hirdetés

Kornis Mihály: Mi történik itt? II.

2018. március 15.

Láttam összeverekedni barátokat egyszer, egy Fő utcai kocsmában az egyik repülőegyetem után ketten közülünk úgy összeverekedtek, hogy a kövön, a mocsokban ütötték-verték egymást, nem lehetett őket szétválasztani... Néztem őket, és azt éreztem, hogy én most innen elmegyek, és vissza többet nem jövök. – Kornis Mihállyal beszélgettünk. Nagyvizit-interjúnk második részét olvashatják.

hirdetés

Írói elfogadottságod, elismertséged mihez köthető?

Valaki a múltkor azt mondja nekem beszélgetés közben elábrándozva, nagyon őszintén és kedvesen, hogy ő egyedül az írók között érzi jól magát. Mire én azt sóhajtottam, hogy én meg egyedül az írók között érzem magam rosszul. Egymásra néztünk, tudtuk, hogy mind a ketten igazat mondtunk, s egyszerre kérdeztük egymástól, hát hogy lehet az? A nyilvános tér hamissága, mondom én. Sok a kánonpubi. Túlérzékeny vagy, mondja ő. Mint mindannyian. Lehet, mondtam, de nem a művészi rangomra, amit itt a legtöbbünk naponta fényesre keféltet.
Mi az, hogy művészet?
Tudod, hogy Erdély Miklós sértésnek tekintette, ha művésznek minősítették? Rubrika. TÖMEGÍR nem vagyok. Valami visszhangja először a Végre élsz kötetemnek volt, amiből 500 példányt se nyomtak, titok volt a példányszám is, de az mind másfél évig rohadt a raktárban. Mégis voltak kritikusok, akik azzal voltak megbízva, hogy rossz kritikát írjanak róla. Írói körökben azért elismerték, ismerték régebbről is. Kéziratból. Én soha nem éreztem, hogy az irodalmi élet, mint az írók közössége kiállna mellettem. Akik a Kenedi lakásába eljöttek az írásaim rendszeres felolvasóestjeire, az állásukat kockáztatva vele, azok álltak ki mellettem.
Életem hátralévő részében még Esterházy Péter időről időre kiállt mellettem. Na, de Esterházy Péter jellemóriás, abból ugye kevés van. Mikor kirúgtak a mesejátékrendezői állásomból, és kijártam a gatyámból, Bereményi Géza szerzett nekem munkát, ott, ahol azelőtt ő dolgozott, beajánlott a Pannónia Szinkronvállalathoz, Szilágyi Ákos megkért – amit később, gondolom, megbánt, mert hamar-hamar lemondtam –, hogy legyek a JAK elnöke, miután ő leköszönt. Sokáig csinálta, zseniálisan. Lehet, hogy előtte (egy-két évig? már nem emlékszem) a JAK-könyvsorozat (írói bemutatkozások) főszerkesztője is voltam, én harcoltam ki Márton Laci bemutatkozó kötetét. Szilágyi meg mondta, na, most bejött a Lezsák, beszavazták az Elekkel együtt, valahogyan ott termettek, meg az egyébként szerethető Csengey Dénes, aki mindenre nemmel szavazott, amit nem ő talált ki, Ákos azt akarta, hogy egy küzdőképes ember legyen őutána, de hogy én mit fogok kezdeni ezekkel...
Rémlik, már ő is kínlódott Lezsákkal, nyomasztó figura volt, fenyegető jelenség, fekete ingben járt, és nem beszélt... Engem olyan mértékig meglepett mindaz, amit JAK-felelősként tapasztaltam, hadd ne mondjam el, mit, mi mindent, ki lehet találni. Az egészben nem az az érdekes, hogy már a puszta ottlétemtől is „a magyarság sorskérdéseit" eszükbe idéző ideges embereknek komolyan vehető köze se költészethez, se prózához nem volt, annál több az úgynevezett magyarpolitikához, de az volt nekem tanulságos, hogy azok sem álltak mögém, akiknek az érdekeit képviseltem. Nem rosszaságból. Föl se merült bennük. Nincs szolidaritás. Mondok mást. A Hallelujánál meg volt bízva a Balázs Béla Stúdiótól valaki, hogy vegye föl az előadást, legyen belőle legalább egy megőrzött példány, emlék, ha betiltják. Ő meg azt mondta nekem a végén, ne haragudj, annyira be vagyok rúgva, hogy nem jó gombot nyomtam meg, és aztán még ki is nyitottam, így aztán biztos, hogy nem maradt meg az egészből semmi. És ez mindig a döntő pillanatokban történik. Az egész a rendőrállamról szól, akkor is, ha akik elkövették nem voltak rendőrök, hanem csak slendriánok. Az a rendőrállam.

