hirdetés

Kornis Mihály: Mi történik itt? I.

2018. március 15.

Jelenlét, nem irodalmi élet. Számomra a tanúsított jelenlét a fontos. Az élet revelációja, vagyis a Másik kell. A szellemi összekapcsolódás. Ha tetszik, a közösség, a nem-látható. Engem ennek a transzcendens dimenziónak a képviselete kívül helyez az irodalmi életen. – Kornis Mihállyal beszélgettünk. Nagyvizit-interjúnk első részét olvashatják.

hirdetés

A könyveidet újraolvasva erősen úgy tűnik, hogy ebben az életben minduntalan az írásért, az írás lehetőségéért és a megszólalás mikéntjéért zajlik folyamatos küzdelem. Mintha mindig veszélyben volna a tehetséged...

Hosszabb ideje csak az foglalkoztat, amit most írok, amiből 270 oldal megvan, ilyen sok még sose volt, és ugyanakkor úgy tűnik, mintha csak egytizede vagy nyolcada, vagy nem tudom, hányada lenne meg. Attól is függ az elkészülte, hogy meddig élhetek, az én életkoromban már elég könnyen meghal az ember egyik napról a másikra, és úgy képzelem, hogy halálomig már nem fogok semmi mást csinálni, csak ezt. Ez érdekel. Ebből tegnap volt egy felolvasás. A legnagyobb segítség az, ha amin dolgozom, azt felolvashatom. Így érzékelem, hogy hol tartok. Kezdetben a szüleim voltak a közönségem, voltaképpen máig is, mert a közönségen, mint az írás által teremtett közösségen lemérhetem, akár annak idején a szüleimmel teremtett közösségen, írói tennivalóimat. Nekem az édesanyám a kritikusom, és az apám a drukkerem, ez máig így van, bennem ők nem halnak meg. Ez az egész nem „az írásról" szól, sosem a szakmáról, hanem valami másról. Ezt csak azért mondom, mert nagyon jóindulatú kérdésed, „folyamatos küzdelmed a megszólalás mikéntjéért, az írás lehetőségéért", hát ez így önmagam múzeumába terelne, illetve sose volt-jába, valami mesterkéltbe és feleslegesbe, amit a magam részéről már leráztam magamról, ez nincs. Minél idősebb leszek, annál kevésbé tudok foglalkozni „írói egzisztenciám sorsával". Ha csak író volnék, akkor az egész nem sikerült. A költészet, a költészet az életben a fontos. A költészethez vannak gyökereim, már ha engem kérdezel, de a költészet nem csak az íráshoz fontos, hanem mindenhez, vagyis hát az élethez. A Törvény és a Próféták meg a Jó hírek főként zsidó könyvei, az az én költészetem, az ógörög mitológia is, amelyet, Kerényi Károly és Jean Pierre Vernant tolmácsolásában évtizedek óta tanulmányozok, a hebraisztika, főleg Tatár György kierkegaardi kedélyén keresztül, és hát a nagy misztikusok. Ők az én világom. Rilke, Rejtő Jenő és a többi taoista. Viccelek. (Mondjuk.)
Az „irodalom", ez valami hivatalos fogalom, nem? Az irodalom az egy állami dolog. Lehet élő dolog a próza, ha nagy próza, ha Balzac, ha Gogol, ha Csehov, ha Nádas, és még tudnék mondani szerzőket, viszont a napi próza lerúg magáról. Egy-egy regénybe bele tudok szeretni, de regényíró életművébe – ritkán. Költőkbe garmadával. Ifjúkoromban. Ma nincs olyan prózaíró, akihez tanácsért fordulhatok, ha Nádast nem számítom. Kedvenc regényem A Mester és Margarita. De prózát írt-e Samuel Beckett? Mert őt olvasom. Szép Ernő? Joyce, Kafka, Bruno Schulz?

Fotók: Valuska Gábor

Az írói pályád kezdeteit hogyan tudnád jellemezni?

