hirdetés

Kornis Mihály: Szerettem volna

Részlet az I könyvből

2018. október 5.

Mostanában ébredtem rá a szerelem nagy élményén tűnődve, az életem természetén merengve, ha szenvedtem is, sokat, mint mindenki, alapjában azért boldog voltam egész életemben. – Kornis Mihály I című regénye folytatásokban.

hirdetés

Kornis Mihály: Szerettem volna

"Erósz nélkül nincs szerelem", mondta nekem valaki, amikor óvatlanul azt találtam mondani, álmodozva, eltűnődve, hogy akiket szerettem volna, és arra vágytam, hogy először is a barátaim legyenek, aztán, ha ez sikerült, hogy egyre jobb barátaim legyenek, a legjobb barátaim legyenek, vagyis mind jobban szeressenek, tudhassunk egymásról mindent, és ne változzék a barátságunk, csak nőjön, úgy áhítoztam a szeretetükre, mintha szerelmes lettem volna beléjük. Vagy hát az is voltam. Minden testi vonzalom nélkül: nem az ösztön vonzott feléjük.

Ezeknek a kínzóan édes barátságoknak, vagy inkább barátság utáni vágyaknak a bennem kirobbantóit együtt kellene ünnepelnem a szerelmeimmel, azokkal, akikhez a testem hajtott, az úgynevezett testem, azokkal, akiknek a teste őrjített meg, az úgynevezett teste, a női valójuk. Erre mondta Aphrodité, izgalmas neve van, hogy

„Erósz nélkül nincs szerelem".

Nem csak a neve izgalmas.

Imádja fölbosszantani a férfiakat, ő tudja, miért. És sikerül! Azonos neműekkel kialakított kapcsolataimban, azok jelenidejében és később, bennük se, és bennem se vettem észre testi vágyat, annak leghalványabb jelét sem. Miért utálják a férfiak barátságát a nők?

Erotikus vágyat én csak nők iránt éreztem.

Egészen fiatal koromban előfordult, hogy mást nem is, csak vágyat, testi vágyat. Amely persze, ó, mi érdekes, a szívemben lakott. Ha őszinte mertem lenni magamhoz, ezt még tudtam is. S szégyelltem, hogy „csupán kívánom, de nem szeretem őt", vagy „szerelmes vagyok beléje, de nem kívánom". Ami tehát kiskoromban hiányzott ahhoz, hogy vonzalmamat elfogadhatónak találjam, azt a másik védelmében hozzáhazudtam a létező vonzalmam természetéhez — és azután keményen megfizettem érte.

Ám erotikus vággyal mindenkor tele voltam.

A legritkábban azok testére sóvárogtam, akik felől annak viszonzására számíthattam volna. A testemben dúló vágy szerelemmel kamaszkoromban s öregkoromban társult feltétlenül. Edda, akibe nagyon szerelmes voltam, sosem ébresztett bennem erős erotikus vágyat, míg Lunába a testén keresztül lettem őrülten szerelmes. Ő talán életem legnagyobb szerelme, az is igaz.

45 éves koromig úgy éreztem, hogy a gyomra legmélyéig, ahogyan csak a képzeletemben, nem kapom meg azt a nőt, akit akarok, vagyis addig, amíg nem voltam erős meghódítani a valóságban is azt, akire teljes valómban vágytam. Ha mégis létrejött a kapcsolat, inkább a másik lénye iránti vágyamat teljesítette be, az együttlét boldogságát mondjuk, miközben – ha csak nem emeltem be történetünket a képzeletembe – a testem kielégítetlen maradt, és én szomorú. De képzeletem mindenkor a legtöbbet adta, s nem csak nekem, annak is, aki igazán szeretett: mert kíváncsi lenni rám.

Ha valaki most, öregkoromban váratlanul szerelemként felismert férfibarátságaimban is erotikát szimatol, lelke rajta. Közvetlen, testi értelemben én szerelmet sosem éreztem hímnemű lények iránt. Meg nem fordultak férfiak, mondhatom, viharos álmaimban.

De nagyon szerettem a barátaimat.