Fotók: Valuska Gábor

Második történet: a Dunasirató. A Dunasirató a pályámnak egy elég fontos pillanata volt, amit kilencévi hallgatás után írtam, és az alkonyodó Dunán mondtam el, elképesztő körülmények között, az Örley Kör által kibérelt hajón. Ott is meg volt bízva egy ember, hogy fölvegye.
És azóta se találom a felvételt. Nincs.
Akihez megyek, mert úgy tudom, hogy ő dolgozott ott rajta, azt mondja, ő nem dolgozott rajta, vagy ha igen, nem ő kezelte a kamerát... Nem találom meg azt, aki dolgozott rajta. Éltem külföldön is, utaztam ide-oda, de nem tapasztaltam olyan országot, ahol a társadalom különböző csoportjain belül ennyire ne lett volna szolidaritás egymás iránt, mint nálunk.
Itt mindent elöl az irigység, az önimádat. Ez van irodalmi élet helyett, meg az aláírósdi. De én is hibás vagyok, részes vagyok benne, nem veszem ki magam a kosárból, egyfelől én sem bírom elviselni, hogy mindig megvan a hatalom által kiszemeltek kis csoportja, akik ingyen lehetőséghez jutnak, és úgy bánnak velem, ahogy bánnak, de nem csak ők hagynak ki, amiből csak tudnak, még szívesebben teszik az enyéim. Akik, úgy látszik, mégse az „enyéim"... Régen még imádkoztam belül, hogy vegyenek be engem is, ismerjék már el, hogy ha én nem is annyira érzem magam olyan hagyományos értelemben írónak, amilyenek ti vagytok, azért mégiscsak közétek tartozom! Basztak elismerni. Vagy én így ítélem meg. Honnan tudom, hogy jól ítélem-e meg?
Nagyon meg kellett öregednem ehhez a kérdéshez, azért tudok róla nyilatkozni. Ma már őszintén örülök, ha egy pályatársamnak valami jót sikerül végre írnia, és azt is tudom, miért, mert ötven után felfogtam: ha neki sikerült, az olyan, mintha nekem sikerült volna! Az olyan, mintha nekem sikerült volna! A jószagú életbe, az azt jelenti, hogy VALAKINEK sikerült, ez a lényeg. Hogy teremjen valami. Tudjátok, mekkora szó az?
A szó a fontos egyedül.
Csodálattal tölt el a Világló részletek mint egész. Van! Megvan. Győztünk. Olvastán, ha felháborodtam is ettől-attól, itt meg ott, alapjában végig megrendültség uralkodott bennem, eposzi jelzőt alkalmazva: sokfajtájú fenntartásaimtól teljesen függetlenül.
Mert a PT után újra – az a remekmű! – teljes kapacitásom bevetésével vitatkozhatom egy könyvvel. És visszaszól. Mekkora szó az! Amelyik könyvvel vitatkozni lehet, az létezik. Azzal, hogy az alkotója a művének életet ad, nekem, az olvasójának is ad abból az életből. Az alkotás az a magasrendű élet.


Mégiscsak volt benned egy elemi vágy, és valahol haza is találtál. Egy olyan közösségben, ami nem volt legális. Illegális volt, demokratikus ellenzéknek hívjuk. És ezt nem csak politikai, hanem szubkulturális, ellenkulturális értelemben is összefoglalhatjuk ezzel a szóval. Ott azért valamilyen módon otthonra találtál. És amikor a befogadói helyzetről beszélsz, érzek a hangodban – a szövegeiden belül is természetesen – meghatottságot, megrendültséget vagy megtiszteltetést is. Azok az emberek, Kis Jánostól Kenediig (és ez bővíthető aztán újabb és újabb körökkel), ez a közösség nagyon fontos lett számodra. Amikor a Fiatal Művészek Klubjának a világáról írsz, Benke Lacitól Hajason át Dixiig, ott is van egy nagyon szép, nekem legalábbis nagyon jóleső hang, ami a mások, az ilyen figurák iránti kollegiális tiszteletet is jelzi.

