hirdetés

Kornis Mihály: Második lecke a különbségről

2018. december 21.

'58-ban egy fiúnak vívásedzésen előttem esett ki a térdkalácsa, a térde közepe, olyan fehér, ragacsos, leves csont és vér, szinte koppant, elcsúszott kitörés közben, alapállás, kitörés, szúrás, így kell mondani, rosszul esett. – Kornis Mihály I című regénye folytatásokban.

hirdetés

Kornis Mihály: Második lecke a különbségről

Beforr a seb?

- részlet az I könyvből -

Mindenek előtt a különbséget kellett megtanulnom.

Kell majd neked is. Hogy kössünk, mit kössünk, különböztessünk (meg) könnyen-gyorsan? Köztünk szólva semmit. Nem azt, hogy a különbség egy másik világ, betiltott nevén egy másvilág, ami nem kíván megkülönböztetést, hanem az ellenkezőjét, azt a tyúkszaros, logikai diktatúrát, hogy kettő között a különbség a kettő közötti megkülönböztetésben áll.

E belátáshoz csak az juthat, aki hajlandó beszopni, hogy egy után kettő van, de nem ez fáj igazán, nem vagy szép, legalább nekem nem, logikai Kárpátoknak vadregényes tája, a magamfajtának nem vagy szép, pedig én amúgy még élvezem is, ha kettőt mondhatok egy helyett nagy néha, ha hús a húsomból, bennem illetve álmomban áll, akárki ő, különbségnek, amit érzek benne, az megnevezhetetlen, logikailag megragadhatatlan úgy, ahogyan akkor gondolkodunk, mikor nem élünk, ahogy most ti éltek.

Azért beszélek hozzátok, akik a halál előtt vagytok, vagyis a benne-életre, röviden az életre halál kíváncsin, én is, már születésem előtt is, de születésem óta meg aztán már pláne. Mára kísértet. Az is jó. Minden jó. De az életben, ha már kettőt mond a bennfentes ember, akkor természetesen akár kvadrilliót, bármennyit kimond, kiszaval, széttapossa a különbség belét, ha arra kap parancsot, logikus, nyugtatja magát, és mond egy másik nevet, de nem tudja, mit beszél.

Ezért nem beszél a csecsemő, inkább sír.

Nem játssza, még csak nem is játssza azt, hogy mondani szeretne valamit: rúgkapál, kétségbe van esve, érzi a nyomást. Mitől kettő, miért kettő? Mi az, hogy kettő? Akit kettőnek mondok, az talán más, mint akit egynek? Igen? Ne legyetek buták.

Nehogy azt higgyétek, hogy én a síkhülyeséget jöttem elsiratni, lámpással keresni fényes nappal, ha ugyan ez fényes, ha ugyan ez még nappal, de akárhogy is el ne higgyétek bár Twitteren küldi a hírt ciki amcsi elnök nem jó, ha van kettő, el ne higgyétek, ha legalább kettő volna, az jó volna, ha megszámlálhatatlan volna, mint az élet, és akkor még a megszámlálhatatlan életetekben is tudni fogjátok hogy a kettő nem egy. El ne fogadjátok, előbb gondoljátok, akkor visszacsókol.

De ne mondjátok meg senkinek, ha nem akartok balhét.

Meg kell tanulni a különbséget.

Csak őrizd a szívedben, hogy a kettő nem azonos avval, akit az egy és három között csuklóztatnak a különbsége miatt. Vagy ünnepelnek. Nincs jelentősége, nincs jelentősége. Számára sem. Mint a hársfának sem, meddig él virága. Ezt és az effélét meg kellett tudnom, hogy ne egyik pofont kapjam a másik után. Keresem a valóságod. Nem fogadom el a különbséget. Te vagy, te vagy. Te vagy."

Beforr a seb?