Szerelmesen szerettem. Azok talán kevésbé engem. A legteljesebb nyíltsággal, odaadással szeretnék írni erről. A nőkre, akikre viszont világéletemben úgy ki voltam éhezve, mintha belém bújt volna az ördög, rendszerint vágytam csak, bensőmben üvöltve, ám szerelmet ritkán éreztem irántuk. Ha mégis megtörtént, mert a megkívánt nő viszontszeretett, mégpedig úgy, hogy el is hittem, az volt a nagy szerelem. De sosem lett jó vége. Szenvedtünk, mint az állatok. Ez volt a nagy halál. A barátságok, a férfibarátságok vége pedig a halál.

Ki szeret hát kicsodát?

Nem a nevemmel érzem magam azonosnak. Még csak magammal sem. Azzal csak, aki eldönti, hogy mit kíván (követel) tőle a pillanat – vajon a pillanat kívánsága Erósz kívánsága? – Kornisnak vagy Kertésznek nevezze-e magát, aztán úgy dönt, hogy így vagy úgy tesz, a kérdező kedvéért netán még odáig is elmegy, hogy Mityunak hívhassa, jóllehet egyedül a szülei szájából szereti hallani ezt a nevét, de hát mióta mindannyian meghaltunk, olykor csak hangról, pontosabban a hangszínünkről ismerjük fel egymást az öröklét sötétjében, s más szájából a Mityu úgy hat, nem is rám, hanem arra, aki bennem eldönti, hogy hallgat-e a szóra, amely édesanyám és édesapám hívása, az első szó talán, aminek a jelentését tudtam életemben, mintha hátba taszítanának, vagy a szemembe tüsszentenének, nos tehát, aki bennem dönteni tud, hogy válaszoljon-e erre a hívásra, az vagyok én.
Tudom, kicsoda, de a magam számára megfogalmazhatatlan vagyok. Mint minden ember. Titok. Másnak persze nem. Mindenki más fújja. Csakhogy az ember azt mond, amit akar. Bezony! Mint Endreffy Zoltán barátom szerette mondani, öngyilkosságai előtt és után is. Kettőről tudok. Először a metró elé ugrott, csoda történt, felépült, másodszor a Dunába ugrott éjjel, azt már nem úszta meg. Ha őt kérdezném, Erósz nélkül van-e szerelem, tudom, hogy mit mondana, legalábbis sejtem: azt, hogy van. De nagyon egyoldalú. Ha viszont kétoldalú, akkor abban Erósz rúgkapál. Ez eleinte élvezetes, valamennyire. Többnyire kurvára. Azután viszont O. Nem hallgatnék oda rá. Amíg élt, sem tettem. Ő is vagyok, aki én vagyok. Mint én is, aki ő.

Az ember él, mint tudjuk. Élő halott. (Nem élőhalott.)

Ebben különbözik minden halottól.

Szabad akaratából azt mond magáról és másról, amit nem szégyell, és van bátorsága hozzá. Nem sül ki a szeme. De nincsen senki, aki meg tudná fogalmazni magát, meg tudná mondani magáról, hogy ő kicsoda. Csupán azt, micsoda. (Mondta Hannah Arendt. Tenné hozzá Zoltán. Én azonban a magam nevében mondom:)

Boldog.

Mostanában ébredtem rá a szerelem nagy élményén tűnődve, az életem természetén merengve, ha szenvedtem is, sokat, mint mindenki, alapjában azért boldog voltam egész életemben. Akként voltam boldog, akiként, bár eleinte nem fogtam fel azt, szerelmes voltam.
Valakibe.

Tény s való, a szerelem nem boldogság, és ezt mindenki tudja, de mégis, szerelmesnek lenni, a létérzésnek, a figyelemnek, nem a racionális, de éppenséggel nem-racionális, ám áradó érzelmekben gazdag s egészen különös gondolatokkal zsúfolt, forgatagos elmeműködésnek szerelemben felerősödött állapotában lenni, ez utólag válik világossá, amikor már nem vagyunk annyira szerelmesek (de azért még mindig szerelmesek vagyunk), boldogság.

