hirdetés

Kornis Mihály: Miben áll - részlet az I könyvből

2018. augusztus 31.

Nem a másvilágon mondja, amit gondol. Menten visszacsókol. Az a nyelvem, amivel tele van a szád. Nem mondom, hogy szeretem: ujjongva megteszem. - Kornis Mihály regénye részletekben.

hirdetés

Kornis Mihály: Miben áll

Az első időkben szégyelltem a nevét, vagyis a neve helyett álló szót. Szégyelltem hallani. Én magam nem is mondtam, jó sokáig nem mondtam. Legalább ne tegyek úgy. Illetéktelenségét érzékeltem a mohóságomnak. Miért mondanám? Miért mondjam utánuk? Mintha az árnyéka borulna rám a nevével. Igyekszem gondolni, nem értem — de értem. Mohón. Csodálkoztam, azt hiszem, hogy mondják. Hogy használják, használni merik.

Előre köpik, szembe a másiknak.

A győzniakarás mondatja velük.

Legsűrűbben, mint a tehetetlen düh szavát hallottam, a gyilkolnivágyás furakvó jelszavát, a másikat megerőszakolni vágyás remélt tettesének alkut nem ismerő előszólítását, íaz egyetlen biztos kezű hóhért követelik, a királyt.

Nem igaz, hogy bárki első hallásra ne tudná.

„Ha volna!"

Így mondják. Úgy tesznek, mintha tudnák. De hiába tudják, nem tudják. Ez volt az első, amit megsejtettem Egymásnak játszanak egymás ellenében. Azért veszik ajkukra elfúló nyögésre emlékeztető nevét, hogy avval fölébe kerekedjenek. Nem tudnak. Isten úgy Isten, ahogy én Mityu vagyok. Az nem a nevem, hanem az elviselhetővé zsugorításom, A csecse nevem, amit ahelyett mondanak, amitől borzadnak. Meg se tudják fogalmazni.

Él, van.

Akire haragszanak.

Egyszersmint reménykednek benne, hátha a név intézi, engedelmessé teszi, ahogy engem is. Neve kimondásának vétke erejével meglovagolhatják. Lóvá tehetik az Istent, a lovukká.

Az ember, akinek kimondja a nevét, megbassza.

Szeretné.

Becézi. A becenév, a helyettesítő név, a szépítgető, takargató, a bocsánatkérő név - oda nem hatol be. Nem azonos. Nem válik azzá, akit jelölni szeretne, hogy úgy legyen bennük, mintha a bensejükbe nyelnék. A gonosznak semmije sincs a gonoszsága keserűségén túl. Biztos a dolgában, tudja, hogy veszített, már azzal, hogy megszületett, a rosszabbik oldalra került. Kain áldozat. Akihez istent odavágják, mint egy szót, akár egy földről felkapott szarhurka-darabot, bemocskolódik. Nem a szótól, hanem attól, aki dobta. Megint. Koszlik. Csak hát ő kibírja.

Kain mindent kibír.

Először azt hittem, nem bírja ki, de amikor én is kaptam a pofámba, megtanultam, hogy az emberrel nem lehet semmit se csinálni. Istent is elviseli, aki nincs. De a nemléte azután belé hatol. Feltámadok. Nemléte az érkező erőm. Ahányszor ér, talál.

*

Nem jöttem volna rá, hogy van testem, ha nem foglalkoznak vele, mintha én lennék, ha nem pakolgatják reggeltől estig, pólyából ki – pólyába be, etetnek, kezelnek, felháborító, igyekeztem nem odafigyel- ni, nem én, ő még nincs, tulajdonképpen máig és ez az egész nincsen, mikor magadnál vagy, csak te vagy, nem tudom kicsoda. Rémületes, megfejthetetlen a van, az hogy van itt valaki, aki más, kiszámíthatatlan, tiszteletreméltó, tűzoltóság, mentők, bontakoznak elő a tejködből a szülő szörnyetegek, lábasfejűek, emelnek, húznak, és megteszik, de nem esik jól nekik, nekem se, pontyot csapnak fejbe a konyhában így. Miért veszik ki a vízből? Azt sem tudja, ponty. Pontyporonty. Tekereg, sír. Így tanulom meg a testem. Isten őrizze, akit az örvénylő istenek kicsalogatnak. Honnan? Kit? Ki síkít?

