hirdetés

Kornis Mihály: Szerettem volna – Bennem Bereményi

2018. november 2.

Az én szememben ő, akinek már a neve is hibátlan költemény, már 1980-ban is nem egyszerűen író vagy költő volt, hanem a Boldog Herceg. – Kornis Mihály I című regénye folytatásokban.

hirdetés

Kornis Mihály: Szerettem volna - Bennem Bereményi

Petri és Aliz itt csak átsuhan

Bereményi Gézáról én nem írhatok, az világos.

Ám az kevésbé tiszta, hogy vajon nem vagyok-e szánalmasan nevetséges akkor? Nem is tudom, ki előtt. Sírni tudtam volna, ha mertem volna Bereményi Gézán, mióta ismerem, és azt hiszem, meg tudtam volna mondani, hogy miért. Velem ellentétben ő nem szereti magát.

1977 telén, 1978 tavaszán barátkoztunk össze. Egy kicsit. Megismertem valakit, akinek akkoriban ellentmondásos volt a viszonya önmagához.

Másoknak persze más volt a véleménye róla.

Olyan világban éltem le az életemet, ahol az embereknek véleményük volt egymásról.

Bereményi Gézában az döbbentett meg, mert az első pillanatban megdöbbentett, hogy nem szívesen volt Bereményi Géza. Nem voltam biztos benne, hogy csak én látom-e így, vagy az emberek többségének a benyomása ez. Nehéz precízen megfogalmazni a dolgot: mintha nem vállalna magával azonosságot, társasjátékot játszik, igen egyedül. Tologatja magától az embereket és magát is, magától. A világot lesöpri magáról, mint a térdére pottyant cigarettahamut.

De hát ezt lehet?

Mintha nem döntötte volna el: játssza-e önmagát, mint egy szerepet, vagy azonosuljon? Olykor úgy rémlett, fegyelmeznie kell magát, hogy el ne dobja arcát, mint a maszkot. De azért ő szereti a maszkot.

Őszintén haragudott magára, és nem akarta megmondani, miért. Tisztaság áradt a dühéből. De valami rémisztő is. Nem képzelhettem, hogy — őszintén szabadulna magától? Hosszúra nyúlt ifjúságának legdiadalmasabb időszakát élte, dalaiban nem azt szerette ez a lapuló ország, amiért a Hungaroton kinyomta a lemezeit, hanem a bátrat, a csak titokban ünnepelhetőt,

és puskatussal és égre a kéz
és bajonéttal és tovább...
de mindig hej...
mint ágyban a kisasszonyok,
úgy döglenek a csillagok
...és nincsen más csak igazán,
és nincsen más csak csakugyan",

azt, aki abban feltámad, úgy mutatkozik, hogy nem mutatkozik. de itt van, tudja, szépen gyászol, nem adja alább; Bereményi kisvárosunk nagy Gatsbyje volt éppen.

Akkor miért harapja össze a fogát?

Ez érthetetlen volt, és azt hiszem, bár ebben sem vagyok biztos, rajtam és a feleségén kívül más nem is vette észre. Ettől eltekintve önmagát pillanatról pillanatra eldugta, a nyilvánosság számára magának alkotott figurával a legfinomabb jókedvet teremtette maga körül. Szikrázott a tehetsége. Jó volt nézni, hogy él és ahogy él, ahogyan mesél, imádott mesélni, azt játszotta, szövegel, de élvezet volt követni, ahogy gondolkodik.

Azzal gondolkodott, ahogyan emlékezett.

Mint egy megvilágosodott kamasz, de aki már felnőtt, de mégsem annyira, hogy ne maradt volna a legelegánsabb jampi és kitűnő tanuló. Aki lóg az egyetemről. Csakhogy többet tud, mint amit ott tanítanak. Most pihen, két szemérmes őrülete, új dolga, akármije – mert az jó lesz, és előre nem lehet kitalálni, azt csak ő tudja megcsinálni – előtt.

Egy kis különbséggel.

Azzal, aki őt is önmagától eltávolítja.

Az a legmélyebben személyes és rákérdezhetetlen. E körülmény engem zavart, egyszersmind megindított. Valami rágja odabent, ami ha előveszi, nézni sem illik rá, gondoltam; gyakran el is kaptam róla a szememet, de ő leolvasta arról, épp mi futott át bennem, és – amikor kettesben voltunk – tiltakozott. Bocsánatot kértem.

