hirdetés

Kornis Mihály: Meghalni folytatás (2.) – És akkor mi van?!

2019. február 8.

Táncolunk egymásnak ugyanis, ha összejövünk. Főleg nekik én. Énekel: Kuki. – Kornis Mihály I könyve folytatásokban.

hirdetés

Becsengetek.

Kuki nyit ajtót, aki már nyolc éves, pedig Öcsit vártam, aki általában rohan elsőnek ajtót nyitni, zokog, ha megelőzik, négy éves múlt, de koravén, tengerész kapitányi sapkát hord újabban éjjel-nappal, és mi ketten, szerintem, barátok vagyunk. De Kuki idősebb. Ő a Pöttyös Panni. Tőle kaptam kölcsön. Megtiszteltetés. Vörösre pirulok, mint egy kiütés. Pöttyös Buksi. De gáz.

– Téged mi szél hozott erre? Mi van? – Kuki kifújja a haját az orra elől.
– Kizártam magam – mondom.
– Micsoda?!
– Le akartam szaladni a térre, de elfelejtettem kabátot venni, és akkor vettem észre, hogy már bevágtam az ajtót. És benn maradt a kulcs. Be kell mennem érte a lakásba, mielőtt a szüleim hazajönnek, és arra gondoltam, hogy tőletek bemászok.
– Ne hülyéskedjél már!
– Nem hülyéskedek.
– Bukfenc, tőlünk oda nem lehet bemászni.
– A konyhátokból, az erkélyről! Nem lehet hozzátok bemenni se most? Benn majd megbeszéljük. Vagy...
Öcsi is kidugja, kierőlteti a fejét az ajtórésen, noha Kuki visszafelé nyomná:
– Buksi! Hát téged mi szél hozott...?
Utánozza Kukit.
– Ahol a madár se jár! – teszi hozzá Kuki.
– Ahol a madár se jár. – visszhangozza Öcsi.
Kuki beránt:
- Mit állsz itt, te mamlasz? Rendelés van. Gyere már be. Mi baj?

Azzal benn is voltam.

Óvódás korom közepe óta barátkozom velük. Öcsi barátom is. Kukiba meg szerelmes vagyok. De senki sem tudja. Én se. Még jó.

Most levágok egy továbbra is tündéri aranyos történet dramaturgiai csúcspontjához vezető felkanyart, amelynek során a magam számára is ködös okból rávettem e szomszéd gyerekeket, hogy engedjenek ki a konyhájuk erkélyére, hogy onnan aztán átdobjam magam hozzánk – bár a papájuk itthon van, de magánrendel, és velünk nem fog foglalkozni –, ilyenkor Kukiék száműzetésben játszanak a konyhában, csak Kuki nyithat paciensnek ajtót, velem dr. Csengővárady még nem kalkulál, így azt se tudja megakadályozni, hogy megpróbáljak átmászni magunkhoz, amit Kuki és Öcsi ha nem is tartottak teljességgel lehetetlennek, de nem éreztek megcsinálhatónak, egy kicsit se, te hülye vagy? és ijedt arcot vágtak, nem veszed számításba, mondták, az elválasztó üvegfalat a két lakás között, ott nincs hol kapaszkodni, nincs is legömbölyítve az üvegnek a széle,

mire én azt mondtam, hogy

de le van, már azt tapogattam, ti majd a ti oldalatokról fogjátok a fenekemet, és amikor mászom, megtámasztotok alulról, aztán az egyik lábam a ti oldalatokon lesz a korlát alá csúsztatva, a másikat pedig, már a mi oldalunkon tartom, alulról ti fogtok és becsúsztatom a vaskorlát meg alatta az erkély üvegrácsa fölé a bal lábam, mert négy fémkonzol tartotta az erkély kinéző oldala tábláit,

Gerlóczy Gedeon építésznek a Petőfi Sándor utca és Párizsi utca sarkán épített három lépcsőházas remekműve erkélysoráról beszélek itt végig, ez a budapesti Macondo, ahol a dolgok történtek, művelt ember többet tud a csodáiról nálam, pedig én 40 éve írom, és csak írom,

nehogy átmássz, könyörgött Öcsi és Kuki, nincs esélyed átjutni, berúgod az üveget és leeshetsz a negyedikről, mert ha átdobod magad, az nem olyan lesz, mint kirepülni a játszótéri hintából a téren vagy lefejezni magad, ha ez nem sikerül, rajtunk fogja számon kérni apánk, mit tettünk, eleve hogy képzeltük, nem engedhetjük meg....

És így tovább, és így tovább.

És akkor, ott...

Nem tudom, mi történt, de mégis ráálltak a végén.