Írói pályám egyáltalán nem az író-lét akarásával kezdődött, hanem szabad akartam lenni a magam felfogása szerint, szerettem volna már valami értelmeset csinálni, hogy méltó maradjak a lehetőséghez, hogy élek, nekem nagyon korai időktől szorongató feladatom ez, és az első szépen értelmes dolog, amit nemzedékem tagjaitól láttam, az Petri György Magyarázatok M. számára című verseskötete volt. Első és utolsó főnökömnek, Zsámbéki Gábornak köszönhetem őt. Gábor – főiskolai osztálytársaim és tanáraim megrökönyödésére – már negyedéves rendező korom elején (elsőként vizsgáztam az Órdy Színpadon) egy darabra szerződtetett Kaposvárra, akkor rendeztem társalkotóként, de önállóan kettőt is ötödévesen. Míg a színművészeti egyetemen egyáltalán nem kaptam feladatot, csodálkoztam is, hogy eljuthattam a záróvizsgáig, valamit ott valaki elrontott.
Zsámbéki a megbetegedett igazgató Giraudoux-előadása kaposvári próbáinak vezetését bízta rám, odafelé menet az autóban pedig kezembe nyomta Petri Magyarázatok kötetét. Kérdezte, hogy olvastam-e már. Láttam a boltban, mondtam neki, kézbe is vettem, olvasgattam, de sajgást éreztem, hogy ezt se én írtam. Mert én a szívem mélyén írni akarok. Bár még nem írok. És ez a verseskötet kapásból annyira jónak tűnt, bár nem tudom biztosan, hogy azt éreztem, miért nem én írtam. És szégyelltem magam, ahelyett hogy csinálnék valamit, rendőrállamilag rendezek. Állami színházrendező leszek. Rendezni a szememben interpretáció, én önállóan szeretnék létrehozni dolgokat. De lusta vagyok. Miért nem vettem meg Petrit kapásból? Bűntudatból. Bosszúból.
Hallgatja Zsámbéki, azt mondja, akkor vigyed haza, és olvasd végig. Hátborzongató, nem? Későbbi életem legnagyobb színházi sikere, a Halleluja rendezőjének köszönhetem – előbb kenyéradómnak, utóbb, ha a tettek mezejét nézzük, a legjobb barátomnak –, hogy otthagytam a rendezői pályát. Hát nem fantasztikus? Ő találta ki azt is, mikor otthagytam a színházat, négy év múlva, hogy írjak neki darabot... Persze nem ezért adta a kezembe Petrit. Hanem alighanem ő is tanult belőle. Mi együtt csináltuk végig az életet. Ami egy mese. Petri versei megváltoztatták a sorsom, mire kétszer végigolvastam, tudtam, hogy otthagyom a rendezői pályát, feladom a legalitást, a konformitást egyszer s mindenkorra, hogy azt tehessem, amit akarok. Bármibe kerül.
Ahogy Petri, úgy kell élni.

Ha jól értelek, nem az íróság mibenlétére kérdeztél rá, másra kerestél választ...

Akkoriban – mikor nem? – az volt a problémám, hogy lehetséges-e Magyarországon alkotó értelmes életet élni. Voltam 23 éves. Nem láttam olyat, ami a jövőhöz reményt adhatott volna. A Magyarázatok ráébresztett, hogy ahhoz nekem kell mozdulni. A reményt ma is nekem kell megteremtenem. Mert nincs. Zsidó származású, de nem zsidó vallású emberek gyermeke vagyok. A két világháborúban szüleim széttaposott sorsa úgy hatott rám, mint egy közvetlenül a születésem előtt kimondott ítélet visszhangja, hogy a világnak már vége, de ezt nem szabad kimondani, mert a teljes összeomlás után vagyunk, ami a kamu-élet forrása, hogy úgy néz ki, mintha élnénk, holott nem vagyunk, nincsenek se értékek, se a nevükre érdemes intézmények, semmi sincs. A tisztességes művészet kapirgálás a hamuhalomban, használható törmelékek új kombinációja, időtöltés, játék végett.
Ezért tetszett Joseph Kosuth ready made fogalma, ami a '72-es boglári kápolna kiállított anyagán, meg a Hap Béla és a Galántai avantgarde stencilújságjain keresztül jutott el hozzám. Végre élsz című első kötetem ready made-alkotásnak érezte magát. Transzfigurációkat csináltam, kitöltöttem egy kárpótlási papírt, amiben az apám megkérvényezi az életét, kipofoztam 12 éves kori valóságos, igazi csillebérci naplómat, nem mondom, hogy igazából nem nyúltam hozzá, de csak annyira, hogy megszólaljon, pszeudo-végítélet-leírásként írtam meg az ötvenes éveket a Jézuska című dolgomban, amiben egyszerre zajlott a passió és az Apokalipszis, megírása után 10 évvel jelenhetett csak meg. (A Végre élszben nem. A Végre élszben sok nem!) De nem „írtam", ezt nem írásnak, hanem forradalmi cselekvésnek éreztem. Erről az akarásomról mára a „ready made" ideológiája lekopott, de a non fiction fictionként kezelése, és a performativitás, a szöveg jelenlét-követelése szerintem megmaradt máig a dolgaimban. Azért írom minden könyvemet más műfajban: két egyformát írni nekem halálosan unalmas. Novellát is csak a pályám elején írtam, amíg azt nem éreztem, hogy jó. Utána minek? Kinek? Újságba írni, ezt két világháború után kollaborálásnak érzem. Magyarországon mindig is táborban éreztem magam. De hát egy táborban a túlélés ösztöne kezelhetetlenül erős. Persze, a tábor mint kultúra mindenütt a világon meghatározó, ezt a globalitás ideológiájával próbálták elfedni, ma már látszik, sikertelenül.  De már a Nemzedékemhez írt proklamációmban is kifejtettem 1982 körül (az sem jelenhetett meg jó pár évig): „Auschwitzban (...) született a tömegkultúra, a napközi rendszer, a szervezett fogyasztás, a gyerekpornó, a tömegturizmus, a kultúradegisn." 1989-ben egyesítették a „táborokat". A kultúra mint dizájn. Mindenki alibizik egy táborban, lavírozik a különféle társadalmi hazugságok között, hogy túlélje az éppen soron lévő elnyomó rezsimet. Szóval, a szüleim szemén keresztül tanultam meg látni, és úgy láttam, hogy 1914-gyel befejeződött itt a normális élet, ők pedig úgy gondolták, hogy ha sikerül önvalójukat (ha ugyan) nem elveszítve túlélniük, ami éppen van, azzal már „túlteljesítik a tervet". Ez az ő szavuk. Gúny. Úgy éltek, mint akik – gondolom, nemzedéktársaim közül sokan –megtanultak megjelenni az Appelen, bármi van, ha élnek, ha nem. De nem arra neveltek, hogy utánozzam őket.
Jó nevelést kaptam, őszintét, nem hétköznapit.
Nem mintha nekem mindent megmondtak volna, de egymás elől nem titkoltak semmit. Én meg úgy hallgattam őket, mint a rádiót, amit nekem nem volna szabad hallanom, de hálás vagyok, mert mindig elkésve küldenek ki a szobából. Voltaképp nem akarják előlem a dolgokat tagadni, csak hát nincs szívük kapásból megmondani. (De azért a tudtomra adják.) Petrivel találkozni az életben pedig azt a csodát jelentette, hogy a kamuban, a nemlétben is meg lehet kísérelni vállalni az egész helyzetet. A semmit. Ezt jelenti szabadon élni. Nem értettem ugyan, hogyan lehet ő még szabadlábon, hogy még REF-je sincs (rendőri felügyelete).
Egyáltalán: hogy kiadják!
Miért?
Ezt ő sem értette.
Zárójelben: a szerkesztője, Réz Pál sem értette. Meg volt győződve róla, hogy na, most aztán kirúgják a Szépirodalmitól, mesélte nekem később... Miért nem így történt? Kádár kivárt? Elég sokáig kivárt. Sakkozott... Mindenesetre Petrit olvasni 1972-ben olyan volt, mintha megnyílnának az egek.
Legbenső magam lett megszólítva ott: te miért nem csinálsz valamit? Ki tart vissza? Addig nem írtam. Azt nem tekintettem és ma sem tekintem írásnak: az iskolai újságok... Így akkor talán világosabb: a szememben az írás szent. Éppen azért nem lehet irodalomcsinálás, hanem szembenállás, rögzíthetetlenség, kreativitás. Jelenlét. Személyesség, antiállami.

