hirdetés

Kornis Mihály: Meg nem születettek tanítása

2018. december 14.

Meg kell tanulni viselkedned. Úgy tenni, mintha nem is láttam volna. Ha mégis, annak súlyos oka van. Aki pedig szóba hozza, az eszi meg a verébszart. – Kornis Mihály I című regénye folytatásokban.

hirdetés

Lehet-e nem figyelni?

Ismétlés.

 

Nem valószínű. Itt annyi a hazugság, beleértve a hazugság szót, mint égen a csillag, annyi időd van, mint a szemét, annyival okosabb, mindenesetre tájékozottabb nálad mindenki, hogy beszélni nem tudsz, ott kezdődik, hogy nem tudod, mi az, és még sorolhatnám, ne kelljen, ha hallasz, és ha most érted, ne kérdezd, micsodát, tudom, nem is kérdenéd, mert nem tudod arról sem, hogy mi az, de azért izgat már.

Figyelsz anélkül, hogy odafigyelnél.
Akkor figyelsz oda, ha oda se figyelsz.
A világ, foltokban, kérdésessé válik.
A tagolatlan föl-föl repedezik.
Azt rögtön érzed, hogy kapd össze magad most aztán – és bakker.

Meg kell tanulni viselkedned. Úgy tenni, mintha nem is láttam volna. Nem hallottam volna, nem emlékeznék rá. Szóba se kerülhet. Ha mégis, annak súlyos oka van. Aki pedig szóba hozza, az eszi meg a verébszart.

 

Szabályok

Amíg a világ kérdés, megunhatatlan.

 

Felver

Arra ébredek, hogy rángatja a karom, szinte ingerülten, de akkor magára. Ez több mint furcsa. Kötelező. Sírnék rajta, ha nem miatta sírnék inkább. Elfeketül.

Ez reggel itt? Ez a homály fény? Jussunk el a csaphoz.

Én mosom a szemed, te mosod a fogad. Húzd meg jól fésűvel a hajad.

Átvisz egy állami helyre.

Magyaráztak valamit. Napközben a helyem. Alvás nem szabad, csak ha mondják. Játék. Idegen, mint nem idegen. Egy, kettő, három, négy. Nem szabad észrevenni. Jó. Úgy csinál.

Más világban nem így ébreszt.

Innen jövök rá, mi az alvás. Pár óra szabadság. Mint akit fejbevertek.

Porció. Adag. Lesz itt nemulass. Hej!

 

A tudás kútja

Az első öt évben az, hogy nem ismertem a szabályokat, e végső soron technikai fogyatékosságom energikus helyrehozatala, lassú, keserves előrehaladásom a végtelen tudás szélfútta, sivár hómezején, annak megtanulása, hogy ha nem élek, miért tartsam be, illetve ha önmagam ellensége vagyok, miért ne tartsam be a szabályokat, sok-sok fájdalom, kínteli megértés, irgalmatlan szenvedés forrása lett. Kiapadhatatlan.

 

Emberfőzike

A baba nem segít. Nem tud. Nem ismeri a szabályokat. Csak néz, onnan, ahová a virradatban rakták, üljön. Föltettek az asztalra, könnyebb legyen lábára erőltetni a törpecipőt. Előkészítenek, mint egy csirkét, vagy halat a sütéshez.  A jövő vagyok.

Az meg? Ő?

Visít, mint a malac, akit a fülénél fogva hurcolnak ki az óljából. Nem tudhatja – nem tudhatom? én, az élet új csodája? – mégiscsak tudhatnám, hogy belőlem lesz minden múlt.

És visznek.

 

A különbség

Sokára értettem meg.

Szónak unalmas ugyanis a különbség. Hogy mi a különbség cica és macska között, teszem azt, idegborzoló. Még nem tudom, hogy mit kérdeztek tőlem. (Mert ha nem tőlem kérdezték, meg se hallom.) Miért tőlem kérdezték? Miért pont most? Ez már a kétségbeesés.

Miért, mikor?

Ez a ’mikor’ különben a hepjük, azért ismétlem, hogy húzzam az időt, utánuk kérdezek egy olyat, amit szoktak, hátha akkor értem. Örült száguldás gondol a fejemben. Száguldás, Porsche, szerelem.

Ott állnak, és néznek rám. Érdeklődnek a különbség felől.  Mint ti.

Kik vagytok ti?

Ugye milyen rossz kérdés? A különbségnek ezt a firtatását – amíg össze nem zavarnak teljesen, más szóval nem tanulok meg alkalmazkodni, maszkodni – hárítani fárasztó ám, különösen, ha mind kutya mind macska jelen van. Ámbár őszintén szólva nem is tudom biztosan egyikükről se, melyiküket kicsodának hívják, szegény fejüket.

Ez veled is így lesz majd.

Kikerülhetetlen, míg lassan-lassan, illetve gyorsan-gyorsan meg nem tanulsz érteni: alkalmazkodni.

Nem mindenhez, de például azt elkapod a levegőben, mint egy szúnyogot a cica (hohó! haha), begriffen neked, más szóval, mert most már bejön, beugrik, mert bennfentes vagy, tehát valaki az ő nyelvükön az agyadba löki (villantja – hohó! haha), hogy  cica az, aki nem harap meg, ha nem ütöd a fejét, a kutya meg akkor is megharaphat, ha nem ütöd semmijét. Megharap csak úgy.

Ha ezt mondod: puszi.