Azt se tudom, mivel győztem meg őket, nem pontos, mivel hatottam úgy, hogy még segítsenek is, alig merek
előhozakodni: vele, éreztem a svungját annak, hogy mind a hárman hadarva, egymás szavába vágva beszélünk, mégis értjük az összes szót, ami úgy fordult arrafelé, amerre akartam, hogy egyszer csak azt mondtam, biztos vagyok benne, sikerülnie kell, mert ha nem sikerül, akkor nem vagyok én

vagy valami hasonló őrület,

mikor kimondtam, nekem fel sem tűnt, szoktam ilyet mondani, magamnak, de nekik viszont nagyon feltűnt, Öcsi is, Kuki is, más szemmel néztek rám, ennyire merem akarni, állítom, hogy vagyok, mint egy tényt, mint az összes szélhámos és költő, megállíthatatlan politikus, partizán és őrült,

de nem gondoltam át, amikor mondtam,

de a hatása!

azóta is azon töröm a fejem, miért kezdett bennem hinni Kuki, vagyis a józan ésszel lehetetlen vállalkozásomba. Miért? Hogy lehetett? Mit tettem. Hogy lehetett? Rám hagyni ezt a magam számára is még évtizedekig érthetetlen toporzékolásomat, és meggyőzni a kisöccsét, aki még olyan pici volt,

majdnem sírt,

de vonzotta is a lehetőség, mint a Mont Blanc csúcsán a jég, tépelődött, de a végén ő mondta ki, Öcsi, próbáljuk meg, de előtte gyakoroljunk, sietni nem szabad, és fel kell adni az egészet, mikor majd látjuk, nem megy,

és eltakarítottuk az ő konyhaerkélyük és a mi szobaerkélyünk közös választófala elöl a romhalmazt, meg átnézegettünk, és Kuki aki még magasabb volt, mint én, megnézte, hogy van-e valami akadály a másik oldalon, hegyes, éles kidobott léc bármi, ami fölszúr, mint egy lepkét

de nem,

megvalósíthatónak tetszett az átmászás,

csak hát persze ügyesnek kell lenni, gondoltam, mijözben egyre jobban féltem, de olyan furcsán, izgatottan, emelkedetten, ilyen lehet, gondoltam, ejtőernyőzni, továbbá csengett a fülem, és szél támadt, de Öcsi már lelkesen nevetve rázogatta a kezem, bátorságot akart önteni idősebb barátjába, Kuki meg odakészítette nekem a fehér kis hokedlit, arról lépjek az erkély rúdjára, sipító hangon közölte Öcsivel, most melyikük hol álljon, hogy végig fogni tudják ketten a fenekem, felléptem az erkély rúdra -

nem húzom –

büszkén, az üvegfal felső részébe kapaszkodva erős, friss tavaszi szélben álltam, és csodálkoztam, hogy nem rogy be a lábam, de szempillantás alatt eltűnt alólam Öcsi meg Kuki, mintha eleve ott sem lettek volna, nem éreztem a kezüket, világos lett ott fenn , hogy ez csakis rajtam múlik, egyszerűen nem ragadhat be a lábam Öcsiék térfelén, és jó ütemben be kell beakasztanom a másik oldalon a másik lábamat, döntő –

csakhogy –

abban a minutumban, amikor ez megtörtént, világossá lett, hogy jön illetve máris itt van az a pillanat, mikor nem tudom a súlypontomat a túlsó oldalra áttenni, most, de az innensőre visszahelyezni se, igaz, a fenekemet óvón tapizza négy kisgyerek tenyér, de teljes súlyom a fenekembe szalad –

mit ér két kisgyerek keze?

a gravitációhoz képest, aminek a fogalmával még nem voltam tisztában, ám érvénytelensége reményének rettenetes-egyetlen esélyével itt és most: a magam reményével – vagy az övékével? – annyira tisztába voltam, hogy azt éreztem, mind a négy tenyér, Kuki és Öcsi a teljes – semmi! – erejével lök egyet rajtam,
hogy át –
hogy átkerüljek,
én is hittem benne,
hogy át fogok most,
aztán –

elkenődtem az aszfalton.

Nem egyszerűen elkenődtem, hát én ilyet
még nem láttam, már csak azért se, mert
lehetetlen egyszerre zuhanni és látni, igaz,
a lehetetlen relatív, csak életben lehetséges,
olykor, és a látás magában nem szenzáció, de
négy emeletnyi magasságból, első alkalommal,
akaratom ellenére, kétségtelenül, ha
szabad ezt így fogalmaznom, a talajba
durrantam, de a hátamra estem, de

nem éreztem, szétszakadtam, szétfolytam,
nem fájt, kiterjedtem a betonnak nevezett
járdán, mint árnyék tud megnőni, árnyékként
szaladt szét a testem, még ez is illedelmes,
nem testem, ahogy a semmim fut szét, aki
már nincs, freccsen, terjed minden irányba,
lapul, sötétül, tűnik, egy alak az alakja nélkül,
beissza a föld, beissza engem magam a beton
bitumen, láttam, mint tűnök el... Nem láttam.