Te a főiskolára mentél, a színművészetire. És színész szakra jelentkeztél, ennek mi volt az oka?

Ötéves koromban az apámtól kaptam egy Petőfi-kötetet. Azt a téglaszínű, puha fedelű Petőfi-összest az apám mint a győztes kardot hozta. Rögtön beleszerettem Petőfibe, kezdetben főként a János vitéz volt műsoron; mindaz, amit Petőfiből értettem, a humoros versek, az Arany Lacinak, a Falu végén kurta kocsma... Hamarosan petőfisen beszéltem, ezt a fajta izémet apámtól örököltem, apa nagy rögtönző volt, de Petőfiből jöhet az is, hogy hétévesen tiszta szívvel drukkoltam az '56-os forradalom győzelméért. Tamás Gazsi máig azzal ugrat, hogy én vagyok a Petőfi-hagyomány egyetlen folytatója... Ehhez akkor én hozzá szoktam tenni: Jónás Tamás mellett! Színész vagyok, mint a költők egy fajtája, az életműnek, de olykor az intonációnak is színészkaraktere van. Füst tudott drámát írni, Karinthy nem, de nem ettől függ: a színész-költő nagyon jól mondható. Petőfi, T.S. Eliot, Sylvia Plath, Villon... Sokan-sokan. Gyanúm szerint Tandori Dezső is óriási színész... Grotowski-színvonalú, ezért szűk körben ható, csakis saját színházi laboratóriumában dolgozó zseni. De akire hat, azt megzokogtatja. Színházának sorsa-sorstalansága abban van, hogy magyar nyelven születik, tehát nem létezik, mert itt az irodalmi élet csak egyéni erőfeszítésekben van meg. Ezt is ő írta. Hol is tartottam?
Negyedikben megnyertem az országos tanulmányi versenyt, de már nyolcadik elemiben írtam József Attiláról egy dögletesen hosszú, harminc oldalas tanulmányt, abból, írtam a harmadéves OTV-esszém is, mert József Attila az volt, aki engem ismer és szeret. Ő volt kamaszkorom Jézusa, hogy mondjam, a felnőtt korra szóló választásom. Petőfi költészete nálunk csodálatos játék volt, kicsit úgy, mint Karinthyék családjában Madáchnak Az ember tragédiája és a francia forradalmi naptár, mert Karinthy adta meg családunk konverzációs tónusát, apám például anyám összes számára írt konyhacetlijét, mikor a kezébe vette, rákezdett: „Szilágyi Örzsébet levelét megírta / Szerelmes könnyével azt is telesírta", vagy ahányszor lehúzta a rolót, hozzátette: „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom / Rá visszasüt a nap – jól mondom? – ádáz tusa napja..." Ez ugye Arany, de Apa is sok verset tudott, diákkorából. A magyar költészet volt nekünk a játék. József Attila életműve, a játékossága mellett – a Születésnapomra egyik kedvenc megröhögtető-altató versem volt, anyám tudta, hogy nem racionálisan, hanem füllel kell egy verset megérteni – a világhoz való viszony mintájaként került elém. József Attilával altatott, a legtöbb verset tőle mondta, igaz, Adytól is sokat, Heltaitól is... Nem szerette, ha Radnótit olvasok, jobban, ha Szabó Lőrincet, az Örök barátaink válogatott fordításainak két kötetét, vagy a miniatűrben kiadott Shakespeare-szonetteket, alsós koromban az ő könyvespolcáról olvastam Szerb Antal Száz versének első kiadását is, és rengeteg Karinthyt, mégis József Attila volt a mérték minálunk. Karinthy Frigyes meg a családtagunk volt. Nem a mérték, hanem a szeretet. Egyszóval a vers korán került az életembe. Petri kötetének sokszori megolvasása közben egy negyed évig rágtam még magamban a dolgot, mert tudtam, most fenekestül felborítom az életemet, aztán '72 kora nyarán írtam neki egy lázas-nagy levelet, amelyik formálisan csak egy találkozóért esedezett, de valójában az egy vers volt, prózavers, amit én körülbelül úgy éltem meg, mintha itt most Arany írt volna Petőfinek, avval a nem-elhanyagolható különbséggel, hogy én úgy voltam „aranygyerek", úgy találtam meg a magam Petőfijét, hogy még egy árva sort se írtam! Mégis, verses levéllel merészeltem nála audienciát kérni; egy, a líra, a levél és a próza között lebegő szöveggel, humoros ódával. Várady Szabolcsnál még megvan állítólag, remélem, egy darabig megvolt, és így kezdődik:
„Vérző-bikaálarc mögül, Minotaurusz, kitetszik ám a színész!"
— Most, ahogy kimondom: ez rólam szól, nem őróla. Haha! — Körülbelül ebben a stílusban volt végig az egész, és arra kértem, engedje meg, hogy kövessem az életben, hogy én is megpróbáljak írni, és azt megmutathassam neki, mert a színházi pályát ott akarom hagyni, jóllehet, még csak egy pár hónapja olvastam a könyvét, és egyszer már találkoztunk is Kaposvárott, tíz percre, amikor lejött aláírni a szerződést, és kutyafuttában nem mertem ezzel az egésszel előhozakodni... Első találkozásunkkor Petri azt mondta: te tehetséges rendező lehetsz, mert Zsámbéki nem hívna magához, ha nem az lennél. Miért akarod most abbahagyni? Azért, mert az a színház, amire a főiskolán képeznek, hazugság, az elnyomás eszköze, ez a műfaj már nincs, és ez kiderül a te kötetedből is, nálunk a közösség, a legyilkolt és betiltott polgársággal, az utolsó közönséggel együtt meghalt. A kőszínház szerintem olyasvalami, mint az óvodás gyermekzsúr. Vannak nyalánkságok, aki akar, színészkedik, a többi kuksizik. És hát vannak csajok. Lehet csinálni, sokan szeretik is, színháznak hiszik. Nem tartozom közéjük. (A színház a pályámon külön tészta. Ne most.) Gyurit meglepte a radikalitásom, nem számított rá, voltaképp tetszett neki a határozottságom, csak hát ő pont akkor darabot akart írni Zsámbékinak a Martinovics-összeesküvésről... Azt mondja, te teljesen őrült vagy, és ez biztató. Írjál, de ne hagyd ott a színházat addig, amíg ki nem derül, hogy íróként is tehetséges vagy-e. Ahhoz persze írni kéne...! Nevetett.