De ha a titkát, vagy hogy nevezzem, mint gondolkodásom tárgyát, nem adtam fel, márpedig nem adtam fel, máig nem tudom, miért, az a magam szemében is tapintatlanná tett. Nem tetszettem magamnak: Gézának nem tetszettem. Akkor még számított az a pár év, amennyivel ő idősebb volt nálam.

Úgy gondolkodtam rajta, mintha nem gondolkodnék rajta.

De azért csalódott is voltam. Boldog volnék, ha valakit így érdekelnék, mint engem ez a Bereményi Géza. Nem a tudása, annyit én is tudok, nem a sikere, nem az ismeretségi köre, hiszen az én odahagyott baráti köröm, Petri Gyuri világa nekem a szívem volt, ha épp szégyelltem is a szemük elé kerülni, de az életemet bíztam volna rájuk. Az ő köréből viszont rajta és a feleségén kívül senkire nem mertem volna az életemet bízni, ez meg nem fordult bennem, inkább még én éreztem magamat, Kornis-nemrég-Kertész Nemecsek Jónásnak, a feléje érkező segítségnek, aki, ha közel enged magához ez a jóbeszédű cet, majd kirántom abból az ismeretlen, nem tudom, miféle sötét hangulatból, amiben állandóan feszeng. Állandóan feszeng. Ha nem issza le magát. De az ritkán fordult elő. Viszont az, hogy én, mohón szeretetre éhes állat, hogy én őt bárhonnan „kirántsam", arról szó nem lehetett.

Ő nem feszeng.

Petrit bezzeg sokáig őszintén szórakoztatta ráirányuló figyelmem mennyisége és telhetetlensége; ő, ha közben sört kortyolgathatott, sok kicsi aprót, katonai szigorúságú beosztással, hogy minél lassabban fogyjon (mint Géza bort iszogatott, de ő sokkal mértékletesebben, kifejezetten imponált a mértéktudása, abban felnőtt volt); szóval Petri igazán szívesen vette, hogy én megállás nélkül kérdezősködöm, és határtalanul érdekel, hogy ő mit gondol, és ő mindenről gondolt valamit, de nem csak gondolt, tudott is, Gyurinak ifjan alighanem még eidetikus memóriája volt, amíg szét nem itta; ezt Bence Gyuri sem vonta kétségbe, de újra feldühödött Petri Gyuri képtelen mindentudásán, mellette nem kellett lexikonért menni: kamaszkorában bevágta a Ballagi Mór (kis) Nagy szótárát, a Póra Ferenc-féle szinonimatárt, néhány kötetet a Czuczor-Fogarasiból is, szerinte mind a 17-et, de ezt már nem hittük el neki, hát pedig így volt, mentegetőzött; költőnek készült, magyarázta, és azt gondolta, nem árthat a tudás. Nem ártott.

Továbbá szívesen fogalmazta meg magát is. Voltaképpen elsősorban magának: ilyenkor a belső beszédje vált önzetlenül „hangossá", a kíméletlenül őszinte beszéd élvezetet okozott neki (ha épp nem akarta eltitkolni vagy elhazudni az egészet, caklipakli, mint olyat, ami másra nem tartozik, tehát neki nincs, de azt se én, se más, Alizon kívül talán, még csak nem is gyanította); Gyuri mély önzetlenséggel szórta szét magát; olykor persze ihlettel blöffölt, nem minden blöffjére jöttem rá, ő is élvezetes rétor volt, kaján, hallgatóihoz mégis régi módin, kedvesen udvarias, sziporkázó szavú, pazar humorú.

Amikor még tudott beszélni.

Hazugságaira csupán a halála után, akkor is az ő jóvoltából, naplóit és a töredékeket olvasva ébredtem rá. De még egy kicsit se haragudtam, Így, utólag. Nagy elhallgatásai, vagy ótvaros hazugságai egy Thersites-szerű, harcát megharcolt vitézkoldus sebhely-váladékos, elsárgult gézei, mullpólyái. Mára. Ő még most se szégyellné magát értük. Nagyon helyesen. Nem tudott volna élve maradni nélkülük addig se. Én pedig már akkor szégyelltem (volna) magam, teljesen érthető, mert sikerült (volna) arra ténferegnem, amerre ne legyen bejárása senkinek hozzá.

