hirdetés

Kornis Mihály: Mi minden van

2018. december 28.

Az első halottak döntő többségükben utcai akasztottak voltak, én meg baba. Most újra rájuk nézek. – Kornis Mihály I című regénye folytatásokban.

hirdetés

A legkorábbi időben, például amikor óvodába rohantunk, a szemem sarkából láttam megölt embereket, az élet hétköznapi forgatagában, rendszerint egymás mellett felakasztva ötöt. Úgy lógtak, mint a sárgára kopasztott, nyakuknál fogva felakasztott csirkék Rózsa Judit szomszéd kislány rettegve irigyelt színes képes mesekönyvében, a Max und Moritzban. Ez egy ilyen német nyelvű, vicces mesekönyv volt, minden akasztás alatt kétsoros gúnyversike, németül. Gót betűkkel. Mi abban a vicces? Azt mondták, az, hogy vers. Juditka nevetett.

Féltem. Nem tudtam, miért. Azt hiszem, azért.

Három körül jártam. (Mint azóta is.) Nem gondoltam volna, hogy alig pár nappal Max und Moritzzal, a két kis imposztorral történt megismerkedésem után találkozni fogok felakasztott emberekkel az utcán is. Rángattam a gallérját, paskoltam az arcát anyámnak, a karján ülve, amint megpillantottam őket, álljunk meg, nem állunk, ne nézzek oda, egy se él, vetette oda, el fogunk késni.

Le voltam nyűgözve.

Itta látványukat a szemem. Egészen kicsavarodott tőle a nyakam, visszafordulva bámultam, ezt anyám intelligensen nem akadályozta. de öklendeztem az izgalomtól, amit a magasban egymás mellett lógó, különböző korú emberek látása okozott.

Álljunk már meg, miért nem állunk meg?

Amíg kicsi voltam, nem álltunk meg. Így hát, ha elhagytuk is őket, még mindig előttem lebegett a képük, és nem csupán az akasztottaké, hanem minden effélének – most el fogom mondani, hogy felkészítselek benneteket még meg nem születettek – a létezésére, ami van, de nincs. Tudomásul véve.

Mikor még kicsi vagy, nem könnyű a kettőt megkülönböztetni.

Engem, annyi biztos, születésem előtt elfelejtettek felkészíteni mindannak a sajátos látványára, netalán, hangjára, nem is szólva a tudomásul nem vett dolgok illatáról, előzményéről, s következményéről, amit az élet neked is, mint mindenkinek, de ha még gyerek vagy, csupán kínálni fog. Meg veled nem történik, ha nem vagy nagyon szerencsétlen, mikor még kicsi vagy. Ha mégis, nem értenéd. Talán azért nem is történik meg. Ha csak nem egészen kivételesen.

Izgalmas.

Nekem az akasztottak voltak az elsők. Állandóan előttem lebegett a képük, aznap még feltétlen, sokszor még másnap is, s amint felébredtem, akkor még éber voltam, egészen friss ember, amilyen a baba, nem gondoltam, hogy nem vagyok alattuk, hogy elmúlt a pillanat.

Mozdulatlan lógtak.

Kicsodák, micsodák?

Aki a karján cipelt sietve, még mindig rohant velem, minthogy állandóan késésben voltunk - inkább a késés határán, ennek okát se tudtam -, nem azért cipeltek, mert még nem tudtam sietve járni, mi mindig is siettünk az ötvenes években az utcán, de apám is felvett az akasztottak előtt, a nagyapám meg hurcolt, több járóképes családtagunk nem volt, nem maradt életben -, anyám az arcomra pillantva hozzátette: ne törődj velük, édes drága csillagom, már nem fáj nekik.

Ebből arra következtettem, hogy amikor zsinórra akasztották őket egymás után mint Max und Moritz a libákat, még fájt azért. Voltak bölcsődei-óvodai tapasztalataim, ha nem is akasztások.

Vannak gyerekek.

De mikor csinálták velük, az fájt nekik, nem? – kérdeztem. Az akasztás nem fáj, vágta rá a választ családom bármely tagja rögtön. Miért nem fáj? Mert az halálos. És a halál nem fáj? Nem. Hogyhogy? Már fel vannak akasztva, mire elkezdene fájni.

Frappáns.

Ezek után, ahányszor csak elhaladtunk mellettük, ami mostani emlékezetem szerint egy-két havonta azért megesett, én már messziről kerestem egy akasztott embernek a szeme pillantását, hogy meggyőződjek róla, most akkor ő meghalt? És tényleg nem fáj neki? Felfedeztem ugyanis, hogy nem mindegyiknek van behunyva a szeme. Vagy mind a két szeme. Akinek még nyitva, azt gondoltam, hogy él.

Mert nem tudtam, micsoda az, halott.

Úgy láttam, abban a nagy rohanásban, hogy az (akárcsak az egyik, nyitva hagyott) szeme csillog, és hogy akkor él. Hátha akkor élnek.

Hiszen mindenki él.

De nem tudtam meggyőződni sosem, mi a helyzet, nem szóltak rám, de nem is álltak szóba velem, nem tartottam ott, így aztán amikor anyám másodjára vagy harmadjára se adta legkisebb jelét se, hogy akik mellett elmegyünk, rettenetes, a nyakuknál fogva lógnak, mint a kabátok a fogasokon, egymás mellett öten, az az ő élő nyakuk, ami ott lóg, hát nem? Családom mégsem néz rá, mint a járókelők sem, rajtam kívül senki, de én dedós vagyok.... Ja, hogy én vagyok a dedós, ők meg mintha nem is látnák, úgy tesznek. Felfogtam.

