy nő a színpadra szalad. A tipikus férfiszínész elsőször is sikeres akar lenni, azért bármire képes. A karrier, az érdekli őket. Tudják, mit akarnak. Csak azt nem, hogy milyen szánalmasan keveset. Mert egy rossz színész rendesen buta is: súgót akar, hosszú barkót, táncdalfesztivált, pénzes feleséget, tapsos kimenetelt, állandó szerepet tévésorozatban, pártbizottsági pozíciót, igazgatói széket. Az USA elnöki posztját. Kormányszóvivői feladatot. Semmit.

A férfiaknak, és a testükkel nem áldozati szituációban vergődő, elférfiasodott, rossz színésznőknek ma már különben nem is kell színház. A karrierhez? Multimedia-felület kell. Celebriti 0poszt a szennylapokban. Ha kellően kellőek hozzá. Csajok.

Pasik.

Férfit azok közt, akik pasik, ritkán látok.

Ahhoz ugyanis színésznek kell lenni.

De a színésznők: nők. Akkor is, ha rossz színésznők, ha csak nem bűn rosszak, máris olyanok, amilyenek. Azt vállalja a testük, nem tudja nem vállalni.

Látni, milyenek.

Megfogalmazni lehetetlen.

Színésznőben már az érdekes, hogy nő.

Abban a pillanatban máris kezdődik a színház.

(Rossz) színésznőt látva, négy éves korom óta fel nem merül bennem, hogy azt figyeljem, mit játszik, mert az öt perc alatt világos, előre tudom. Mórikálni fog, se vége, se hossza. De a teste, az igazi valója ettől függetlenül él! Hogy hogyan s mint mórikál, nem tudom megunni. A nőt benne, ahogyan ő nő, annak köze van az egyetlen titokhoz. Mert a rossz színésznő csak azt tudja megmutatni, azt, azt, pontatlanul úgy hívják, a testét. A húst. De azt megmutatja. De még ez se pontos. Mert minden női test tiszteletreméltó.

Szülni tud.

Ez átfut rajtam elég gyakran, mióta megöregedtem.

A nő vonzó és szent. De a jó színésznő még nála is többet tud. Azt hívjuk játéknak. Azt alaposan meg kell érteni, hogy klasszikus kultúrákban a női szerepeket miért játsszák szívesen férfiak. Mert a színésznő a testével játszani képes, a testén keresztül képes megmutatni teljes valóját, nem csak önmagának. Az igazi színész ezt akarja.

Akinek csak akarja, annak lesz, válik önmagává.

De még a rossz színésznő is, ha nem is tud szereppé válni előttem, ellentétben a rossz színész szánalmas erőlködésének látni se jó kudarcával, tehát a nő, az obviously áldozati hús ott marad a nyílt színen a testével, a szemével, az arcával, a róla szóló sejtelmekkel. Bennem? Benne is. Egyszerre születik bennem és benne. Amiket ő nem tud. Holott meghalna érte. Amit csak én tudok, a néző.

Ez a színház.

(folytatjuk)

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.