Amíg él.

A végítéletig tagadni azonban eszébe se volt, semmit. Ha meghal, felőle akár be is költözhetnek az összes klotyójába. Az is mind csak ő. Másnak fogalma se lehet az ő igazságáról. Igaz. Ha éppen hordani akarom – hallom most Gyuri szavát a – 379 fokon lobogó mennyből – hordhatom én is, ha tetszik, bánatai, vétkei súlyát. Bárki. Parancsolj.

De míg Petri számára én olyasvalaki voltam, sokáig, akit az ő versei tettek íróvá, aki egész életét abba az irányba fordította, amerre ő haladt, és azzá lett, akinek akarta magát, ami fajta váltás a bibliai idők óta ritka, Bereményi, szerintem előítélet nélkül, viszonylag objektíven a kötet nélkül is befutott kezdőt látta bennem. De nem irigységből. Akkoriban az ő minden kínjának lényege új novelláskötete vagy regénye vagy bármije hiányában gyökerezett. Annak szárnyán szeretett volna szállni, ami nem dalszöveg. Annak a szárnyán más repül a mennybe.

E fájdalom felfogásához én meg gyerek voltam.

Az én szememben ő, akinek már a neve is hibátlan költemény, már 1980-ban is nem egyszerűen író vagy költő volt, hanem a Boldog Herceg.

Nagy – bennem elmaradt, általa megvalósult – álmom magamról: magamban mű lenni, páratlan teljesítmény, neki sikerült. Az életben őt a legfontosabb értelemben verhetetlennek láttam, s nem voltam ezzel egyedül, a negyvenes években születettek két lábon járó álma volt. Akkor, és attól héthatárnyi túlnan messzeségben, ahol és amikor Orbán Viktor (ki az) állán a legénytoll csak pelyhedzett, Bereményi Géza megteremtette magát. Zömmel 1968 és 1980 között született dalszövegeiben valósul meg ő, AKKOR, ha Cseh Tamás énekli, ez fontos megszorítás, amíg világ a világ. És erről még beszélünk. De hol lehet itt baj? Nem jöttem rá.

Hogy jövök én ehhez a tizennégy jó novellámmal?

Gyakran intett is, nem rosszindulatúan, józanul: el ne szállj, még nincs köteted, ami nem a te bűnöd, de nem is a tehetséged. (Nem tudtuk, hogy még négy-öt évig nem is lesz.) Sikereidet a politikai ellenzék köreiben aratod, ami az én számára nem sokat jelent. Szerintem, aki politizál, és még nem kamasz, az nem letisztult ember. Nem zavart. Azért sejtettem Géza mindezeken a mondatain átsugárzó öngyűlöletét is. Más is mondott ilyet. Akik nem ismerték Kenedi Jánost. Nem ismerték Petrit. Alizt. Miklóst. Mayát. Komlóst. Nem tudtak semmit.

Én azonban egy kis világ voltam.

Troppauer Kertész Hümér, aki szeretne újra dallani. Hogy Gyuri, Aliz, Miklós, Maya előtt felolvashassam aztán. Az, hogy lesz-e kötetem, úgy istenigazában nem izgat. Máig se nagy öröm. Megszólalni öröm. Vagy olyat hallani, ami úgy szólal meg, mint egy Bereményi-dal.

Micsoda élvezet volt, de már mondtam, magában véve az, hogy Géza él! Van. Nem látomás, én egy városban lakom vele, meglátogathatom, sétálhatok vele, beszélhetek hozzá. És itt is az, ami Gyuritól reméltem, és meg is kaptam: hogy megsejtsem, hol az élet vize, mi termeli benne.

Valamit mindjárt megtudok mellette, amiért születni érdemes, ez olyan, mint egy illat, ide kell létezni, ebbe az országba és ma, és vele együtt. Ahányszor meglátogathattam, lábujjhegyen mentem. Vártam valamit. Végül nem kaptam meg, vagy mégis: a dalaiban, az 1977 és 1981-82 között született összesben. A Fehér babák takarodójára úgy emlékszem, mint a saját boldogságomra, az én vári ebédlőasztalomon született a lemezborító szövege, a dalok sorrendjének kitalálása; Bereményi szemérmes kezében golyóstoll, a szemüveg az orrhegyére csúszva; írt; hasonlított egy nagypapára.