Mégiscsak boldogság.

A legsajátosabb boldogság, azért van más neve. A valóságos szerelem nem boldogság, de a szerelem boldog pillanatai felejthetetlenek. Gyakran vagyok szerelmes, és ha az életemnek ezeket a pillanatait felidézem, márpedig felidézem, újra és újra, ezért szinte semmit sem felejtek. Nem a szerelemből, hanem abból, ami azzá tesz.

A szerelem voltaképpen nem múlik el. Belőlem? Innentől talán hátrálni fogok: nem a szerelem élményéről beszélek, hanem az enyémről (aki nem tudom, kicsoda). Akit és amit nem tudok elfelejteni, az bennem marad, ha szerelem, ha nem. Elég sokat felejtek, ijesztően sokat felejtek ahhoz képest, amennyit megjegyzek, de amit mégis, de ami bennem máig most van, az szinte mind szerelmes pillanat.

De mégse mind.

A gonosz, az is felejthetetlen.

Belém ég, mint állatra a billog. De ami gonoszságtól ment szerelmes pillanat, amely nem gyötör, mint a kéretlen erőszak, arra nem a sejtjeim emlékeznek, hanem szellemem. Nincs fölötte hatalmam. Felelősséget vállalok érte, mert összes meg nem született gyermekem mind szerelem, akik azt teszik, amit akarnak. Vannak. Elsőszülöttem mind. És felejthetetlen minden, ami első. Látom, de el nem érem. Sosem ismétli magát, hatalmának része, hogy minden pillanatában új, a maga ismeretlenségében ismerős pillanat. A szerelem összes pillanata kezdet, azért kiismerhetetlen, ám a gonosszal ellentétben vonzó. Helyesebb ismerősnek mondani.

Ki nem ismer rá a gyermekére? Az egyszer már tapasztaltnak érzett, de egyformának sosem tapasztalt megújulás.

A rossz vonzó csak, de a gonosz nem.

És a rossz hozzátartozik a szerelemhez, mint mindenhez, de a gonosz nem. A szerelem pillanatai azért nem felejthetők a számomra, mert újdonságukban otthonos vagyok, még a szerelem fájdalma is valamiként kellemesen érint, míg a gonoszban sosem vagyok otthon. Nem is értem, úgy értem, nem érzem. Iszonyatos meglepetés.

A szerelemről előbb vagy utóbb érzem, hogy megérintett, netán ömlik belém, menekülhetek előle, de hiába, nem öl meg, engem mindenesetre nem öl meg. Erósz vagyok, nem Atya, a gonosz nem fiam, nem kísértőm.

A gonosz az árnyékom.

Aki beleszarik a tányéromba és azt megeteti velem a szerelmem előtt. És vele is. És együtt fulladunk, közös kínhalálba. Akkor válik előttem világossá, hogy a gonosz elért, mikor már túl vagyok a dolgon, kárt tett, sokat ártott, valami visszahozhatatlant elvett belőlünk, a tettemen is túl van már, amikor láthatóvá válik.

A rossz rosszalkodik, észrevehető. A gonosz észrevehetetlen, míg be nem teljesedik a maga mivoltában. Túl van rajtam, mikor már meggyalázott, nem csak engem, hanem a világunk. A legkomolyabban el kell gondolkodnom, mire felfogom, hogy mit tett. Ez az utólagos felriadás a gonoszban a felejthetetlen.

Nem múlóan fáj.

Egzisztenciámban, testemben, a helyzetemben a létezésemből fakadó lehetőségeimben okoz nem gyógyuló bajt. Késve felriadás az örök seb, aminek a kínját az önszeretetem, önmagam iránti (tehát gonosz) szerelmem teszi felejthetetlenné. Egyetlen megoldása volna, és az lehetetlen: elfelejteni. Ellenben a szerelem idejekorán lángoló seb.

Más okozta. A másik.

