hirdetés

Kornis Mihály: Lenni, az a színház! – I. rész

Részlet az I könyvből

2018. szeptember 7.

...a bizottság engem hagyott utoljára, nyilván fáradtak, előttem már 13 jelenetet láttak, és azt szerettem volna elérni, hogy legalább szóba kerüljek, amikor döntenek. Nincs több kérdésünk, felelte Nádasdy. Tutira vettem, hogy ki vagyok rúgva. – Kornis Mihály regénye folytatásokban.

hirdetés

Ronyecz Mária bennem

1

Ha nem hal meg ő is olyan gyorsan, a rohadék történelem szarrá alakulásánál is gyorsabban, mit történelem, a mi nemzedékünk felnövekedésénél is gyorsabban, lehet, hogy másképp alakul az életem.

Édesanyámat, a róla szóló és meg sose írt darabomban, nem is írom meg most már, neki kellett volna játszania. Ő játszhatta volna el úgy, hogy abba a háta mindenkinek beleborzongjon.

Arról szólt volna, hogy miért is nem lett „színésznő" az édesanyám, jóllehet az volt, az is maradt. És Ronyecz Mari azért lett volna alkalmas édesanyám szerepének eljátszására, mert nem „színésznő", jóllehet az volt, és az is marad.

Neki megírtam volna.

Kamaszkoromban, a Sztanyiszlavszkij Színészképző Stúdióban együtt léptünk fel egyszer a Petőfi Sándor utca 5-ben, a ma FUGA nevezetű építészklub első emeleti nagytermében, a „Nagy Szovjet Költők, természetesen Jevtusenkó, Voznyeszenszkij és Rozsgyesztvenszkij estjén. Ronyecz mint színművészeti főiskolás, én mint gimnazista társulati tag.

Az előadást rendezte Iksz Ipszilon.

1966-ban Mari huszonkét éves volt, én tizenhét. Sosem felejtem el, ahogy levette a télikabátját az öltözőnkben.

Jó lába volt.

Nagyon jó lába volt. Ezt most meg kell magyaráznom, fenti jelzővel nem Ronyecz Mária nőiességének az én szememben tárgyi mivoltát és az azzal határozottan kapcsolatban álló személyének valósága iránti – bizonyos gender-gerillanők kapásból tüzelő feltételezése szerint –vakságomat, netán hím-undoromat óhajtanám kifejezésre juttatni.

Sőt.

Olyan jó lába volt, s az úgy volt belebújtatva egy sötét, nyugati, honunkban az időben keveseken látható csipkeháló-harisnyába, hogy egyszerre döbbentem meg azon, én ilyet még nem láttam, de nem csak harisnyában, lábban, de emberben sem.

Ekkora feszültséget!

Ellentmondott egymásnak minden porcikája.

Ez úgy hatott reám, hogy egy azonos pillanatban megijedtem, megkívántam, elszaladtam volna, féltem, hogy sírva fakad, vagy valaki másra így fog hatni.

Az ő lénye szomorú volt.

Rosszabb. Mint aki megszokta, hogy szomorú.

Tud valamit, aminek nem volna szabad lennie.

De van.

És még benne is van. De nem úgy, mint másokban. Sugárzik.

Erről a testi tudásáról szól minden porcikája.

Azt én már ismertem.

Titka ellensúlyozására hord az orrán meglehetősen vastag szemüveget. Vele eltakarja finom arcát, kivédi a testében megtestesülő titok, annak, aki látja, láthatóan őrületes veszélyét.

Azt már nem tudtam volna megmondani, hogy önmagára nézve veszélyes-e, vagy, ha érteném, csak legalább sejteném, amit ő, én is olyanná omlanék. Vagy feszülnék?

De nem tréfált a lénye, az hétszentség.

A feje egy szemüveges kobrakígyóé. Felsőteste egy katatón állapotba süllyedni magát mély intelligenciával nem engedő, de nyilvánvaló okokból vigasztalhatatlan zsidó lányé; nem zsidó, tenném hozzá, ha antiszemita volnék, tisztviselőnő, könyvtáros; idősebbnek látszik, mint egy főiskolás.

Sok ezer éves ember.

Ám e sok ezer évnek őrületesen ellene szól a csípője és a lába.

Meglehetősen rövidre szabott fellépő kosztümjében érzékisége ellentmondást nem tűrt. Lényében nyers, mégis valamiként kulturált, sőt, arisztokratikus bujaság. Jóllehet vadóc is,
vadóc nő, ha az létezik (létezik, tudtam meg később).