Azt hittem, hogy látom.

Ez az a létezésünkkel együtt járó paradoxon, halálunk képtelensége, aminek lehetséges lehetetlenségét az embergyerek Maugli utoljára képes tudatosítani, akár tudja, akár nem tudja, hogy isten. Ezt nem mondják el otthon, talán érthető is, magyarázhatatlan. Mint a baszás.

Életemben először haltam szörnyet.

Fölnéztem.

Már az is furcsa volt, hogy senki nem áll körülöttem. Bámész emberek... Miért is állana? Ilyenkor az emberek elszaladnak, én is elszaladnék. Ha leesik valaki a negyedikről, azt nem szokás észrevenni. És átborzongott bennem – mimben?! – a bölcsődei halálom emléke, földerengett.

Ha nem vagyok, hogy lehetek?

Hogy lehet itt bármi?

Az eget se látom. Sötét, sötét.

Felmosórongy szag.

Arccal az erkélyünk műmárvány kövén feküdtem.

Baszás, kaparás!

Moccanni nem tudtam. Talán az erkélyünkön? De.... nem volt esélye. Annyira nem, hogy az ujjongás, ami a gyomromban robbant ki, attól, hogy azt éreztem, mégis vagyok, megvagyok, egy pillanatra másfelől hebrencs öncsalásnak is tűnt, az lehet, egy szörnyű, és szörnyet is halál minden mindegy, szar varázslat, partján – szedő úr, ezeket ne tessék kijavítani, de nyugalom, nyugalom, meg nem születettek, a másvilágnak üzentem nagy kivételesen, ahova még átnyúlok, ti is át fogtok, ahol még nyomtatnak, lovakkal is megcsinálják, itt-ott – és azért nem jött ki belőlem az ujjongás.

Vagy valami bőgés! Hogy hát itt vagyok.

Nem tudom, hol vagyok.

Utálkoztam, gyanakodtam, megrándultam, próbálkozva...

Megy-e?

Élek, én befosok.

De fellélegeztem. Elmúlt.

Minden elmúlt.

– Kertész, nagy vagy. Már azt hittük, hogy... De... megvagy! Hurrá!!! Elvtársak, mi győztünk! Imprilisták francba! Átmentél, apuskám." Mint a szélvész, száll a gépünk, mint az álmunk, úgy repülünk..."

– „A miénk a kéklő égbolt, a miénk a távolság..."

– Gyere át! Gyere már át..."Kétszer kettő néha öt, minden ételt félrelök egy sokat ígérő, szerelmes hahaha!"

Táncolunk egymásnak ugyanis, ha összejövünk.

Főleg nekik én. Énekel: Kuki.

– Szóljál már! Megütötted magad? Kertész, Kertész... El is vagy ájulva?
– Dehogy vagyok elájulva!. Állati jó. Nagyon jól löktetek. Azt hittem,
leestem. De nem.
– Hogy?!
– Én azt hittem, leestem.

Nincs válasz. Gondolom, most lenéznek. Megnézik, ott vagyok-e.

- Nem estél le. Itt fekszel előttünk az erkélyeteken. De most mondd, hogy lehet valaki ennyire hülye?

Kérdezi a Kuki.

Vele még nem történt semmi a világon. De most ő átlökött. A négy és fél éves fiútesójával. Közös ügyességgel. De akkor miért estem le? Vagy hogy kell ezt kérdezni. Miért nem estem le? Hát, hiszen láttam. Én felülről látok, mikor muszáj látni, mint mindent, ami gázos, nem is lehet másképp. Mondjuk, a többiek nagy halomban ütnek, az ember olyankor, aki van, kilép a testéből, mert még ha nem akar is, muszáj látni. Miért?

Szétszakadtam ott a betonon. Akkor most mit mondjak. Kinek?

Magamat beszéljem rá, hogy átestem az erkélyünkre, az erkélyrács rúdjába beakadó lábbal?

Átdobtam magam. És úgy.

Ki vagyok én. Ki nem.

– Nem jó, hogy átlöktünk?
– Nagyon szépen köszönöm.

Remegett a hangom: – Ott a levegőbe volt egy pillanat, mikor, azt hittem, leesek. Akkor löktetek át.
– Jól van, hagyjuk – mondta Kuki kedvetlenül – bemegyek, már fázok. De gyere át, ha összeszedted magad. Nene ma sütött kakaós nyelvet. Sütivel koccintunk. Ha akarsz. Most majdnem meghaltál.

Azzal rám csapta az erkélyajtajukat.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.