Az ember az ilyesmit, úgy látszik, nem veszi észre. Ha érett. Vannak ott valakik. Lógnak ott valakik, de az itt nem számít. Mindenki így gondolja, ha már nem kis hülye. Mintha nem is látná.

Nem tartozik ránk.

Ezt hallottam először vagy egyszer, vagy nem is egyszer az első időkben, mint jelentéktelen ügyet és hozzá a mellékes magyarázatot. Mint elavult közhelyet néha ma is hallom, némelyik utcai bolond hajléktalan koldus, kötekedő, akinek a párja mordul rá, ha megbámul egy holtat, vagy bárkinek a lefejezését, vagy a köddé válását, nem tartozik ránk, te, ember vagy te, mondd? – de akkor ez nekem, a pólyásnak még iszonyú fontos volt: ezzel az a dolgom, hogy én is megtanuljam nem észrevenni. Mint a nagyok.

Elég sok dolog van, ami mintha nem történne, úgy kell venni.

Ha épp történik is. Mint a buszverekedések vagy a villamosordítások, amiről még nem beszéltem, nagyon sok mindenről nem beszéltem én még, nem szokás beszélni, nem emlékszem, bárki nyilvánosan beszélt volna ilyesmikről az úgymond forradalomig.

Az alatt majd két hétig igen, aztán újra nem.

Máig sem.

Ámbár mikor nincs ma?

Egy szó, mint száz, valamikor bölcsődés korom vége vagy óvodás korom eleje tájt rájöttem, hogy vannak dolgok, amikről, aki csak egy kicsit idősebb, mint én, az már úgy tekinti, nincs. Vagy a számára nincs. Tényleg nincs. Lehet az? Ha tényleg nincs, akkor mindegy, én mit hiszek. Látok, szagolok, neadjisten velem történik meg. Ez az egyik dolog, amin nem győzök rágódni, szeretek rágódni, utálom magamat érte, most is ezzel foglalkozom, látjátok. Nem csak az akasztáson, hanem az összesen, mindazon, ami mindenkit elválaszt mindenkitől. A szüleimtől tanultam. Általában úgy tesz, mintha nem tenné. Vagy más nem tenné vele, csak ő magával. Vagy csak veled. Vagy nem volna látható, hogyha látható is. Nem volna nyilvánvaló. Sem hallható, sem tilos. Mennyi-mennyi minden! Nem csupán az akasztások és azok szemrevételezése. Persze olykor, kivételesen, úgynevezett történelmi pillanatokban lehet kötelező éppenséggel látni. Holott és ráadásul hihetetlenül zavaró, kényelmetlen, kellemetlen, kínos, ha ugyan nem nevetésre, sőt, visszatarthatatlan és fergeteges hahotára ingerlő valami.

Erről kellett megtanulnom, mint majd nektek is, hogy van egy csomó dolog az életben, ami nem a képzelet műve, nem csak én gondolom, hanem – mit mondjak most nektek, kapuban toporgó meg nem születettek, öcséim, ti szerencsétlenek, hogy avval el ne vegyem a kedvetek az élettől, hanem éppen hogy meghozzam, hiszen a létezés maga a gyönyör -, de

a világban, így mondják:

nincs.

Az elején, míg nem jössz rá, hogy miről van szó, mi nincs, mi van, csak az őrült kétértelműséget érzed, amire nincs szavad, az igazat meg a nem igazat egyszerre, ugyanarról, nem egyről, majd mindenre áll, hogy

nem tudhatod.

Amíg ártatlan vagy – ez is egy hülye szó, majd elmagyarázom, mit értenek rajta, fajtánk sajátossága, hogy akkor is érted, ha nem értheted, mert nem az eszeddel értesz, de ezt sem mondhatod - ez állandó szorongás forrása kiskorban.

Mert nem tudhatod, hogy mit kell tenned.

Nehéz ám valakinek a karján rázkódva belenézni a szemébe, egy hulla állgödrébe biccenő feje nyitva maradt egy vagy két szemének irányát az én pillantásommal keresztezni alulról. Mintegy összenézni vele. Ugyan honnan tudtam volna, hogy a halál mimikrijének egyik trükkje az, hogy aki halott (akar lenni), esetleg akkor is lezárja a szemét, ha különben nem tudja becsukni.

Vagy nem zárja le más.

Az első halottak döntő többségükben utcai akasztottak voltak, én meg baba. Most újra rájuk nézek. Azt kell mondanom: ritkán van nyitva a szemük. Ha mégis, nem látom őket egészen halottnak. Őszintébben szólva, mintha kettesben volnánk: ebben nagy szerepet játszik, hogy nem tudom, mi az. Meghalt, akinek nem villog a szeme?

És ha villog?

A legtöbb nyilvános akasztásba még az ötvenes évek első felében szaladtunk bele. A vastag kenderkötél nem volt általános. Akasztották ezeket mindenre: drótra, zsinegre, nádra, nádfonatra, nadrágtartóra is, láncra is, gondoltam házőrző kutya láncra, gondoltam, valamiféle megszégyenítésből, (Tito, a láncos kutya, ez egy ilyen mondás volt) és mind olyan hosszú volt, hogy akármilyen magasra húzták fel – de kiket? –, hogy még a megkötött nyakán a kettős csomóról is lelógott a földre a sok összefűzött láncszem, annyi maradt feleslegesen...

De ezek a színes megoldások a múlt század ötvenes éveinek első felére voltak jellemzőek. Vagy mit mondjak. 1949-ben születtem, attól kezdve elég hamar mindenféle kivégzést láttam, de nyilvános akasztásból eleinte többet, mint 1957 után.

Lógnak, miután nem tudnak meghalni, gondoltam.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.