Egy korán megvert, de megfélemlíthetetlen vadóc, ám – amiért ezt az egészet leírom – testének különböző részletei annyira feszült ellentmondásban álltak egymással, hogy megdermedt a színészöltöző: nem csak mi, gimnazista fiúk, és szakkörünk vezetője, Iksz Ipszilon elvtárs,

aki nemsokára, óriási meglepetésünkre, szektás kommunista híre-rangja ellenére Stockholmba emigrált, onnan küldött helyszíni tudósításokat a Szabad Európa Rádió Zenés Magazinjába, Münchenbe, amit a nevetéstől sikítozva hallgattunk anyámmal a konyhában, mert ez az egész olyat mondott az életről, még őnéki is, amit addig nem sejtett, pedig hát, jöttünk rá, nem lehet az másképp.

Bámultuk a Marit.

Nem csak a fiúk, de a lányok is, akik mind idősebbek voltak nálam. Nem csak azért dermedtek meg ők is, mert Ronyecz megtestesülésének módja izgatóan hatott, leplezni hiába is igyekeztek volna, hanem mert

testének össze nem illő részleteiben akkora s olyanfajta feszültség állt össze valami kinyilatkoztatásszerű látomássá, hogy nem is tudtunk mást csinálni, mint bámulni őt, ahogy a fogasra akasztja a kabátját, és a hangulatot a hátával érzékeli,

mert érzékeny volt, mint egy pók, s ő a hálója is magának, lehántotta apródfrizurájáról a könnyű kendőt, majd felénk fordult, széttárta karját, és úgy mondta, nevetve majdhogynem, a csodálatos altján:

– Szevasztok! Én vagyok a Ronyecz Mari Ef Há.
Lehet itt inni valamit?

2

Aztán — ő is tönkrement. Hogy történt, nem tudom.

Én még kicsi voltam. Mert minket, az 1968-ban felvett rendezőket a csehszlovákiai szovjet bevonulás után úgy tanítottak színházat rendezni, hogy az első két évben délelőtti színházi próbákat, vagyis a tényleges feladatot, a munkát, ami ránk vár, állítólag, nem láthattuk.

Már előbb is Sztanyiszlavszkij módszerével tanítottak, mint később megtudtuk, de még a legszigorúbb sztalinista akadémiai elvekkel tanító rendezők is, amikor csak tudták, bevitték tanítványaikat a színházba, már az első évben, legalább a saját rendezéseikre...Tudták, hogy a hajdúharangöntés elsajátításához minimum látniuk kell a hajdúharangöntő tanoncoknak, hogy csinálják a harangot, hogy szúrják el ők – vesd össze Karinthy: – Így lövök én! – hogy abból okulhassunk.

Félelmet.

Ami például annak legyőzése, a vele szembefordulás elengedhetetlen a harangöntés tudományának elsajátításához. Akkoriban láttuk a Színművészeti Rákóczi úti épületének vetítőjében Tarkovszkij Andrej Rubljovját, ámulat, korszakalkotó film, benne a harangöntő kamasz, akinek a feje a tét.

Értettük.

Délutáni színházi próbák Pesten akkoriban nem is igen voltak.

Délután a fontosabb színész, mármint Keleti Mártonnak és körének fontosabb, az mind filmezett, kérem szépen „rádiózott", „tévézett", ezért délutánonként a rendezőhallgatóknak rendezés helyett, rendezői mesterségnek nevezett órákon kellett részt vennünk osztályfőnökünk, néhány hétig a nem ok nélkül szorongó nemzeti színházi főrendező, később igazgató Marton Endre társaságában, aki már érlelődő, csak viktimológiailag indokolható leváltása és Major Tamás ordas zsenialitása elől egy, még 1968 augusztusa előtt szerzett Rockefeller-ösztöndíjjal az Egyesült Államokba menekült.

Így a mi első két évünkben tanársegédje volt az igazi osztályvezető tanár, egy mézesmázosan kegyetlenkedő, különösen 1956 után tündöklő pártember, a másik „pestiszínház igazgatóelvtársa", egyébként szintén bukófélben,
de a kultúrpolitikának már nem volt szüksége rá, alig várta, hogy a hogy szemétre hajíthassa. Holott etikai szempontok iránt közömbös osztálytársaim sokra értékelték, értékelik máig a tudását. Hálásak.

Úgy tanított, hogy fenyegetett.