Elköltöztem otthonról egy Dankó utcai penészes lakásba, amit kölcsön kaptam, és úgy írtam a verseket, mint más a számlákat, négy-öt verset írtam naponta, hogy minél hamarabb legyen mutatni való anyagom a Petrinek, egyik se nagyon tetszett, de ahhoz képest, hogy nem írtam eddig „felnőtt verseket", egészen jól néztek ki! Négy hét versgyártás után sebesen postára adtam őket, kértem egy randevút, amint elolvasta. Egy percig se tudok várni, költőnek kell lennem. Értékeljen. Leültetett az Európa presszóban, a Mechwart tér sarkán, és azt mondta, figyelj, nincs értelme a kertelésnek, ezek középszerű versek. Nem nagy versek, de azért elfogadható versek. Én a helyedben erre nem alapoznék egy életet. Ne írjál középszerű verseket. Inkább rendezz. Ötven okból...
Meg kell mondanom, hogy nem volt benne semmi bántó, semmi sértő. Még csak azt sem gondoltam utána, hogy akkor nem írok ezután, mert nem az írásról volt szó, azt ő is leszarta, hanem az értelmes életről, a szabadságról, amin mindenki kacag, különösen, ha politikailag képzett, de szabadságon valami mást is értünk, mint a politikai cselekvéshez szükséges szuverén döntések akadálytalanságát. A szabadság a jelenlét luxusa, itt-lét, amit megenged magának az ember, annak ellenére, hogy megöltek, vagy éppen azért. És akkor valamiféle értelemben mégiscsak vagyok. Vagyis leszek. Az írásomban leszek.

Az életforma szabadságáról is szó volt, nem?