Beforr, mint a veszedelem. Vagy az nem forr be? Mit gondoltok? Mi nem forr be, a jóistenbe? Hát ez, fiúk, lányok, ha élni fogtok, az elején izgalmas lesz, rejtélyes és tökre érthetetlen. Először nem is magamon láttam sebeket, vagyis arra nem emlékszem, csak amikor nyilvánosság előtt meg kellett látnom, sebre csak az emlékezik, aki perverz, szokták mondani, akik szokták, voltaképp seb nincs, ha csak nem gyerekek számára, akik még nem értik az összefüggéseket, vagy az ignoráltak, bár ez csak egy kis bűn, kotrás a lélek alján, ami nincs

nosztalgiaparti az Elfekvőben, amikor a hihetetlen múltaddal, amire most már emlékszel, szórakoztatni próbálod a szomszédokat, a melletted sajnálatosan hunyó, hunyadozó krepát, titokban hallgatja a Halottház, a közkedvelt Temető összes kis lakója

úgy tesz, mintha nem hallgatná, dehogynem, ha ilyeneket mondasz, te vagy a Szabó bácsi, arra még emlékeznek, „szól a rádió" a szokott időben vezet a listán három perccel múlt nyissátok ki a lelketeket, legyen, hagyjátok

csodálatos látni, hogy valakinek a szemem láttára beforr a sebe, a síron is túl először jut eszembe:'58-ban egy fiúnak vívásedzésen előttem esett ki a térdkalácsa, a térde közepe, olyan fehér, ragacsos, leves csont és vér, szinte koppant, elcsúszott kitörés közben, alapállás, kitörés, szúrás, így kell mondani, rosszul esett, szemünk láttára pattogott a térde közepe a zöld linó pástok közt el, és felfordulás, csap alatt mossák le, kapkodva visszateszik, de –
sietek,
lassabban,
valahogy nem így volt, teljesen tilos volt, most mégis végig láttuk

de nem is ez

tudnia kellett mindenkinek: látja, egyszerre mindenki, első pillanattól az utolsóig, hogy kiesett neki a térdkalácsa és elpattogott a vívónők térfelére '58-ban, a Kossuth Lajos utcában, a Puskin mozi fölött, a Vasas SC vívószakosztálya gyakorlótermében, az Állami Úttörő Áruházunkkal szemben, akkor mindenki egyre gondolt, hogy a kardvívó csajok most fognak rálépni,és hatalmasat esni.

Minden megállt.

Mi az: vívónő?
Ma már nincs.

Anyányi erőgépek, a térd-darab útját követte a terem a kardjukkal sikítva suhingató lányok lába alatt, pissz nem volt, szét fogják taposni,
csend.

Elszólta magát a világ. Lehullt róla a maszk. Eleitől sejtettem.

Ez az egész: sport.
Nem élet. Halálra megy ki.
Jó érzés.

Titkolják, de tanítják.
Mire hurkás-hegesre verve
megtanítanak versenyszinten vívni,
már élvezem is, hogy nincs halál.

Sportszerű.
De mégis.
Azért kell csinálni. Azért.

A néző azt nézi.

Mi, a versenyző test
izzad, ügyeskedik, vergődik,
mutogatja magát...
VAN,
aha.

De megkapja a magáét.
Ki? Ki nem.

Csakhogy most üzemzavar történt.
Eleinte azt hittem, az életben ez ritka.
Még meg nem születettek: más se nagyon van.
Az a só.

A térd kiesik.

A kommunizmus építése közben,
A kezdőcsoport szeme láttára,
vagy mije láttára, valamije láttára.
az a valamink, ami sportol,
alapállást gyakorol
és még nem látott ilyet
beavatást nyer, van itt,
aki akarja,
eltörik, az embernek eltörhet
nem is az egész térd,
úgy a közepe,
amin az a púp van,
de diribra-darabra –
na s aztán mi van?

A srác meg úgy tesz, mintha nem is fájna
neki, vagy nem is annyira.
Talán tényleg nem fáj.

Ennek már nem fáj.

Most láthattuk, milyen a sportoló. Edzője, kínzója, lekapja a kosarat a sötét pofájáról, futtában, de közbe' fojtott-rekedten üvöltve felkapja a csontját, mint egy disznó módon elejtett kulcs-csomót, a fali csaphoz ront, brutálba' megnyitja, dörögve lemossa, tiszta magyar Duna-vízzel

FOLYTATNI, FOLYTATNI! ALAPÁLLÁS!

Aztán ő nyomja vissza a helyére – mijére? - a véres dugóját
nyomta vissza a tanítványa térde kulacsának, nem a kalácsának,
a maradék térdének - mit számít! - tátongó szájába,

Hadd legyen a helyén. Csontos karabélom!

Toldott-foldott,
tetves-redves
Minden portékája,
Kalapjának nedvessége,
Lefügg karimája!

