hirdetés

Kornis Mihály: Mi minden van: Utcai lefejezések

2019. január 10.

Sokszor beleszaladtunk valakinek a lefejezésébe is, nem cifrázták, rendszerint nők voltak a hóhérok, bizonyos értelemben kalauznők, csúcsforgalomban, hipp-hopp, kivégeztek ezt-azt. Azt se tudom, kiket. - Kornis Mihály I című regénye folytatásokban.

hirdetés

Az az igazság, elég hamar, és aztán időről-időre megfeledkeztem a fellógatottakról. Ha meg újra láttam, iparkodtam úgy nem nézni oda, ahogyan az anyám és a többi járókelő se. Már nagy akartam lenni. Ez egy kategória a dedósoknál. Mint a járókelő. Mint az utcán a szüleim is.

Ha úgy nézem őket.

Mi mások lennénk, mint járókelők?

Ügyes-bajos dolgainkat intézni jöttünk le, ezeknek egyike szerettem volna lenni. Bár ez így, tisztán és félreérthetetlenül, amilyen egy árulás, csak évekkel később jutott az eszembe. Amikor a Papának be kellett feküdnie a temetőbe. Mégis, még ő sem, a villamoson odafelé, még odafelé sem, még ő sem tudott más lenni.

Nem halott volt, hanem járókelő.

Mint én.

De hát én nem is vagyok az!

És ezzel már meg is érkeztünk a bűnhöz.

A bűnömhöz.

Rájöttem, hogy én nem is vagyok az. Az mind te vagy.

De mi vagyok én? Akkor mi vagyok én?

Sokszor beleszaladtunk valakinek a lefejezésébe is, nem cifrázták, rendszerint nők voltak a hóhérok, bizonyos értelemben kalauznők, csúcsforgalomban, hipp-hopp, kivégeztek ezt-azt. Azt se tudom, kiket.

Olyanokat, akik nincsenek?

Vagy ők nem akarnak lenni?

Járókelő nyelven (gondoltam, amikor még egészen kicsi voltam) van egy ilyen stichje, de – ámbár ezt nehezen ismerem be, vajon miért? – a kivégzésben résztvevők, a kivégzendőt is beleértve általában mindent elkövetnek, hogy a lefejezés ne kivégzésnek hasson, mások viszont rádolgoznak öt lapáttal, épp azért, hogy hasson úgy, mártíriumnak. Egy pillanatra sajnálja őket mindenki.

De arra ugyan várhatnak!,

Hokedlire emlékeztető négylábú izé előtt térdepelnek, én úgy láttam, szép engedelmesen ráhajtja az arcát a hokedli lakkozott teteje széléhez, aki sorra kerül, két-két nő áll mellette, fogják a karját, kicsit ki is tekerték, azt nem értettem, miért, mert érezni már karjának a fájdalmát nem tudja, hiszen hipp-hopp máris levágták a fejét.

Egy nem is túl nagy bárddal.

Anyám konyhájában nekünk kisebb volt. Halakhoz használtuk. De nem csak az utcán, a járdaszélen ment ez, hanem ahol épp hely adódott rá. Előre szervezett közönségük (ritka és ünnepélyes, sajátosan vidám, még a rádióban is közvetített alkalmaktól eltekintve) sosem volt a kivégzéseknek, hanem aki arra járt épp és nagyon nem sietett, cekkerrel a boltba vánszorgó vénemberek, őgyelgők, pár kíváncsi gyerek...

Innen értettem meg, hogy a lefejezés nem akkora szám, az akasztások előkészületeit sose láttam, nem lehetett észrevenni, ám a valamely állami ünnep tiszteletére történő lefejezéseket még a rádió is közvetítette, már egy héttel előbb és azután naponta többször is bemondta, kacéran huncut hangsúllyal csicseregte a bemondó, „ÚJ EMBER KOVÁCSA vasárnap délelőtt 12 órakor, készül az ország apraja-nagyja", harsány-víg Stúdió 11 fanfár-bejátszásokkal, ahogy a szilveszteri rádiókabarék előzeteseit bonyolították le, mert olyan is van, illetve lesz olyan, még meg nem születettek, az „év utolsó napja", betyárosan meg kell ünnepelni, készüljetek fel rá, az se sima móka, de