Akkor még nem, vagyis dehogynem, de nem Petrivel, mert ő például éppen feleségül vette a Harsányi Évát, Petri Lukács Ádám édesanyját, kivonultak Gödöllőre, és úgy tűnt, hogy egy rendes, normál panelházi életet fognak élni. De tény, hogy 1971-ben volt egy nagy szerelmem, csak néhány hétig viselt el, azt hittem belehalok, de akkor kezdődött, és fölvitt egy lakásba, aminek a kulcsát megkapta, még a Petrivel való megismerkedésem előtti nyáron, ő vigyázott arra a lakásra, öntözte a növényeket, satöbbi, és az a lakás a Pala utca volt. Ily módon előbb ismerkedtem meg hamarosan betegesen imádott baráti köröm alapvető tartózkodási helyével, a Pala utcával, mint a lakóival. Iszonyú romantikus hely volt ez a lakás, volt alsó és felső része, nyikorgó falépcsővel, de ami döntő, lerítt róla, hogy akik benne laknak, a legjobb ízlésű és művelt emberek, csak a legfontosabb könyvek voltak meg nekik, de azok aztán mind, s nem voltak összeválogatva, gyűröttek és fülesek voltak, a napi használatban egymás mellé dobálva... Élt az a könyvtár! József Attila első kiadású Döntsd a tőkét-jét láttam meg azonnal, meg még Evelyn Waugh Jámbor pályájára emlékszem, '57-ben adták ki, azt hiszem, Ottlik fordította, lehet, hogy négerben, a Hajnali háztetők is ott volt, az a káprázatos remekmű első kiadásban, egy Vas István-dedikálta T.S Eliot-kötet... 1971-et vagy '72-t írtunk. Kant.
Száz-kétszáz könyv. És laticelek, ágy helyett.
„Tetőzött az ifjúsági kultúra." Na, jó, volt ágy is, de azért a laticel... pláne két laticel egymáson, mely bizonyos takarókkal ággyá lett képezve, alapvető volt. Ott végig lehetett dőlni! Visszatérve Petrire és az életformára, nekem nem az utóbbi volt fontos, akkor se, később se, hanem a versei. A létmódja a verseiben! A bennük megnyilatkozó kedvesség, mégis búskomor eltökéltség. Az egész...

...attitűd.

Hát igen. Az, hogy vállalom magam és a bűneimet, a valóságot vállalom, kinyalhatjátok a valagamat, és amit gondolok, azt latinul vagy görögül is gondolom. Olykor. Humorom van, nincs reményem, bármikor végezni tudnék magammal, de el tudom mondani mások halálát is. Volt a versekben egy hang, amit én addig a nyilvánosságban nem hallottam. Pontosabban, ha jobban utánagondolok, József Attilánál és Petőfinél hallottam, s ha többet foglalkoztam volna vele, Adyból is kihallottam volna. Ellenben nem hallottam Nagy Lászlónál, Juhásznál, Orbánnál se még, Pilinszkytől eltekintve egyetlen nagyság se adott ki efféle hangokat.
Mikor Petri elmondta a véleményét sorokra tördelt verseimről, hazamentem, és azt mondtam magamnak, jó, nem írok verset, hanem írok prózát. Amit ők úgy hívnak. Szabad leszek. Akkor már tudtam, hogy mindenképp otthagyom a rendezői pályát –és írni fogok. És ha ez a számodra nem képez művészetet, kedves Ernő, hát akkor nem művészet... Karinthy Nihiljének a dühe élt bennem, és egy napló-utánzatot kezdtem írni. Hogy megtanuljak írni. Erre adtam magamnak fél évet.
Az volt a füzet címe: Pesti napló. A Napköny írói elve szerint íródott. Pontosabban szólva a Napkönyv írásakor, mivel egy külső-belső csőd előzte meg, eszembe jutott a Pesti napló, azt is csőd előzte meg, amiből úgy másztam ki, hogy ami aznap történt velem, azt megpróbáltam egy általam teremtett új formában előadni. És másodszor is segített, hogy a realitáshoz fordultam, legyen ő a témám, annyira nem igaz. Elgondolkodtató. Esténként följött a Gyuri, mert már nem volt pénze, és nem tudott sehova se beülni, de tudta, nálam van pia, meg is vacsoráztattam, ha hagyta magát, azután felolvastam, amit aznap írtam. Ő pedig meghallgatta. És rendszerint elaludt közben.
De aztán lassan nem aludt el. Elkezdett röhögni. Megéreztem, haladok előre...
Egy-két hónapig aztán nem is találkoztunk, akkor már általam novellának becézett szövegeket írtam, egymás után ömlöttek elő belőlem később (az akkori ellenzék világában) nevezetes írásaim, Kérvény, Civil a pályán, Apa győz, Csillebérci napló, azt csináltam meg legelőször, és utána megírtam az összes felmondó levelemet, de ezt nem mondtam meg Petrinek, hanem úgy május tájt kivittem hozzá, Gödöllőre. Egy darabig csak néztek, de az Apa győznek frenetikus hatása volt, édesanyja is, és akkori felesége, Harsányi Éva, nekem is jó barátom később, mind a hárman fetrengtek a röhögéstől, mire az apám monológjának a túlvilágról a végére értem, meg is voltak hatva, Petri felállt, hozzám lépett, pedig hát ez aztán igazán nem volt jellemző rá, átölelt, figyelj ide, mégiscsak író vagy, elnézést, fantasztikus, ahogy látsz, vedd úgy, mától írónak tekintelek.
Ez életem egyik legboldogabb pillanata.