Igen, de megmondom, miből fakad ez, tőlük miért kaptam többet, mint Petrin, Pályin, Esterházyn, Borbélyon kívül másoktól nem. Mert a demokratikus ellenzékben volt egy bizonyos áldozati magatartás. Azok az emberek rátették az életüket arra, amit képviseltek. Vállalták a kockázatot, hogy ebből sitt lesz, mert nem tudhattuk abban a pillanatban, hogy most 8 év börtön a folytatás, vagy semmi. Csehszlovákiában az lett. Nem tudta senki, hogy itt mi lesz. De ezektől az emberektől azt láttam, hogy odateszik magukat. Helyetted. Egy ország helyett, az elesettek helyett, így értem. Ők voltak azok, akik odafigyeltek a másikra. Az, hogy az anyám megszült 36 éves korában, nem volt gyerekjáték, apámmal együtt élni megint nem volt gyerekjáték, de amit Solt Ottilia csinált vagy Szentjóby tett, vagy Erdély, az se volt gyerekjáték. És az igazi író is beleteszi az életét abba, amit csinál. József Attilától Petriig mindenkitől ezt láttam. De a Rakovszky is! A maga módján. Hát nem életveszélyes és helyettes áldozati mód az, ahogyan ő ír? Nem arról van szó, hogy élvezi a saját írni tudását, hanem arról, hogy mint a Hasnyálmirigynaplóban Esterházy, mindent kockáztat, semmiért.
De a maga módján és szintjén megcsinálta a Gémes Dixi is, holott amúgy rongy ember volt, nem is a rongy a jó szó, hihetetlenül ellentmondásos gyerek volt, inkább a gonosz. Lukács Marihoz, a feleségéhez sokszor gonosz bolond volt. S azt a részét utáltuk, akik ismertük...
De abban, amilyen állhatatos merészséggel azonnal destruált minden állami közeget, és ahogyan abban a pokolban a maga részéről mintegy gondolkodva élt, abban szeretet volt. Figyelem. Ezt kell mondanom. Minden épeszű ember tiszteletét kivívta evvel, holott ő különben nem volt aféle tiszteletreméltó. Figyelj ide, mikor először üldögéltem Szentjóbyval, Haraszti Mikivel, Benke Lacival egy éjszakai csehóban, egyszer csak ott ült a Dixi is, mint a falu bolondja, aki bárhova odaülhet, valahogy jött, valahogy ment... Ők meg, elmondhatatlanul fokhegyről beszéltek velem, én akkor új hús voltam a Tamásnak, tegnap ismerkedtünk meg az Egyetem presszó hajnali teraszán, a többiek azt se tudták, ki vagyok, Tamás nyilván abból az általános parából indult ki, hogy én is III/III-as vagyok, akkor még nem így hívtuk: spicli. És akkor azt mondja nekem a Dixi, hányavetin szétdobva magát: „Nemecsek! Ne törődj velük, Nemecsek. Te vagy az, tudom én, a kis Ernő. Ne félj!" Ebben műveltség volt, szív volt, igazság volt.
Különben mindenki torkig volt vele, de abból a szempontból, hogy hányszor (akárhányszor) hajlandó megveretni magát azért, hogy a többiek lássák, azért ki lehet bírni a hatósági inzultust, amibe belevérzik, hogy mindenki lássa, hogy nem ott vannak a határok, ahol képzelni szokás... ebben a tekintetben hős volt. Ez közösségi magatartás volt. Mikor értem megszólalt, ő, aki sose tette, általában csak a maga dadaista halandzsáját nyomta, vagy egy szót se szólt, most mindannyiunkat megérintett, St.Turba Tamás talán elpirult, nem tudom, valami történt, annál az asztalnál nem ültek hülyegyerekek. Tehát az ilyesfajta történetek, emberek, akciók valóban az 1972-t követő öt-hat évben olyasfajta otthont, meleget adtak nekem, amilyet ma egy fiatal írógyerek, attól tartok, nem talál. Hogy azt láttam – és még be is fogadtak maguk közé, semmire! –, hogy itt él azért egy pár tucat ember. Jeles is ilyen volt, 7 vagy 9 forgatókönyvét dobta vissza hol Szabó István stúdiója, hol Csoóri Sándoré, mégsem adta be a derekát, holott tudnia kellett, hogy bármelyik pillanatban el is vihetik, de mind azt mondta Gazdag Gyulától Csalog Zsoltig: tessék, vigyék! Ő addig is azt fogja írni és azt fogja rendezni és azt fogja játszani, amit tiszta szívvel óhajt. Most mondhatom azt is, a közösség előtt, aki miatt megszólal. Ha megszólal. Aztán ebből is elegem lett.

Milyen okokra vezeted vissza, hogy kiléptél ebből a szubkultúrából, hogy úgy dönts, nem ebben éled le az életed, hanem kérlelhetetlenül az írás mellett köteleződsz el?