mondom, ezek az állami cirkuszok mindig a nagy ünnepeken voltak, azokról viszont sosem lehetett tudni előre, hogy mikor lesznek, hiszen, mint nekem is elmagyarázták, épp ez „a kommunizmus építésében" az egyik fő attrakció, hogy soha – ez is bolsevista szó: soha - nem lehet előre tudni, hogy mikor, mi lesz, mi jöhet. Mert jöhet.

Mindenesetre, ha megtörtént, vagyis hivatalosan történt, akkor egy kampányszerű lefejezés – elő fogom adni - közlekedési kulcspontokon történt, például a Lánchíd budai lejárata torkolatában, a Clark Ádám tér közepén, de az mindig télen, mikor még nem nőtt oda egy ötágú vörös csillag tulipánból, csoda, bazinagy, vagy az Oktogon közepén, vagy a Dózsa György úton, az Ember szobra előtt,

ám ha normális mederben zajlott az életünk, minden érdeklődés híján folydogáltak ezek a dolgok, ezek a kicsi kivégzések végső soron, mint megértettem, szolgáltatások, napi, szokásos ügyintézés, sürgős végzés, valakinek saját kérésére elintézése, ki miként nevezte. Hozzátartozott az életünkhöz.

Mi több, szükséges is volt.

Csak azt értettem meg a legutoljára, hogy mihez.

Mert az még az állami és ünnepélyes kivégzések alkalmával sem – akkor a legkevésbé – volt világos! Jellemző. Mármint rám. Engem majdnem harminc éves koromig nem végeztek ki, azért féltem tőle, amin sokan csodálkoztak, azért nem érted, mert azt tapasztalni kell, majd akkor megérted. Akit még nem fejeztek le, annak nem lehet fogalma róla.

Hát nem is.

Mit láttam?

Az a – mit mondjak? – drabális felépítésű párttitkár, vagy párttitkár-szerű pofa, aki egyetlen suhintással, egy késsel, egy óriási karddal, tudom is én mivel, elválasztotta az előtte térdeplő – ember? elítélt? kérelmező? - fejét a nyakától, de máris muszáj pontosítanom: lelkiismereti kötelességem előrebocsájtani, nem tudom, hogy párttitkárok voltak-e. vagy hentesek, vagy Kiváló Dolgozók.

Vagy mások?

Azt nem lehet megtudni.

Szadisták? Köztisztviselők? Máig nem tudom.

Azt hittem, hogy ha tudom, attól változni fog valami, hogy tudom, de olyan sokszor tudtam rosszul – vagy jól? -, hogy kénytelen voltam belátni: sose változik semmi attól, hogy azt képzelem, tudom, és odajutottam, hogy mára őszintén nem érdekel, kik végzik a piszkos munkát.

Elvégzik. Mindig vannak.

Nem ez az érdekes. Már akkor – gurult a fej, és messze pattant, hopplá! - sem volt érdekes, hogy ki suhintott, se a lefejezettnek, se nekem.

Az érdekesebb volt, hogy már nincs.

Senki nem áll a helyén.

Aki a piszkos munkát végzi, nyomban eltűnik. Felszívódik. Köddé válik. Nem tudom követni. Vele tűnik el az aktatáskája is, ha volt, bármi, ami hozzá tartozott. De általában nem tartozott hozzá semmi se. Csak a bárd, vagy a Nagykard... Voltak ám nevei. De már azok sincsenek.

Látom? Nem látom. Na látom.

És akik néki segédkeztek, a hóhér bácsinak, azok is eltűntek vele együtt, a két-két nő (ápolónő? hóhérnő? titkárnő?), aki csavarta (enyhén!) az esetek karját: eltűntek, mint a cirkuszban az ugróművészek a kupola sötétjében. Mintha ők nem is lettek volna. Mindez nem érdekes. Nem ez az érdekes, meg nem születettek, figyú!