Jelenlét, nem irodalmi élet. Számomra a tanúsított jelenlét a fontos. Az élet revelációja, vagyis a Másik kell. A szellemi összekapcsolódás. Ha tetszik, a közösség, a nem-látható. Engem ennek a transzcendens dimenziónak a képviselete kívül helyez az irodalmi életen. Nem mintha nem férnék bele, de ezt nem szeretik. Legalább annyira hirdetem a kívülállásomat, mint amennyire szomjazom a befogadásomra. Iszonyodom a hivatalos vallás mindenféle formájától, magától a vallás fogalmától is. A vallás és a hit szerintem két különböző dolog, köszönő viszonyban sincsenek egymással. A vallás az mindig a megregulázása, a bebörtönzése azoknak, akik elárulták az álközösségeket. A hívők pedig a szabadok, és ha megölik érte őket, akkor a hitük tanúivá válnak. Hinni, illetve írni szerintem úgy kell, mint Kafka vagy Proust írt. Vagy Nádas. Gyakorlatilag kell hinni: írva – és az mégse csak írás. Élve. Akkor élek. Amit ti talán irodalomnak hívtok, azt én közösségnek nevezem. Szerintem irodalmi élet azért nincs, mert nincs közösség benne. Nem csak az írók közt, az országban sincs. Még amikor volt irodalmi élet, úgymond, szerintem akkor se volt annak lakható belseje, légköre, intimitása, bizalma. Már régen is csak Nyugat volt, Újhold, esetleg Válasz. 1948-tól a feljelentés mindig ott volt minden pakliban.

Ha jól értelek, ez a fajta radikális írói megszólalás, Petrié számodra a hiteles élet feltétele lett. Miközben a színház lehetett volna a közösségi szabadság formája...

Én a színháztól iszonyodtam. És ma is. A közösség fogalmának használatán általában nem győzök csodálkozni. Mióta bölcsődébe, majd óvodába kerültem, én közösséggel nem találkoztam. Magam valamikor egy család közösségébe, egy kis közösségbe születtem, ahol az abban élők közvetlen módon és egyszerű formák között figyeltek egymásra, ennyiben egynek is tekintettük magunkat. Ez a közösség axiomatikus feltétele. A nyilvános közösség viszont, ami ma (hatezer éve) tapasztalható, annak a gyakorlata, hogy nem figyelünk egymásra, hanem különböző formáknak eleget téve elviseljük – ha elviseljük! – egymást. De inkább utáljuk, irigyeljük, elkerüljük, kizárjuk. Majombanda. Azt szeretnénk, azt várjuk mindannyian, ha valaki megmentene, végre hazavinne innen. Az (ál)közösségből. Valamiféle (nem majom, hanem) emberi egység szemérmes közösségét nem tapasztalom a nyilvánosságban, egy-egy előadástól – kivételektől – eltekintve színházban sem.
Kivételek mindenütt vannak, de megtisztulás, katarzis, a nyilvános lét megtartó közösségének tapasztalása nélkül nincsen emberszabású élet. Ahol ilyen tapasztalat nem szerezhető, szerintem nincs színház. Se. Társadalom. Se.

Mik voltak a legfontosabb szempontok, amelyeket otthonról, a szülői házból hoztál, és végig meghatározták a választásaidat?