Mindenkire másképp jött rá a mehetnék, és másképp oldotta meg. Volt, aki öngyilkos lett. Vagy disszidált. Én megfutottam onnan két vagy három évvel a Beszélő alapítása előtt, amivel tíz évre elvesztettem Petri barátságát, sőt, kivívtam dühét, de a magamét is, magam iránt. Elcsesztem. Író akarok lenni, gondoltam, és ez igaz is volt, egyfelől, de másfelől ezzel mentegette magát Teligatyó. Ezt így ki kell mondani szépen. Csakhogy valóban bennem volt még vagy 12 könyv, de lehet, hogy 15. Az is nagyon mart. Állandó veszélynek-kitettségünk a margón beszabályozhatatlan életformával járt együtt. Ez viszont az írásnak, ami rendszeres életmódot követel, sokat ártott. Akinek tudott. Voltak köztünk zseniális kivételek, de nem sokan. Olyan ember, mint Kis Jancsi, aki maga a szorgalom, aki nem tud nem dolgozni, mindegy, hány golyó fütyül a füle mellett el, vagy Kenedi, aki kevésbé ír, inkább szervez, gyűjt, rendszerez mindenfélét ebben a lökdösődős, munkára eléggé alkalmatlan csatazajban: ők nem véletlenül kiemelkedtek – mondjuk az én szememben és mondjuk Solt Ottiliával együtt – a demokratikus ellenzék tagjai közül. De sokan nem bírták a szörnyű nyomást, munkátlanok lettek kétféleképpen is, nem is kaptak munkát, meg alkoholisták lettek, vagy már nem is tudtak dolgozni igazán, szétestek, megőrültek, megölték magukat.
Láttam összeverekedni barátokat egyszer, egy Fő utcai kocsmában az egyik repülőegyetem után ketten közülünk úgy összeverekedtek, hogy a kövön, a mocsokban ütötték-verték egymást, nem lehetett őket szétválasztani... Néztem őket, és azt éreztem, hogy én most innen elmegyek, és vissza többet nem jövök. Rám is ez vár, ilyesmi fog velem történni. Még nem tudom, hogy a Petrivel fogok-e így összeverekedni vagy a Krassóval, de valakivel össze fogok előbb vagy utóbb. Mert nem tartok sehol. Nincs meg az életem. Nincs meg az életművem. Nem vitt el még a rendőr se, nem történt velem semmi. De nem vált be az sem, hogy ott hagytam őket. Az ember folyton hülyeségeket csinál. Nem tud nem hülyeséget csinálni, mert csak abból tanul.
De ma már nem érzem elveszett időnek azt a kilenc évet, amikor nem írtam. Az alkotást, a belső alkotást nem mindig kíséri megnyilatkozás. Sokszor a legkomolyabb éveink ezek egy adott korszakban. A kilenc évben, amikor drámákat írtam, amit őrületes kudarcnak éltem meg, majd' belebolondultam: hatalmasat tévedtem. S nem csak azért. mert ha valamit tettem a közösségért abban a társadalomban, a Hallelujában és a Körmagyarban tettem, hanem főként azért, mert a „prózában" terméketlen évek alatt, amikor más „betagozódik a társadalomba", így nevezik a züllést, amiről szól Csehov életműve, én pokoli kínok közt nem tagozódtam be, hanem tanultam, ez nagyon helyes, érlelődtem, gondolkodtam. Ma úgy látom, '78 és '88 között azt tettem, amit kell, leszoktam a hülyeségekről, utoljára a dohányzásról. Akkoriban olvastam, éjjel-nappal olvastam, mert írni nem tudtam, csak darabot, a Törvényt és a Prófétákat, Martin Buberen és Gershom Scholemen keresztül a zsidó hagyományt próbáltam megismerni; egyedül, társak nélkül is, valahogy megszereztem a magam kétirányú orientációját, hiszen a keresztyén misztika legalább annyira érdekelt, és a Jó Híreket olvastam Jézusról, meg a vele kapcsolatos összes érdembeli iratot, de elolvastam Freud és Jung életművéből is, amennyit csak tudtam, ezzel nem dicsekedni akarok, hanem számot adok tíz évről, amikor szégyelltem magam, hogy az anyám felezte meg a lakásunkat azért, hogy én lakhassak, hogy a négy darab megírásán kívül (a Kafka-darabomon, a Büntetéseken és a Kozmán kívül) azért mi mindent csináltam; meditáltam, évekig foglalkoztam modern antropozófiával. Mindez érdekes módon végül a természettudományok felé vitt tovább: a rendszerváltás óta csillagászatot, magfizikát, genetikát, humán etológiát, filozófiát olvasok. Nagyon intenzív belső utat jártam végig, szerintem ez látszik is rajtam, az arcomról leolvasható, közel a 70-hez egyszerűen jóképűbb vagyok, sok energiám van, erőm dolgozni. Több nyitottság van bennem, rendszeresen úszom, többet írok, többet tanítok, előadásokat tartok egy magam által teremtett diszciplínában, Élet-tant tanítok, hetenkénti előadásaimat rögzítem is, de papírra is kerül: látszata van a munkámnak. És hát írom a Könyvet. A nagyot, az egyetlent, az utolsót. Konkrétan két és fél éve, fejben ötven éve. Az utóbbi a döntő. Talán az is helyes, hogy nem gyakran mutogatom. Már nem járok sehova, megpróbálom azt csinálni, ami a dolgom.

Ezek szerint a nyilvánossággal, a művészet társasági tereivel nincs sok dolgod...