Egy szavát sem értettem, annyira féltem tőle, és ezért nem láttam rajta át. Mikor már megvetettem, még azt is felfogtam, hogy valóban „első osztályú módon tudja a szakmát". De ha ez a tudás kell a színházrendezéshez, gondoltam, úgy a színházrendezői „szakma" ártalmas az egészségemre.

Akkoriban az igazgató elvtársak állandóan bukófélben, és ezért már a téboly kezdeti vagy előrehaladottabb fázisaiban tomboltak, úgy adták át e mesterség csínját-bínját.

A belőlük áradó rettegés reám úgy hatott, mint George Orwell 1984-ének utcája felett villogó neon-Pravda hazugsága. Vezető tanáraim arcáról olvastam le a reám váró jövő nem túl bonyolult üzenetét.

Ők pedig kiolvashatták a szememből, hogy mit tartok felőlük, mert még harmadikban, sőt negyedikben sem kaptam külső színházi munkát.

Saját megítélésem szerint halvány fogalmam sem volt a rendezés gyakorlati kérdéseiről, de ebben szerintem nem különböztem a színházakban folyó munka titkaitól két-három éven át ugyancsak többnyire eredményesen távol tartott osztálytársaimtól.

Egy anekdota jut eszembe: a Bérkocsis utcai zsidó egyetem önteltségéről ismert előadója mondta tíz éve az egyik fiatal és állandóan kérdezősködő rabbi-jelöltnek: – Csak nem képzeli, hogy még azt is elmondom magának, amit csak én tudok? Maga engem ennyire hülyének néz?!

Negyedév elején azonban újabb csoda történt.

Első nagyszínpadi rendezésem után (Ódry Színpad, Ch. Hampton: Emberbarát), Molière Embergyűlölőjének '68-as illúziókat temető angol átiratának keresztmetszetét állítottam szinpadra, de nem a teljes darabot. Negyedéves vizsgamunkaképp másfél órában, egyfelvonásnyira húzva.

Engedélyezte számomra a Főiskola vezetése,

Marton akkor már Pesten volt, mikor benyújtottam mint ötletet, azt mondta, ezt meg kell kérdeznie odafönt, megkérdezte, engedélyezték, mire fejcsóválva engedélyezte.

Az életemet mentette meg.

Mint évek múlva ráébredtem, én pedig még akkor sem tudtam megbocsájtani neki, hogy nem tanított meg rendezni; még mindig azt hittem, hogy azt lehetséges tanítani, és nem mindenkinek magának kell rájönnie, hogyan kell a dudát fújni.

Zsámbéki Gábor azonnali rendezésre Kaposvárra hívott.

Ez úgy hangzott a fülemnek, mintha első pecázásom után bálnavadászhajóra hívnának, másodkapitánynak. Addig életemben egyszer rendeztem.

Mégis, mit csináltam?

Jó, de többnyire rossz színészeket néztem. Főiskolás koromban bődületesen nagyokat, becsületeseket unatkoztam a pesti színházi előadások legtöbbjén, este – ha csak nem szerepelt legalább egy igazi jó színész az előadásban.

Akinek van színházismerete, az tudja, hogy több, nemhogy egyetlen igazán jó színész a színházban - igen ritka.

A jó színész a színházban mentőangyala az egész történetnek.

3

A reálisan létező színházban a nagy színész – generációnként egy-két kiugróan jól vezetett színházat kivéve – unikum.

Nem is vagyunk hozzászokva.

Latinovits, Balkay, Dégi, Monori Lili, Kovács Lajos vagy Ronyecz az átlagszínvonal számára tűrhetetlenek.

A rendező az, aki a rossz színészből is használhatót farag, mindenesetre az ő előadásában.

És ezt még élvezi is!

Én nem vagyok rendező.

Amiért a Színművészeti Főiskolára mégis jelentkeztem, azért történt, hogy ne vigyenek el katonának.

De nem hittem benne, hogy fel fognak venni, híresen korrupt felvételik zajlottak, politikai tekintetben korruptak, csak azért jelentkeztem, mert nagyon nem akartam katona lenni, és még olyan naiv voltam, hogy a züllött társadalom egészét máig átható korrupció méreteit nem ismertem, továbbá hittem a csodákban. Örömet akartam okozni édesanyámnak.

A lehetetlen a számomra izgalmas esély.

Ez valószínűleg fontos képességem.

Osztályomban az eredetileg nyolc felvett hallgató közül öt valakinek a valakije volt, hárman voltunk, akik inkább csak a káosz kiszámíthatatlansága, illetve néhány tanár intuíciója folytán kerültünk be.