Nálunk, odahaza egyetlen nagy bűn volt, a hazugság. Ha hazudtam, az olyan volt, mintha összedőlt volna a világ. Apámék nekem nem hazudtak, de egy csomó mindent sose mondtak el: kiszagoltam, kifüleltem, ennek a traumájáról írtam a Napkönyvben is, hogy a második világháború után a civilizációban élő ember egy kultúra romjai alól mászott elő. Egy elaggott kísértetkultúra bűnözők megszállta pályaudvarának holtvágányán állunk, országaink vagonjaiban, és próbálunk normálist játszani (anything is going, business as usual, vesd össze: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog) tébolyodott uraink utasításainak engedelmeskedve – nekem ezt sugározta a szüleim világa, vagyis erről hallgatott. Most már én is látom. Hogy is tudta volna azt közölni velem, ami a saját maga számára is felfoghatatlan volt?
Életfogytiglannak eladott halálos ítélet.
Az ő háború előtti életük például titok volt, azt nekem szerették volna nem elmondani. De valahogy mindig kiderült minden. Kilógott a lóláb. Például volt egy vita köztük arról, engem meg kell-e metélni. Állandóan változott róla a véleményük, bár nem mondták el, hogy pontosan miről vitatkoznak, mégis előttem vitatkoztak, félig németül. Ha értettem volna, de nem akartam megtanulni németül, kis hülye, azzal kellett volna szembenéznem, hogy ők nem akarják, hogy zsidó legyek, apám azért, mert ő szakított Istennel, mint egy szélhámossal, akinek többet nem dől be, a zsidó szervezetekben is hatalmasat csalódott, fájt neki, hogy nem létezik Isten, neki meg gyerekkora óta bűntudata volt, hogy nem jó zsidó. Már fiatalon is kétségbe ejtette, hogy az ortodoxia (ő így látta) a múlt, és nem a jövő felé fordul. Neki a sarkkutató norvég Amundsen volt a példaképe és a tudósok, a bátrak, Einstein, Semmelweis, Freud, a selfmade manek, ő így mondta.
Ő veszekedni szeretett Istennel, ami különben – nem tudta – része a zsidó hagyománynak, mert ő élni akart volna, de isten (ő kisbetűvel mondaná) cserbenhagyta. Tudni akart volna, vinni akarta volna valamire, aztán felfogta, hogy csakis azért élte túl a háborút, mert nem fogadott szót a zsidó tanács utasításainak, ami – csak az ő esetében? – kétségkívül a megmenekülés záloga volt, a szülei életét nem tudta volna megmenteni, ha a pesti zsidók deportálására is sor kerül, és ezért haragudott a hitközségre. (Szerinte) azok üzleteltek Eichmann-nal, mert a gazdag zsidó családok lepénzelték őket, és akkor rögtön kiderült, hogy aki egy életet megment, a világot menti meg, a szegényeket viszont a hitközség a hatóságoknak való engedelmességre szólította fel. Az ő életük egyetlenségét nem érezte át annyira, gyakorlatilag, mint a gazdagokét. Tombolt emiatt apám. Pontosan az volt a baja a zsidó szervezetekkel, mint Hannah Arendtnak. Csak hát ő azt nem tudta...
Ahányszor becsöngetett hozzánk valami kis szerencsétlen hitközségi ember, aki nekem nem mutatkozott be, mikor szaladtam ajtót nyitni, imádtam, ha becsöngetnek hozzánk – máskor nem jöttek, csak ha a tagságit akarták bekasszírozni, de én már azt se értettem, honnan tudják ezek a címünket –, meghökkentett, hogy nekem nem mondják meg, hogy kicsodák, miért jöttek, rohanvást vittem a hírt apámnak, megint van egy ember az ajtónál, aki nem akarja megmondani, kicsoda. Apa már kifelé rohanva üvöltött, „Nem szégyelled magad? Idejössz? Hát most jössz??", kiáltotta az ajtóban álló ember felé, akit pedig nem is ismert, „Mikor bajban voltunk, te hol voltál? Ti hol voltatok? Nem láttalak a gettóban, édesapám. Bezzeg a szüleimet odatereltétek!" Ilyenkor a halál szélén egyensúlyozott ő, több rettenetes szívroham után volt, tilos lett volna magát felizgatnia, anyám rohant utána lefogni, becipelni, bocsánatot kérni... Lehettem hat-hét éves, amikor először meg mertem kérdezni tőle, hogy kik ezek. Ez egy olyan pali, apukám, mondta lihegve, aki abból él, hogy zsidó. Nehogy a közelükbe menj valaha, ők a mindenkori hatóság emberei.
Anyám viszont úgy viselkedett ilyenkor, amivel számomra azt kommunikálta, az apám dilis, zsidóság már nincs, megszűnt, a nevükben fellépő nem vitapartner, hanem egy szerencsétlen nyomorult, ők még nálunk is szerencsétlenebbek, elhitetik magukkal, hogy zsidók, ami számukra azt jelenti, hogy Isten van, holott Isten, ha talán van is, velünk, emberekkel már régen nem törődik, ez a gázkamrákban bizonyossá vált, anyám egy gyerekkoromban hozzám írt levelében azt írta, hogy Isten a zsidók iránt pont annyira közönyös, mint bárki más iránt, éppen azért kéne a Kádár-féle kommunistáknak tanítani az iskolában a Tízparancsolatot, mert amikor azt a használati utasítást adta az élethez Isten, akkor még igenis törődött velünk. De hát az ember is csúfosan leszerepelt. Ha nem épp őt akasztják, szarik a többire. Hol van Isten, ha nincs az emberek szívében sem? A vallások képmutatások. De a nagyapám és a nagyanyám, akik rövid ideig, pillanatokra még éltek, a szüleimtől követelték rajtam a circumcisiót, és ráncigáltak ebben a témában engem jobbra-balra évekig; kapacitáltak, vagy lebeszéltek, tanácstalanul.

Miként emlékszel vissza az intézményes életbe történő beilleszkedésedre? Az iskolai benyomásokra?