Nem értem, miért kéne színházban, társaságban, társadalmi eseményeken vagy kiállítás-megnyitókon megjelennem. Ami fontos, oda elmegyek, az hozzám is elhallatszik. Aki hiányzik, azt meghívom ebédre, vagy elküldöm neki, amit írtam, mondtam, vagy sokat gondolok rá. Ezt Petritől tanultam: a barátságnak az is formája, hogy magunkban beszélgetünk élőkkel és holtakkal, megkérdezzük, akire figyelünk. Nem kell a telefont felemelni... Bennem nincs halott. Vagy én is az vagyok. Belső társalgó kapcsolatban vagyok (túl a szüleimen és Petri Gyurin, meg a klasszikusokon, ők a legközelebbiek) Fodor Gézával, Balassa Péterrel, Karinthy Frigyessel, Esterházyval, Tandorival, Ferencz Győzővel, Scheinnel... Sokakkal. Hogy az ember idáig eljusson, ahhoz sok kínlódás nem árt. És akkor egyszer elsirathatod a Dunát, mert megengedi, a hátára vesz, ott vagy a bealkonyuló, besötétedő folyó tetején, hullámok felett. Ez a pillanat nagy szerepet játszik az életemben.
El sem tudom mondani.
Általában pofára esünk. De nem szabad letagadni, hogy igenis vannak az életnek momentumai, ami miatt bőven megéri az egész. Hiszen nem arról van szó, hogy eddig hány kötetem jelent meg, vagy hogy mit írt rólam a kicsoda, abszolúte nem erről van szó. Hanem valami olyasmiről, amihez csak a felső kapcsolatomnak van köze, és nekem. Van olyan is, hogy jutalompuszi, az élettől. Egyáltalán nem számíthatsz rá. Utána az ember azt mondja, lapozzunk. Tudod, mikor hallgattam a beszélgetésedet Schein Gáborral, amit nagyon színvonalas beszélgetésnek tartottam – ritkaság, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban ilyen tartalmas, az első pillanattól az utolsóig érdekfeszítő dolgot hallok, mármint én –, de közben az jutott eszembe, hogy ez az egyébként csodálatraméltóan gondolatgazdag irodalomelméleti elemzés úgy, ahogy van, a mélyemben nem érint. Hallgatni jó, meg is jegyzem, ha valami okosat hallok, Schein Gábor elmélyült gondolkodásmódja lebilincsel, komolyan, mintha gyógyítana, de lényem mélye, mert megengedem magamnak, hogy mikrofon előtt is őszinte legyek, nem akarja tudni, hogy Füst Milán írói világának mi a szellemi szerkezete. Engedelmet kérek, tapasztalni szeretném. Még Füstből is csak azt szeretem olvasni, újra és újra, ami hív. Ha azt meghallom, akárkiben megérzem, mint a birka a füvet. Hogy kell! Az nekem kell! Máris ügetek felé. De csak akkor. Ezt csak azért mondom, mert én ilyen vagyok. Nincs bennem literátus elkötelezettség.
Nekem az írás zarándokút.
Lehet, hogy mindannyiotoknak, de akkor másképp éljük meg. Nekem az verekedés a jelenlétért, úton maradás, küzdelem a jelenlétért. Ami közben elég sok pofont kapok. Mert mindig fáj, amikor nem arra reagálnak, amit mondok, hanem arra, hogy hogyan mondom. Ez letaglóz, sose segít. Engem az érdekelne, hogy amit úgy üzentem, hogy nem is lehet szavakba önteni, a szavak között van, ha van, abból mi jön át. Ezt az életben csak Petritől és Fodor Gézától kaptam meg. Ezért velük nagyon sokat kell együtt lennem.
Géza kritikája abból áll, hogy pontról pontra meg tudja mondani, mit és hogyan írjak át ahhoz, hogy jobb legyek. Igen, én jobb legyek, hogy az ott aztán jobb lehessen. „Apukám, nem azt mondod, amit akarsz!" Ez őbenne a kierkegaard-i értelemben etikai lángelme, megismeri a hazug szavakat, bekezdéseket, és engem követel, nem azt, amit magam helyett előadok. Jót akar nekem. Az benne a megvesztegethetetlen. Ha elfogadom megsemmisítő elutasítását, megmondja akár még azt is, hogy mi legyen a cselekmény, tudniillik megbízik bennem. Ezért. Ez csodás.
Petri pedig, egész különösen, a műveivel mondja meg a mai napig, hogy hol szorít a cipőm. Ez mindig is így volt. Balassa meg olvas. Ő olvas a világon a legjobban: felolvassa nekem egy-egy mondatomat, és utána rám néz. Értem a szemét. Ezt a kritikát értem. Tőlük tudom, hogy az én szövegeim nem akkor vannak meg, mikor könyvben kiadják, hanem amikor előadom őket. Akkor történik meg. Nehogy azt hidd, tudom, miért. Mert akkor jó. Akkor vagyok a leginkább jelen abban, amit írtam, ha tetté teszem. Szó-tetté. Az jelen van.
Ez nagyon érdekes, a jelen.
Az életem legtöbbször elmondott kulcstörténetét nem mesélem újra, a Napkönyvben is megírtam. Ez a kígyó, a nővel való szemezés története. Elég az hozzá, hogy velem nagyon korán történt valami, amiből megérteni véltem, hogy a világ egy, és én az atyaúristennel, de nem csak én, mindannyian, a legszorosabb kapcsolatban vagyunk minden pillanatban. Csak nem tudunk róla. Pedig ha tudnánk, akkor mindent tudnánk. De mivel valamilyen oknál fogva, amit akkor sem értettem, és most sem értek, kiesünk ebből, ezért egyfolytában meg kell jegyezni, hogy az, amiről most azt gondolod, hogy elmúlt, nem múlt el. Ez most van. Vagy meg kell próbálnod jelen lenni abban. Ahhoz, hogy író legyek, gyerekkoromban nyilván hozzájárult, hogy állandóan megjegyeztem a pillanatokat. Mindig az volt a legfőbb játékom, hogy abban a pillanatban, ahogy eszembe jutott, hogy meg kell jegyezni, jó erősen körülnéztem, valamilyen oknál fogva leginkább a levegő színe, állaga, a napfény, a fény, a levegő a lakásban, az utcán, kinn az a valami, amiről meg tudok különböztetni két megjegyzett élményt. És ennek persze van egy varázslatossága, olyan, mint egy kábítószer, csak ez nem kábít, hanem éppen ez ébreszt. Inkább ébresztőszer.