Aki van.

Te. Ez a szavuk, te. Úgy teszek, mintha nem hallanám. Lasszó minden szó: fektesd le, emeld fel, tárd szét a karocskáját. Neki. Márpedig bekeni. Te?

Valaki.

Kit ken be?

Őt.

Két kagyló a füle, bársonyos a belseje. Illatos a válla, alatta is málna. Idejár a medve nekikeseredve. Adj egy puszit, kapsz is. Elámul, csend.

Alul is.

*

A faszom.

Mondtam valamit? Kiejtésekor e szó hajlamossá válik önmaga megtagadására, túlzásig menő önkimondásával leplezett elhallgatására, totemisztikus elemésztésére annak, akihez szól. De sajátmagát is öli vele, aki mondja. Szó kél ajkán, a kelés tartalma fakad ki, az övé abban a pillanatban lesz, azzal megteheti. Bármit, csak azt nem, de tudod mit, még azt is. Bassza a fasz, beszel ujmagyar. Nincs már, csak faszod. Vagyishát semmid sincs. Nem muszáj annak, aki mondja, tudnia. Az állam a fasznak az adóalany hasítékán át – ne tévedjünk: az nem a slicce, az a luka – kirángatásával beszél, ahogy csak neki nem tilos, kasztrálja az ágyútölteléket és hátországba küldi húsnak a teheneket.

Full metal jacket.

Erósz volt az igaz neve, ógörög szó, jelent is valamit, nem a mi fajtánk. Ahhoz képest semmi, te fasz. Új váltópénz a gyalázat. A mi mindennapi gyalázatunkat add meg nékünk, uram. Adja a faszom. Adódik a szóban, de azt sem értitek, faszok vagytok hozzá, mondjátok csak, hajtogatjátok, jelelitek. A halált. Azzal öltök, érzitek, hogy hol kell. Élet a fasza. Halál. Nem kell udvarolni, meg se kell mozdulni.

Dugni kell meg ütni. Szóval. Te a faszom kabbe! A lincselés szabadsága. Ezt sem értitek, mert faszok vagytok hozzá. Így se vagytok apák. Ahhoz én kellenék. Nem mondjátok, hanem csak kimondjátok, még mondani sem tudjátok, nyakra-főre hajtogatjátok, tajcsizzátok, jelelitek a halált. Azzal öltök. Remélitek. Érzitek, hol. A hasítékban. Ahol nem jár érte börtön. Már nem tehetem meg, képtelen is vagyok rá, mért már idejében tönkrezúzták bennem és rajtam azt, ami én voltam egy faszban. most már engem basznak. Fasz! Kiáltással egy pillanatra élővé varázsolja magát. Úgy, hogy azzal engem a halál faszára küld. Vágod? Hogy a faszba ne, honi katonáink vidáman, frissen faszolnak halált. Az a fasz, aki maga helyett küldi be a lompost. A fasz, ha fasz, nem bízik egy faszban. Az csak a faszád. Azért üvöltözik, hogy ő az mind, aki megbassza a pinát, mint a kisgyerek, amikor a boltba lezavarják, aztán útközben hajtogatja, hogy mit kell vennie, el ne felejtse, majd mit kell mondania. Aztán meg nem tudja. Így megy el az élet. Szerencsétlen, koszladt életűek, apátlan apák, az életük mint hóban a pisa, alig gőzölögve süllyed el, velük van tele az összes kamu gyűlde, stadion, taggyűlés, pálinkafőzde, primus primissimus vadásztársaság. AZ, elől. Aki van. Nem a forró, az fasz, ne mondd már, hogy fallosz, az a krinolin. Nem tudja, hogy ki van rajta kívül. Elfelejtette, évezredekkel ezelőtt. Faszom se segít. Eszik a totem húsából, napjában százszor is, ezért aztán azt sem tudja, mit eszik. Saját belébe töltött önmagát. Hajrá Magyarország! Faszom a szó. Rendeltetészerűen sötét környékével együtt: a megbaszható pina. És fordítva, te geci, baszd meg az anyád, kaparásra vitték, ahányszor kiadja magát sikeresen destruktív, szabadító ereje zéró. Jó csökkentő. Nulla. Segglyuk. Az ember-szerűt a világból kiszippantó nyelvi megjelenés. Győz a győz a győzhetetlen. Majomgeci. Kártevés az alapban. „That's one small step for man, but giant leap for mankind."