Amíg csak ki nem tanultam, miként kell úgynevezett közösségben magatartani ahhoz, hogy a közösség hiányától naponta ne omoljak össze, komoly bajban voltam. Hatodikos koromig közepes vagy a közepesnél is rosszabb tanuló, minden évben más osztályba dobtak át, nem tudtak velem mit kezdeni. Ezt a világ szégyeneként éltem meg, én vagyok az abszolút kaparék, a maradék, a senki. Mert a szüleim másfelől mindig úgy beszéltek velem, mintha én velük egy színvonalon volnék. Ha ők rám ordítottak, megütöttek, utána azonnal bocsánatot kértek. Innen tudtam, hogy a szüleim. Az iskolában és a társadalomban nem így mentek a dolgok. Nekem viszont fogalmam se volt, most akkor itt mi történik. Hol vagyok? Kik ezek az állatok?
És akkor az volt bennem, hogy csak hazaszaladni innen, az iskolából minél gyorsabban és lefeküdni a régifajta könyvespolcok elé, amik a nagyapa szobájában voltak, az ágya előtt kellett játszanom, hogy a szeme előtt legyek – arról húzogattam magam elé a könyveket, nézegettem, a nyilas terror sárga könyvétől a Révai nagy lexikonjain át Tolnai másik sok kötetes lexikonsorozatáig mindent, egész korán művelt lettem bizonyos kérdésekben, mert eleinte képőrületben éltem, de valamiképp ez így van máig. Nincs annál izgalmasabb, hogy a múlt, az múlt-e. Vagy jelen? A képen ugyanis a múlt: jelen. Nekem viszont múltnak kell mondanom. Mert én itt vagyok.
Mostanában jöttem csak rá, hogy én múlok el, nem a kép. Tehát valójában, a mai formámban én vagyok múlandó, a kép kevésbé. S azért, hogy én is jelen legyek, azért írok: azt hiszem, itt jön az írás értelme a számomra. Az írás összehasonlíthatatlanul fontosabb a képnél. Ő az emlékezet. S annyiban van jelen, amennyiben képes rá. De a kép nyom. Önmagában jel: nem olvasható, átélhető. Az írás és a kép közt az a különbség, ami az érthető és az érzésszerű között. Író számára e kettő egymásba hatolva él. A költészet felhatol az egekig. A próza vagy a jelen emberéhez szól, vagy senkihez. Nincs annál reménytelenebb. De a kép, ma, összekapcsolódva a szöveggel és a hanggal, újra bázikus jel. Pár napja tif-formátumban megtaláltam édesanyámnak egy levelét, megfeledkeztem róla, amit nyolcadikos koromban írt, és a gimnáziumi idők előtt arra figyelmeztet: ne adjam oda magam másoknak. Ne igazodjak. Ne olyan legyek, mint a másik, még ha tán ki is közösítenek érte, csak maradjak olyannak, amilyen én vagyok. Ők feltehetőleg ezt tanították, így neveltek 13 éves korom előtt is. Mostanában elszégyelltem magam: emlékeztem, hogy 1962-ben, amikor kaptam ezt a levelet, mennyire fölidegesített. Holott arra bizonyíték, hogy az, hogy ma és mióta az eszemet tudom, önállóan gondolkodom, az nagyon nagymértékben a szüleim hatása.

Itt talán van egy látszólagos ellentmondás, legalábbis feloldásra szorul. A színművészetire jártál, ott világos volt, hogy az évfolyam egy pszichodráma-csoport, és folyamatosan egy kvázi transzparens nyilvánosságban mozogtok. Helyette miért nem bölcsészszakra mentél, ahol a saját individualitásod, védettséged biztosítva lett volna?

1968-ban felvételiztem orosz szakra, mert gyorsan megtanultam, felvettek, de fölvettek a színművészeti főiskolára is. A kettő között döntő különbségnek látszott, hogy a főiskoláról nem visznek el katonának. Mert azt az apám meg az anyám tudta, hogy ez a gyerek meg a katonaság, az két külön história. De a főiskolán is először az jött ránk, hogy idéntől mégiscsak minket is elvisznek katonának, és aztán pár hétig Nádasdy Kálmánnak meg Major Tamásnak és a többi tekintélynek kellett minden követ megmozgatnia, hogy kimentsenek minket a darálóból. Állítólag Major elment az MSZMP Központi Bizottságig is, verni az asztalt: rendezőket és színészeket ne vigyenek sehova! Elavul az értelme a képzésüknek. Minél hamarabb színházba kell kerülniük, mert a színi pálya olyan, mint a gyümölcstermesztés: szezonja van. Fiatalon lehet a színházi ember a legjobb, mert nagyon könnyen ki lehet fáradni a színház állandó „tűzvonalában" töltött években. 1968 őszén voltunk, Prága szovjet megszállása után az ideológiai megkeményedés korszaka kezdődött, a filmtanszak vezetője, Herskó János disszidált. Megértette, hogy az „új gazdasági mechanizmusnak" nevezett antiszovjet, „ámde" szocialista perspektívának befellegzett, sőt, Gomulkáék Lengyelországban zsidóztak... Valamit ebből a fagyosodó hangulatból én abban az 1969. tavaszi történetben is megtapasztaltam, mikor összeverekedtem a Szőkével, mert (állítólag, mert csak szerintem) zsidózott; a Vallót, a Karinthyt és az Aschert zsidózta. Én meghallottam, amit ő csak az orra alatt morog, és apám jó fiaként összeverekedtem vele. Erre a magatartásra, hogy sose tűrjem a zsidózást, Apa nevelt. Sose hagyd magad megalázni. De én sokkal gyöngébb voltam Szőkénél... Ebből a hülye birkózásból lett aztán egy nagy és felesleges iskolai purparlé, Romhányi Laci mint osztálybizalmi és párttag kezdeményezte az egész „eljárást", a Kazán István tanársegéd vezette vésztanáccsá alakuló mesterség(!) órán, se Ascher, se Valló, se Karinthy, egyikük se állt ki mellettem. Ők a mai napig sem ismerik el, hogy bármi történt volna. Persze, lehet, hogy nem hallották. Szőke Pista éppoly heves vérű volt, mint én, nyolc évvel idősebb nálam, székely színész, szegény, már nem is él, de hogy ő ne zsidózott volna, „halkan és magának", azt ő nekem sosem próbálta beadni. Ezen nagyot nevettünk a Halleluja bemutatása, majd betiltása idején, amikor megkeresett, mert meghökkent, olyan nagyra tartotta a darabot és az előadást, mint az akkor megjelenő első kötetem, egészen meghökkent, és így békültem ki vele.

Folytatjuk!

(Szerkesztette: Fehér Renátó, Jánossy Lajos, Nagy Gabriella)


Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.