A Napkönyvben is van erre utaló rész, a sűrű, forró budapesti utca képe, ahol megszólal az alanyi hang: nem kell most már nekem a joint, hanem beleszívok a levegőbe, ennyi elég...

Hát nem? Sokáig szégyenletes volt számomra a füves időszakom, lelkifurdalásos természet vagyok, holott kinyitott, szélesebbé vált az érzékelésem, békésebbé a természetem, mégis nagyon zavart, éreztem, mert hogy nem volna szabad. Csak nem értettem, miért, ha jó?
Mikor 1977-ben E.P.-t megkérdeztem, miért nem szív, csak a fejére tette az ujját, mint egy csecsemő.
Amikor kijöttem a fűből, felfogtam, bár nem egyik napról a másikra, hogy a fű leszoktat az igazi utazásról, ez sokkal rosszabb anyag, mint a valóság. A valóságba – mi az? ez az – be tudok hatolni, annál nincs jobb. De ennek ébredéséhez kellett a fű-tapasztalat is. Húsz-harminc éve nem nyúlok hozzá. Azóta rögtönzök. Újabban nagyon sokat rögtönzök. Azért kell felolvasnom, ami már megvan, hogy a hangfelvételről beírjam a példányba, ami új, ami abból jó. Közönség előtt, amikor kapásból elveszek vagy hozzáteszek a leírthoz – könnyű a rögzített írás jelenében gondolkodni –, eszembe jut még 26 dolog, amit gyorsan le kell írnom az est után. Felolvasnom meglehetősen blaszfemikus öröm, átlépem a határt.

Ugyanakkor mégis azt lehet látni, most például azon a szövegen, amin dolgozol, és amiből a Literán is jöttek már részletek, hogy szenvedélyesen térsz vissza bizonyos témáidhoz, kérdéseidhez. Monomániásan: gyerekkorhoz, szülőkhöz. Úgy is mondhatjuk, szenvedélyesen, fanatikusan az ős-, a forrásvidék, a kút helye, szerkezete, mélysége foglalkoztat újra és újra. Ahhoz a gyerekkori világhoz, a szülők világához térsz vissza, amit egyébként több formában már megcsináltál, mégis újabb látószögeket keresel, újabb és újabb spirálokban próbálod bekeríteni...