03. Levél nővéremnek, LP Pepita SLPX 17 524 1977
04. Antoine és Désiré, LP Pepita SLPX 17 548 1978
05. Antoine és Désiré tört.könyve, EP Pepita SPS 70 313 1978
06. Fehér babák takarodója, LP Pepita SLPX 17 595 1979
07. Műcsarnok, LP Pepita SLPX 17 656 1981

Ezt kaptam Gézától.

Mit éreztem lénye iránti kíváncsiságom hiábavalóságának felismerésekor? Szégyenkeztem és gyötrődtem, amiért Petri Gyuri szeretetének (figyelmének) elveszítése után – hosszú történet, nem maradok vele adós, Gyurikám – úgy látszott, Géza sem talál szerethetőnek, Petrivel ellentétben írónak se tart valami nagyra, ha nem is mondja ezt.

De egy barátságban ez nem sokat számít.

Vagy hát mit mondjak?

Nincsenek barátaim, akik ne tudták volna: ők kicsodák, és én ki vagyok. Azt nem tudtam megállapítani, hogy ami belőlem jön, azt ő magába fogadni hajlandó volt-e. Gyuri igen, örökhétfő van. Azt se tudom máig, nem örült-e mégis Bereményi Géza, hogy én már akkor a korszak egyik legfontosabb költőjének tekintettem, amikor ez még csak Fehér György, Gothár, Esterházy, Bodor Ádám és még néhány úgynevezett kezdő előtt volt nyilvánvaló. Az irodalmi élet, vagy hogy hívják ezeket....

Elefes.

Azért mi megtettük az utat Gézával egymás felé, mindennek ellenére mégis; úgy ahogy; és amennyi sikerült belőle, abból táplálkoztam, viszont hogy benne mi lett a sorsa, annak, amit adtam, ha adtam? Fogalmam sincs.

Harminc éve nem beszélünk egymással.

Mintha én akartam volna közelebb kerülni hozzá, ő engem, legjobb perceinkben — eltűrt. Szó se róla, nemes tettekkel viszonozta lelkes odaadásom iránta, de sosem biztatott, mint én szerettem taglalni például, hogy miért kedvelem őt azért, amilyen. Nem csak a dalaiért. Nem örült neki.

Talán szüksége volt rá, de ritkán hagyta jóvá róla a szavam.

Legjobb esetben nem mondott rá semmit. Győzködtem: dalszövegei egy kor és annak züllése hallatlan poétikai színvonalon és eleganciával a múlhatatlanba emelt új műfaja. De milyen? Csak az övé. Nem érdekelte. Írni akart.

Nem érdekeltem. Helyes. De önmaga sem.

Megértő átutazó maradt, aki a váróterem padján kifogott magának egy beszédes partnert, udvariasan itallal kínálta, aztán ezt megbánta, mert az illető nem csak fecseg, ő is; tudakolódzik is. Miért? A legbensőbbeket akarja tudni. Miért?!

Azért ez megalázott.

De nem ő volt megalázó, én alázkodtam meg. Több okból is. Ezek közül a legfontosabb Bereményi géniusza (Giorgio Agamben esszéje nyomán használom e terminust), a géniusza, igen, aki akkor még gyakran benne tartózkodott. (Belőlem épp hiányzott. Megvolt az oka.)

Én azonban, mint Troppauer Hümér, a géniuszokért, már ameddig azok tapasztalhatóak, vagy legalább a közelben tartózkodnak, én megőrülök. Nem a géniuszért, az felfoghatatlan, de annak kapcsolata a személlyel, aki felett őrködik, vagy nem őrködik éppen, óvodáskorom óta rettentően izgat. A géniuszok értéket őriznek, aminek a nagyobb részét nem értem, azt se, hogy az nem is az értés számára van. De honnan jön a géniusz?

Nálam akkoriban csak mintegy napokat evett, négy évig maradt, aztán három évre eltűnt. Korabeli kényszerképzetem az volt, hogy Petrinél vagy Gézánál ez másképpen van. Meg voltam róla győződve, hogy ami velem van, az nem tragikus, hanem katasztrofális szerencsétlenség. Csőd. Meg sem gondoltam, hogy Petri – már addig is – sokkal több éven át nem tudott írni, mint tudott, hogy most se tud, amikor jöttem, de ez sem igaz, mert az, ami töredék a noteszében, és az ágyamon írta mind, míg én a Jézuskát az íróasztalomnál, majd pár év múlva kihajt, nagyra nő. Semmit nem tudunk.