De mi se voltunk tiszták.

Meczner Jancsi édesapja antifasiszta volt és ellenálló, a háború utolsó pillanataiban a nácik kivégezték, Marton Endre mesélte, tisztelte ezt az embert, és nem is tagadta. Ez becsületes volt. Hát legalább a fiatalon megölt fia legyen az, aki szeretne lenni!

Felvette, jóval túl a húszon, az éppen végzett művészettörténészt.

Az én színésznő anyukám pedig 1946-ban még a Nemzeti Színházban (előre)köszönő viszonyban volt Marton Endrével.

Ámbár ő csak elsős vizsgarendezésem nyilvános főpróbáján ismerte fel a nézők közt az édesanyámat, és akkor egészen mulatságosan, hevesen elpirult. Nagyon szép volt a mamám még akkor is, húszéves koromban.

De engem Marton nem szeretett, megbánta, hogy felvett.

Csak hát megtörtént a csoda.

Felvettek, a legmagasabb – Ascher Tamáséval azonos –pontszámmal.

Ezt Vadász elvtárs, a Színművészeti igazgatója közölte velem egy héttel később, amikor értesítettek, hogy felvettek, és nyilatkoznom kellett a Táskarádiónak.

Ha jól emlékszem, Marton a felvételi utolsó fordulójában se volt Magyarországon, így a vizsgabizottságban sem. Ha csak nem kísértő szelleme. De az nem velem volt.

A történtek előtt máig értetlenül állok.

Néhány belügyminisztériumi tisztviselő is, ha még élnek.

Csak hát... 1968 májusát írtuk.

Ez lehet az egyetlen magyarázat.

Mikor Nádasdy Kálmán a felvételi bizottság elnöke fél nap alatt elkövetett próbarendezésem értékelésekor megkérdezte, miért úgy kezdődött a jelenetem, hogy a szereplő a színpadról elég veszélyesen a felvételi bizottság felé hajított egy nagy lábost, ami hatalmasat csörrent a tanári asztalon, és megült, azt miért rendeztem így?

Azt feleltem, azért, mert a bizottság engem hagyott utoljára, nyilván fáradtak, előttem már 13 jelenetet láttak, és azt szerettem volna elérni, hogy legalább szóba kerüljek, amikor döntenek. Nincs több kérdésünk, felelte Nádasdy. Tutira vettem, hogy ki vagyok rúgva. Felvettek.

A rendezőszak előtt alig jártam színházba.

Én, ha nem olvastam, akkor moziba mentem. Akkoriban még hetente voltak filmek. De filmszakra nem mertem felvételizni, mert még fényképezni se tudok, gondoltam, én állandóan olvasok.

És játszom.

Szerintem ezért sikerült pár darabot írnom, mert én mindig játszom. Amit olvasok, azt is előadom, és amit írok, azt is eljátszom, mielőtt leírnám. Kipróbálom, jó-e. Eljátszok mindent, felolvasok minden jó mondatot, másét is, az összes regény összes jó mondatát, a filozófiából, amit épp megértek...

Próbálok. Egész életemben.Nem azért, mert színész vagyok, hanem mert élni akarok, vagyis kipróbálni, és úgy megérteni, aki van.

Nekem gyanús az élet.

Ha mondható, akkor talán igaz.

Vagy kiderül, hogy nem igaz, de pont az volt a cél.

Érteni akarom, ami történik, és tudni, hogy ki él a műben.

Kevés a jó színész a halott színházban.

Kevés a mondható a halott műben. Talán így jöttem rá, hogy mit, vagyis kitől kell olvasni. Azokat a mondatokat, amiket érdemes kimondani, több mint jó átélni.

Azáltal, hogy mondod, mi több, kimondod, vállalod – még óvodáskoromban azt hittem, hogy ez a színház: – vállalod.

Azzal a mondatot író Másik lényét éled át.

Nem racionális értelemben tanulsz, hanem azzá válsz, a szóvá, a gondolat életévé; ami érzés éppúgy, mint hang; egy ugyanazon pillanatban test, és úgy szellem.

Test és nem abban, hanem azáltal lélek.

Test, amelynek embrionális szellemisége, mármint az enyém, a mondat teste által kimondható szóban magára talál. Amit az írók játszanak el először maguknak, mielőtt papírra vetnék, azt valamiként ki kell mondaniuk, úgy tapasztaltam. Hogy magukban, vagy hangosan, az mindegy.

Hallotok?

Mind egy.

(folytatjuk)

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.