Hát ezt te így látod, én nem így látom. Ennek a másként-látásnak nincs jelentősége, most megpróbálom elmagyarázni, hogy mit csinálok az I-könyvben, amit három éve írok, és aki hallotta, szerintem azt is hallotta, hogy valami gyökeresen új stílusban és az eddigiektől elütő nézőpontból írok, illetve lantolok.
Megpróbálom elmagyarázni.
Ez a könyv az embernek önnön testéhez és mások testéhez való viszonyáról szól. Az a gondolat élteti, hogy a test nem pusztán matéria. A testünk a lelkünknek az a része, amelyik az életünkért azt az áldozatot hozza, hogy meghal. Belehal a végén. Vagy mikor belelőnek. Szentségtartó, de ő éli át a legreménytelenebb fájdalmat, mert a határtalan gyönyöröket is. A test „a lelkünk" csúcsa. A legértékesebb, a legtitokzatosabb. És ez a titok megjelenik a másikban, akinek szintén a lelkét látom, annak egy részét, amikor a testét érzékelem.
Miután az elmúlt években a születésem utáni évek testiség-élményeit megírtam, igazán szélesen, a viharban suhogó fák beszédének érzékeléséig, most Erósz világával kapcsolatos belső élményeimet próbálom megírni. A legelső időktől máig. És hát remélem, lesz időm, hogy ezt megtegyem.
Az a tétje az egésznek, hogy megpróbáljam a pornográfia és a lezüllöttség, másfelől az ösztönök uralta, „elcseszett teremtés" reménytelen állapotának szemléleti módjából kiemelni a testet. Először világosan tisztázom, hogy mi a véleményem a pornográf narratíváról, amit hatalmi kérdésnek vélek. Merőben politikai kérdés, az egész világot uraló hatalmi erőszak egyik leglényegesebb jele a hatalmi erőszaknak az a látenciája, ami a szerelmi életet is, meg a politikai viszonyokat is, szerte a világon dominálni igyekszik, a pornográfia világuralmával és alkalomadtán hatméteres Sztálin-szoborral, égnek meredő űrrakétákkal, ketrecben elégetett civil jogvédőkkel együtt. Holott a test maga az ember.
Hogy erről a borzasztóan kényes kérdésről beszélhessek, ehhez kellett tisztáznom az alapokat előbb: teljesen világos szerintem, hogy az ember erotikus élete a csecsemőkorában van megalapozva, az anyjához és az első érintett jelenségekhez – ahhoz is, ahogyan első szavait formálgatja, kísérletezik –, a beszélni tanuláshoz való viszonyában. Első élményed az, hogy milyen bármit megérinteni, megérteni, megfogni. A „fogalom" szó magában rejti a tettet, hogy megfogsz, fogdosol, amit majd a világ disznóságként fog beállítani neked... Ne fogdosd, ne fogalmazz, ne tudj beszélni, ne udvarolj, satöbbi. Ha ezt a problematikát valamennyire áttekintettem, azt képzelem, megtettem, most már beszélhetek éroszról, helyesen leírva Erószról. Aki bennem van, benne van mindannyiunkban. Ha mélyebbre akarok menni, van egy alapkérdésem, ami szerintem teljesen misztikus kérdés, kevesen foglalkoznak vele: hol voltam, mielőtt megszülettem volna?

Nem csak az irodalom, de – kivéve az obskurus divatokat – a kor is rigid a spirituális és a misztikus tapasztalatokkal szemben. Te mégsem engedsz az ellenerőknek. Mi hajt, mi visz ebbe az irányba?

Mi ez az egész? Nem tudok a halálomról, csak egy pletyka formájában, hogy meg fogok halni. Valóban minden körülmény arra utal, hogy meghalok. De szerintem csak a testünk látható része hal meg. A többi, ami csak határállapotokban érzékelhető, az nem. Szóval nem pontosan tudjuk, hogy mi történik, de a tudomány úgy tesz, mintha tudná. Csal, mindenesetre nagyképűsködik, alaptalanul. Igazságai a szóban forgó paradigma igazságának megdőltéig érvényes. A művészetnek megvan az a fantasztikus lehetősége, ontológiai előnye, hogy ne csaljon. A művészet igazságai művészi értelemben igazságok: cáfolhatatlanok, bizonyításra nem szorulók.
Az erosz kérdése a születés előtti és a halál utáni életünkben virgonc csak igazán.
És itt a való életben azért megyek egy másik ember felé, mert azt remélem, hogy megoldás lesz valami olyasmire, amire eddig nem találtam megoldást. Hogy a testiségben és egyáltalán, egy másikhoz való viszonyunkban mit élünk meg, arra nézve én mondjuk Nádas Péternek és még sokan másoknak a világlátására merőleges nézeteket vallok. De Nádas nagyon őszinte, nem lehet nála pontosabb, részletesebb és alaposabb valaki, és én, mint mindenki, aki az utóbbi évtizedekben elolvassa, amit ír, igazán sokat tanulhat belőle, tudományos ügyekben, humanizmus, Freud, Jung, az európai civilizáció helyzete, azt hiszem, mindenben egyet is értek vele, csak bennem, ha szabad így mondanom, gyökeresen másfajta látomások, képek, érzések fakadnak az azonos alapból.
Az övé egy nagyon sajátos szubjektumnak a látásmódja.
Én pedig most egy másik látásmódot akarok előadni. A látás például, ha már szóba hoztam, erősen foglalkoztat mostanában. Ez benne van abban, amit írok. Én csak azt tudom gondolni, amit látok. Akkor jó és akkor megy jól az írás, ha mintha diktálnák, ha nem is figyelek oda szinte. Egyik sor jön a másik után... Viszont, amikor a gondolkodás megelőzi az írást, az szerintem nem gondolkodás, hanem látás, a vizuális élményhez hasonlít, noha egy gondolat képét nem lehet leírni. Látom-e, amit hiszek? Erről írtam az Egy kisfiúban élek című könyvben. Egy pszichoanalitikus konferencián született, ahol az egyik előadó voltam, megtiszteltek ezzel, és az lett volna a kérdésük, hogy hiszem-e, amit látok. Mondtam, arra nem tudok válaszolni, semmi nem jut róla eszembe, de a fordítottja lenyűgöz: látom-e, amit hiszek? Megengedték, hogy erről beszéljek. Szerintem egy szót se lehet kinyögni hit nélkül. Az előadás audióját javítottam ki, így született az esszé, nem írtam, hanem rögtönöztem. Attól az, ami.