Nincs neve az egyetlennek, aki fontos.

És a másiknak, aki még fontos, annak sincs. Sajnálják, nem értik. De egyébként sem értik, ezt mondja ma a Föld: a faszom és a pinám, ezt fogadja be és ezt spricceli ki a nagyrabecsült segghülye nemzeti és nemzetközi parlamentekben is. Hovatovább? Csupa halott szervek. A csöcs meg a pöcs, a skank meg a spunk, az egyesült nemzetek. És a szar, a tart árja hova-hova tart? Világgazdasági fórumra? US president? Pisiszex? Baszni szórakozás? A szentet itt úgy mondják, hogy szétkúrt, az igazat meg úgy hívják, köcsög. Ha nem úgy mondják, akkor gondolják. Vagy meg is teszik. Van, aki szerint mindegy, kotonba vagy kézbe. De én mégis beszélni fogok.

*

Hogy a faszom szót kapjon, túl kell verekednem magam a szégyenen. Mindenek előtt elneveztek fasznak. Az egyetlen tabu, akit nem tudnak megtörni. Megtörik. Feláll. Úgy is meg lehet törni, hogy nem áll fel. De nem az én faszom. Én komolyan gondolkodom. A faszom nem hajlandó beszélni addig, míg nem tisztázom, ki beszél. Tolmácsolom forró, elvtársi üdvözletét minden fasznak, aki nem érzi magát fasznak.

De azért pontosan az. Erre visszatérünk. Mint egy szerelmes kislány. Aki a náci fütykösből, az árja polgárasszony hájas kedvencéből, a honszerető fajbunkóból nem kér.

A faszt azér' hívják fasznak, mert be vagyok tiltva. A fasz megnevezés magában büntetés. Tilos vagyok. Aki van. A fasz és a pina átka. A halál. Egyszóval a kedvem. Nekem, Mityunak. A pajkosom. A természetem. Tettesem. Seregem. A hangulatom, a kiváncsiságom. Dolgos, derűlátóan kelekótya kicsi szolgám, Fütykó. Ártatlanság. Csupa szív. Kényes, atyai szerető, emelkedett. Néha még tovább emelkedik. Nem teljesen kiszámítható. Mint a vízállás. Nem ismer határt. Törékeny, sebezhető, sérülékeny. Esztelen. Finom. Sok-sok a gyengéje. Rávesz, amire nem kéne. Őszerinte kéne. Szaladjak már be az égő házba és hozzam ki belőle, aki csak benne van. Nevessek utána! És közben is nevessek. De ne vessek meg senkit, még magamat se, tudjam magamról, amit csak a fasz tud. Tudja a faszom. Bármire rábeszél, érint a szava, nem hagy békén, libabőrzöl. Szereted. Akarja. Dobog. Egy szív. Parázslik. Barna, mint a szivar. Így mondják, akik látták már. Kívánja. Ennivaló.

Laktat. Állathirdetés-stílusban így fogalmazhatnánk:

Ettől a fasztól rengeteg szeretetet fog kapni mindenki, akinek kedve van őt a magáévá tenni, ha vele együtt járja meg a poklot, és annyiszor dicséri meg, ahányszor visszahozza Önnek a reményét, ha akarja, átkiséri még a mennyországba is, bár ő maga nem odavaló, mindvégig ott fog állni a kapuban. És várja. Repülhet rajta! Dobogva ösztökél. Minden nyelven beszél, álmodhat is vele, választ fog kapni, hergel avval, hogy van, piszkálja a létezését pország-világnak a szeme láttára. Nem a másvilágon mondja, amit gondol. Menten visszacsókol. Az a nyelvem, amivel tele van a szád. Nem mondom, hogy szeretem: ujjongva megteszem. Aki mer itt gyáva lenni.

Az én vagyok.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.