És a srác már nevet, ha sziszeg is, és fehér, és nem is tud felállni, azért nem fáj neki, már nem is nézhetjük, GYAKOROLNI! vezényeltek, a csoportfelállást a páston meg is változtatták, már csak a falat lássuk.

Ne bámuljuk, ami elmúlt – van olyan?
Akkor nincs mit nézni.

De mivel nekem a fejem hátsó oldalán is két szemem van, ismert tény, szörnyeteg vagyok, legelem mohó pillantással: az olimp. bajn. Mester vasmarkába fogja a bűnös kalácsot, hogy helyére nyomja, értettem: sietteti a beforrást. Élőt az élőhöz visszaragassza, visszaparancsolja.

És a srác úgy csinált, mint akinek nem fáj.

Egyáltalán nem fáj.

Rágtam magam ezen, még csak nem is sajog, hát azt nem hiszem el. Azt se értettem, miért, de azt se, hogy milyen erővel tartja vissza magát? Nem üvölt. Társai mellette lebzselnek, lenyúlkálnak a vétkes pofáját csapdosni, orrát megtekerni. Lincsmentesen.'58-ban lazán, az ám. Kuss.

Azt nem hittem el, hogy nem fáj. Akkor még. Nem tudtam elképzelni. Vagy nagyon nehezen. Még a kisujjamnak is fáj, ha rávágom a bejárati ajtót, gondoltam, bár az tény, nem igazán fizikailag fáj, ott az ujjam meghal, hogy mondjam, az ideg kiszáll, azon nem is csodálkozom el, de a látvány okozza a rosszat, nem az ajtó. Ennek a fiúnak a térde kiesett! Az még, hogyismondjam (jó így egybe mondani) tetszett, amikor elgurult, mint ahogy az is, ha úgy vágom magamra a bejárati ajtót, hogy
durran, mert pontosan azért szerettem bevágni, a nagy hangja miatt, a mozdulat miatt, amit az apámtól tanultam, a bal kezem végével, mikor már a lakásból kiléptem, hogy csak hátranyúlok s egy kis biccentéssel akkora lendületet adok a vastag, diófa borítású, no de villámcsapás-szerűen záródva durranó ajtónak, hogy a kisujjam középső perce felett a csontka néha reccsen – most jut eszembe, de hát ezt sose vettem sebnek, fiús viselkedés - reped, és mögöttem – mikor egyszer ráadásul anyámra vágtam rá, nem haragból, sietségből, észre nem is vettem –
sikoltva
felrántották az ajtót, ő rántotta fel
és akkor le is esett mindjárt
a két kis ujjpercem.

Na, az a sikoltás nem kellett volna.
Meg mind, ami vele jár:
attól esett le.

A földről kellett fölvennem, megfújogattam, megnyalogattam... Anya berohant a lakásba, ne vágjon szájon, gondolom, de nem kérdeztem, ilyenkor férfiasan nem kérdez az ember, felkaptam a földről, én is visszanyomtam és összeforr -

de fáj.

Ha megnyílik a húsod,
vegyük csak ezt, ne beszéljünk elektromos fűrészről,
az nem csak fizikailag fáj.

Van ott egy finom és bonyolult, úgynevezett lelki fájdalom is.

Amit azóta sokszor éltem át. De nem a csoda – miért nem a csoda? – nyűgöz le, hanem, ami belül van bennem, nincs is olyan, hogy belül, mégis mindenki érti, mit mondok, a szakadás és törés lehetősége s mindaz, amit a tudatban felidéz, maga a váratlan s jóvátehetetlennek tetsző változás, hogy ilyen létezik, hogy ez milyen szomorú – de miért? HISZEN BEGYÓGYUL – mi az, hogy „begyógyul"?

Mi történik?

Félbehagytam az „edzésem", ugyan már, mimet, azomat, futólépésben odamentem nagypapámhoz, aki idecipel engem hetente háromszor, szülői parancsra, majd miután átad e sport szakavatott pribékjeinek, a fal menti alacsony padra zöttyen nagykalapban, nagykabátban botjába kapaszkodva, de akkora megvetéssel illetve affélével, még avval se, közönnyel e tréfli hely iránt, hogy le sem vetkezik...
Megyünk.

Nem kérdezte, minek. Adogatta a zoknikat, kis gatyát, nebich.

 

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.