Már az sem érdekes az embernek ahhoz képest, amire az átlag lefejezések bámészkodói figyelni szoktak, mármint a fej levágásának nagy látványán kívül, hogy a leütött fej, miután elgurul, nem esik a hokedli (annak láttam) elé, és nem pottyan, hanem pattan; de semmi baj, azonnal s okvetlenül megakad valakinek a lábában, egy közelben álló, zárt teherautó kerekének sárhányójában, vagy egy készen álló utcaseprő nyeles bádoglapátjában, de....

Na, most jön az érdekes:

feláll, akinek leütötték a fejét,

könnyedén feláll - hát nem olyan könnyedén – de nem is nehezen,

áll, megáll,

s nem szökell-spriccel a vér a nyakából,
csak úgy halkan és vékonyan csurdogál,
nem is mindig, nincs is piros színe,
vagy nem nagyon, inkább lé, mint vér,

testnedv, ja.

Mondjuk annak idején patakzó vérre nem is számítottam, mert nem tanultam még az iskolában, hogy úgy kéne kinéznie; az életben semmi nem úgy néz ki, ahogy az iskoláskönyvekben olvastam, jóval később (az iskoláskönyveket örökké jóval később írják, azok csak szamárvezetők)

és áll a feje nélküli ember, mi több, jobbra-balra csavargatja a nyaka tövét, mint fodrásznál a vendég, mikor végül lekapja a mester a nyaka elé tett kendőt, és ő meg akarjuk nézni a tükörben az eredményt, az új fazonját, kíváncsian és kicsit türelmetlenül:

a fejét keresi – és rögtön megtalálja!

Megindul, mert látja, hogy hova gurult.

Lehajol az eset, és fölveszi a fejét, ez a csúcspillanat, hogy ha tanúja vagyok, netán nekem kell megtennem, meg újra úgy érzem, mintha belelátnék a létezés hiányának feneketlen mélyébe: mintha lenne az embernek egy láthatatlan feje a feje helyén... Az milyen fej? Képtelenség. De az nem képtelenség, hogy a szemem előtt hajol le mindannyiszor a fejéért (ez egy kép) – és nem is különösebben finoman kapja fel, az ember, a fejét, ha szükséges, megtisztogatja a zakója ujjában az arcát, vagy kisöpri a hajából a sarat, mielőtt föltenné – s úgy teszi vissza, mintha eredetileg is levehető lett volna, kicsit úgy csavargatja – a nyakára,

élvezni fogjátok, meg nem születettek, nézni is, csinálni is,

mintha a fejének csavarmenete volna ,rátekerhető, visszatekerhető a feje a nyakára, azt mondják, ez ösztönös reflexmozdulat. Akkor már mosolyog, akkor már mosolygunk,

újjászületett,

mintegy,

és az a pár főnyi nézőközönség titokban csalódott, ők már mennek is, mintha nem is látták volna ezt az egészet, szétspriccelnek, ahány fele állnak; ők addig voltak kíváncsiak, amíg esélye látszott annak, hogy az eset meg fog halni - vagy meghalt? – Dehogy halt meg. Sőt.

Olyan a hangulat, amilyet egy május elsejei rollerversenyen látott balesethez hasonlíthatok: a Mester utcában kábé nyolcvanból a kábé harmincadik hatalmasat taknyolt, és amíg fel nem állt – nem tűnt az biztosnak, hogy könnyen feláll – senki sem nézte a mezőny elejét, a pofára esettet vizslatta mindenki, aki azonban mégis csupán addig volt érdekes nekik, amíg fel nem állt és fel nem rántotta a háromkerekű, csapágyas rollerét is a földről, csakhogy addigra a verseny élmezőnye eltűnt, a nézősereg mégis úgy tett, mintha nem az eltaknyolót nézte volna ... Pedig őt nézte.

Nézi.

Elbámul másfelé, valahova messze, aztán máris siet ki-ki a dolgára, mintha meg sem állt volna, rohan, végzett, mindenki úgy csinál, a visszaforrt fejű kivételével, aki most kezdi újra az életet.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.