Van úgy, hogy ontjuk magunkból a meglepetéseket, a magunk által nem ismert írásokat, amiket egyszer csak, mint a távírómasina a lyukkártya-szalagot, szélsebesen kiköpködünk magunkból. És ugyanúgy Géza. Nem ír. Nem tud. Erről nem beszél.

Én meg?

Akkora írói válságban vagyok, mint az Orczy-ház.

Pedig hatékonyabban nem írni, vagyis írni nem tudni, mint Petri nem tudott, olyat azóta se láttam a földön! Hogy elérjek a napsütötte sávig – hát ahhoz kell egy s más. Halálközel se árt.
De nem biztos, hogy segít.

Gyuri is, Géza is annyira meg tudott kukulni, mint egy szájával leborított vödör. Hangot nem adtak ki.

Az a baj, hogy amit és ahogy mégis meg kellett volna kérdeznem – nem jöttem rá, hogy mit és hogyan — a barátságunk árán is Bereményi Gézától — azt sose mertem megkérdezni. Úgy lett volna szóba hozható, ha ismertem volna rá a szót. A szavakat. De Esterházy Péter akkorfelé megjelent korszakos regénye is így kezdődik:
„Nem találunk szavakat."
Ha csak nem sértőeket.
Az viszont pontatlan lett volna.

A nem megbeszélhetőség viszont árt a barátságnak. Rendkívül sokat árt. Ami azért megvédett s máig véd ettől-attól, arra Petri megtanított, de Aliz is tanított, jut eszembe, aki sokat tudott erről, nagyon szépen adta át hallgatással is, hogy a közös csend lehet igaz. Csak annyit kell róla tudni, hogy közös.

Ha van egy pillanat, mikor mind a ketten tudjuk, egyről hallgatunk.

Bereményit azonban, sajnos mivel a hallgatást fiatalon nehezen bírtam, megkérdeztem előbb vagy utóbb: – Miért nem válaszolsz?
Ilyesmit felelt rá:
– Nem tudom, mire gondolsz. Nem is sejtem, abszolúte. De én nem vagyok az elhallgatások híve. Javaslom, olyasmire ne célozz, amit nem akarsz tudatni velem. Ezt már régebben is mondanom kellett volna. Az más, hogy néha nem állok szóba magammal. De akkor biztos lehetsz benne. hogy veled se állok szóba. Senkivel.

Hát, igen.
Minél tovább töprengek, a tollszáramat rágva, annál világosabb, hogy Bereményit a szeretetem vagy az érdeklődésem tisztasága felől nem tudtam meggyőzni. Neki pedig engem arról, hogy ami benne van, igaz.

Ez betette a kaput végül.

De máig nem tudom rávenni magam, hogy feladjam a kíváncsiságom iránta, amit benne egykor éreztem — addig, amíg meg nem tagadta magában a filmrendező kedvéért az írót, a forgatókönyvíró kedvéért a költőt, azzal egy időre nem csak Cseh Tamást, hanem...

Nem tudom.

Nem értettem Bereményi Gézából sose — a felét? Kétharmadát.

Ő nem volt Rozner Géza.

Pedig így hívták egyszer, kisebb korában. Ezt is tudni kell. Mielőtt író lett volna, ő mesélte. Akkoriban ő még javítóba is kerülhetett volna. Verte a Rozner. Csecsemőkorában is volt még egy apja, bizonyos Vetró. Ha nem tévedek. Így is hívták Bereményi Gézát egy időben, és volt ő egyszer-másszor Vetró Géza is.

Mindenkinek javaslom, most játssza le magában, amit eddig írtam, de úgy, hogy a három név, amit az íróval kapcsolatban említettem, sőt, mindaz, amit eddig róla írtam, és eztán írni fogok, nem róla szól.

Rólam.

Velem történt.

Vagy önnel, aki olvassa.

Megtörtént.

Volna.

És ezek után még — mondanom kell-e többet?

Bereményi Gézával mindez nem történt meg Tündérországban.

(folytatjuk)

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.