Ha összeveted az írói, élettörténeti korszakadat, hogyan látod, most hol tartasz?

Mindjárt 70 éves leszek, és azon kapom magam, hogy sokkal jobb az elvont gondolkodásra való készségem, mint fiatalkoromban. Ami mulatságossá teszi ezt, az, hogy a rövid távú memóriám viszont gyakran cserben hagy. Miért jöttem be a szobába? – azt már nem tudom. Két perccel azelőtt még tudtam, de azelőtt meg jó másfél oldalas mondatokat egyszerűen nem tudtam írni, rosszakat se, képtelen voltam hosszabb mondatokban fogalmazni, most pedig így működik az agyam, pont ez csúszik ki. Nem furcsa? Az agyi struktúrámban valami változás történt. És hét éve minden szombaton tartok egy háromórás előadást a tanítványaimnak. Ezeket le is gépeli egy angyal, de kezdem sejteni, hogy ezt már nem lesz időm kijavítani. Azt remélem, halálom után jön valaki, talán többen is, akik értenek hozzám, s rendbe rakják, amit itt hagyok. Nem nagyon, mert a szövegnek beszédszerűen kell maradnia, de tengernyi tárgyi tévedést ki kéne javítani. Nem egyetemi előadások, hanem hangosan gondolkodom. Az audióknak kéne megmenekülnie. Több mint 300 háromórás előadásról van szó, több ezer oldalról.
Azt gyanítom, sok száz év múlva csak a professzorok olvasnak sok száz éves könyveket, ma írt regényt már senki sem olvas, újat igen, ami olyan lesz, amilyen a jövő, de az változatlanul érdekes lesz, hogy 2017-ben MIT MOND ÉS A FÜLEM HALLATÁRA ÉPPEN MIT GONDOL ez a Kornis.
Az írott szövegben ritkán világos, hogy valaki egyik gondolattól miként jut a másikig, de ha hallgatod, ha az ő személyes jelenlétében vagy, akkor érzékeled, hogy itt egy pillanatra elbizonytalanodik, itt vár, ott meg eszébe jut valami, egyikről a másik, és az a legérdekesebb, abban van a tanítás; emlékeztet a múltra, megidézi mint jelent. A nyomtatott szöveg, ha nyomtatott marad, egydimenziós, ha a képzelet síkjára vetül, ha művészet is, nincs metakommunikatív differenciáltsága, mint az élőbeszédnek.

Van-e olyan készséged, fogékonyságod, amelyet olyan fokra fejlesztettél, hogy bízhatsz benne, nem hagy cserben?

Imaginációs gyakorlatokat végeztem éveken át annak a küzdelemnek a részeként, hogy leszokjam a dohányzásról. Sikerült. De nem várt hozadéka volt a meditációnak, hogy azóta képes vagyok hosszú időn át tartani a gondolati képet magam előtt, ami az írásban nagyon fontos. Hogy az embernek ne menjen el a szeme elől, mielőtt pontosan leírta volna, amiről azt mondja, hogy látja. A gondolkodásomnak azóta van, nem csak szóban, hanem írásban is valami sajátos folyamatossága. Könyveket hozok létre, amelyeknek a létezésében az első pillanatban kételkedem, nem hiszem, hogy meg tudom csinálni. Nem mertem gondolni, amikor színésznek jelentkezem, hogy merhetek író lenni, pontosabban költő.
A költői hivatás akkora rang, amit sokáig elgondolni se mertem. Az olyan lett volna, mintha az ember azt mondja, próféta leszek. Hogy én költő leszek?! Mert az akarok lenni?! Nem is értettem. Emlékszem, nagyon jellemző, hetedikes vagy nyolcadikos voltam, amikor írtam egy verset, ami így kezdődött: „Élek, egyszerű szó, két magánhangzó, két mássalhangzó". És arról szólt, hogy szeretek élni, élni, ó, élni, élni. És míg a tornaórán rohantunk egymás mögött – óra előtt írtam a verset –, mondogattam magamban, és úgy éreztem: ez mekkora hülyeség. Valójában a világ legnagyobb hülyesége. Na, és akkor mi van, ha te szeretsz élni? Mi az, hogy élek?! De valójában, azt hiszem, az egész életművem erről szól. Az utolsó kiadott könyvemnek is az a címe, hogy Egy kisfiúban élek. Azt hiszem, botrányosnak, érthetetlennek, felfedezendő titoknak találom, hogy élek. Mi történik itt?

(Szerkesztette: Fehér Renátó, Jánossy Lajos, Nagy Gabriella)

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.