Szerintem ők engem annak látnak, ami velem megtörtént – de ez nem elég – és látták! És én akkor vagyok édes kicsi cica, ha arra, akit ők annak néznek, azt mondom, cica, akit meg kutyának, azt mondom, kutya. Ők engem – akkor! – tejbe, vajba, mint a cicát, fürdetnek. Mivel nem harapok. Nem is igaz. Ők nem is szeretnék, ha harapnék (kár). Cica vagyok, a helyemre találtam. Nem ugatok.

Nem vagyok biztos benne, hogy most már értitek.

Szerintük azt kéne gondolni magamról, aminek ők látnak. És azt nem, aminek én látom őket. Azt nem szabad tudniuk. Ha látják is. Elfelejtik.

Különbség.

Első lecke a különbségről: vége.

 

Mire emlékszem? buszverekedések

1953-ban, ma már tudom, akkor nem tudtam vagyis akkor tudtam pontosabban a korom, ezt akarom visszahozni most, akkor még bennem volt a születés, így mondják, előtti idő; kinn, az utcán lenni egészen más dolog volt, mint fenn a lakásban, nekik nem, de én még friss voltam, börtönből szabadult sas lelkem, első bálba vitték Natasát, felszállni a hetes buszra nagy bál, fényes bál, sokkal vagy szívednek a Dózsa,  bevezetnek a legjobb társaságba, így érzem; közlekedési eszközön száll velünk a busz, akár a gyorsvonat, s én két szép szemedben látom meg a sorsomat

a közelünkben néma verekedés, heves, hangtalan,

rúgnak is, közvetlen mellettünk, az első pillanatban - vagy első alkalommal? – nem láthatom, mert anyám, vagy apám, kinek karján ülök, még az első durvanagy pofon előtt a kabátja alá tesz, ami új esemény, elvonja figyelmem, mintha mit se sejtő orrom hegyére pirinyó búgócsigát pörrentene az érthetetlen teljes zűrzavar; most körülöttem kabát és körülöttem kabát, amerre fordulok, kabát, be vagyok burkolva, mint a zsebbe-kenguru, nem is rossz, nekem átlátni a szöveten, azonnal átlátom, rátapad a szemem, érzem, hogy nem szabad, és ez sokat segít, de hogy ki ütött kit - első alkalommal? - kis Petrovom, remélem megbocsájtja, már nem tudom, sose tudtam megjegyezni, a sorrendje nem is fontos, vannak bennem képek, azzal hagyjál békén, ne csak most, hanem a végéig, hogy mikor van az, unom. Most van: bőrkabátos (nem így hívtam: gyíkos) gyíkos kabátú, sildes sapkás palit vert közvetlenül mellettünk egy átlátszó esőköpenyes, vörös ajakú, kicsit púpos néni, de a mellettük állók is belekeveredtek, de az igen tetszett, meglepett, azért emlékszem máig, hogy az ütések közt nem hallatszott semmi, úgy értem, az ember aki ütött, vagy akit sántáztak, az nem szólt. Egymásba mélyesztették a fogaikat, ez kölcsönösen sikerült nekik, aztán nem eresztették ki a másikat a foguk közül, a pupos nőnek mintha hátul a tarkóját harapta volna a gyíkosköpenyes, a nő meg a csuklóját, úgy hogy ropogott; nem hagyhatom ki a történetből, verekedtek még két-három helyen távolabbi pontjain is a busznak, ez az első mellettünk, mint a fertőzés terjedt át, de hogy pontosan hány helyen pontosan mi folyik, nem láttam a felmenőim kabátja alól se – de főként télen lehettek ezek a nagy pofások, minden előzmény nélkül, így rémlik; latyakban. A busz olajos padlója csupa sár; tocsogás hallatszik, és a szüleimnek kapaszkodni kell, hogy mi vétlenek, mi, úgynevezett mások el ne essünk, viszont aki verekedett – de nem mindenki verekedett, ezt se értettem, miért nem? – nem volt dühös, annak harag az orcáján nem vöröslött, hanem csak az ütés baromi élvezete, és az egész úgy múlt el, nyomtalan, hirtelen, egyik pillanatról a másikra, amint új megállóhoz értünk és az ajtók a következő másodpercben kicsapódtak -, innen tudtam, én innen tanultam meg a megálló egyik funkcióját, illetve hát ezt gondoltam róla, szerintem nem rosszul, hogy azért kell a megálló, hogy leszálljon, aki ezt nem bírja nézni, vagyis csinálni, vagy nem feljelenteni, és akkor cibálja le a másikat is, de nehéz lehet neki bizonyítani, mert az utcán aztán általában szétváltak;  úgy maradt abba az egész, legföljebb két megállóval azután, hogy kezdődött, mintha egyáltalán meg sem történt volna.

Kibújtam a kabátjuk alól.

Senki nem tett úgy, mintha látott volna valamit. Nem emlékszem, hogy én ezen meglepődtem volna. Felszálltak, leszálltak. Akkor lett ülés egy pillanatra, és a szüleim újra a karjukra, később a térdükre vettek, vagy csak a két lábuk közé. Kinéztem az ablakon, alkalmasint azért is, hogy ne lássam a sok csöpögő vért az orrokból, meg a fülekből. De, hogy is mondjam, még meg nem születettek, ezt magyarázom nektek, ha majd megkérdeznének bárkit a buszon, hogy mit láttak, vagy mi történt az előbb – az utóbbi nagy kérdés, hogy mire vonatkozik -, őszintén és tisztán azt mondanák, semmi. Úgy tesznek, mintha lennének. Még én, a három éves is, újra és újra odanézek, de hát nem látok egyetlen be nem forrt sebet, vért, nem a takonytól csepegő orrot. Hihetetlen, mint általában.

Ez az élet.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.