Lüktetése a tengeré: árja van, apálya, a hátán visz, fenntart, talán nem is tudom. Már régen szerelmes vagyok, és még nem tudom. Már régen nem vagyok szerelmes, úgy tudom, és még mindig szerelmes vagyok. Van, aki látja rajtam, ha szeret, valószínűleg előttem nem említi, de ha veszélyessé válok magamra tudatlanságom által, s akkor az úgy van, a másikra is, akit szeretek, még akkor is hallgat.

A szerelem tanúja hallgat.

Mi mást tehetne? Erősebb, mint a halál. Az se baj.

Csak a gonosz ocsmány.

Azt hiszem, másképp gondolkodom a szerelemről, mint szokás, a világ felől sugallt. De az is lehet, hogy ez butaság, hiszen a szerelemről annyiféleképpen gondolkodhatunk, ahányfélék vagyunk. Előfordul, hogy becsapjuk magunk, szerelemnek mondjuk, ami (még vagy már) nem az. Öntetszelgésből, öngyűlöletből, vagy gyávaságból. Mégsem érdemes túl sokat foglalatoskodni avval, hogy most szerelemről van-e szó, igazi szerelemről úgymond, vagy bebeszélésről, önmagunk becsapásáról. Ennek latolgatása baljósan emlékeztet a vallásinak nevezett élet felesleges toporgásaira a hit magától értetődően megfoghatatlan problémája körül.

Ha igaz, azt csak a szerelem tudja, ha nem igaz, azt is.

A szerelmesek érzik... de azt nem tudják, hogy mit éreznek, ha még szeretnek. Aki érzései hitelességét szavakkal igyekszik bizonygatni a másiknak, vagy a harmadiknak, az gyermek. Lehet szerelmes is, de bolond. Épp. Vagy fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Vagy gazember. Hogy pedig ki hisz igazán, ki szeret igazán, csak az nem tudja, aki beszél róla. Meg az nem, akit efelől a világban meggyőzni, vagy a feléje vágtató szerelem elfogadásáról lebeszélni lehet.

A szerelem nem tartozik azokra, akik szerelmesek egymásba. Nem a szerelmet keresik ők, hanem a másikat. A szerelmet csak a szerelem vizsgálja, hogy a tarsusi Pál szavával fejezzük ki a dolgot. A szerelem mindeneket vizsgál, még önmaga mélységeit is. Én szeretek előbb, ha szeretek és boldog vagyok, ha érzem, hogy szerelemmel szeretnek viszont, ha nem tudok róla, akkor is. Nagyon sokféle szerelem van, és mind szerelem. A miértjét soha, a hogyanját is csak ritkán tudom megfogalmazni.

Életem érdemi része szerelem, de a többsége nem a szexualitás jelentésében testi. A Megnevezhetetlen iránti szerelmem máig betölt. Szerelmes voltam és vagyok az időjárásnak nevezett csodába, és mindabba, ami avval kapcsolatos: az ég, a föld, a levegő, az idő, a pillanat. Szerelmes mindabba, amit az emlékezetem őriz tudatra ébredésem pillanata óta, úgy értem, anélkül, hogy a tudatában kéne lennem mindig.

Azokba az emlékeimbe vagyok szerelmes, amik felmerülnek bennem, mint a tenger közepén, a tengeralatti vulkán működése nyomán a szigetek. Minden emlékem így született, gondolj bele, nem születhetett másképp, az emlék az, ami – aki – visszatér, már volt egyszer, illetve van, ez a szerelem tüze, ez a van, aki újrajön, emlékeztet, imádom a mostját, akkor még nem emlék, az első fagyi, amikor kisüt a nap, először mentem be a vízbe, amikor fölkaptak, amikor letettek, amikor először műtötték meg a szívemet, és előtte tudtam, nem halok meg.

Sok, sok, sok élet! Ne törődj semmivel.

Még annál is több halál, mint amin túljutottam, még annál is több élet, mint ami előtt állok. El fogom mondani, ez fog következni, mert most ez az élet. Ebben az életben nem egy nőbe voltam szerelmes, vagyok is, most is, leszek is, akarok is, bánom is, nem bánom, nem bánom, csak szívből sajnálom, nem elhatározás kérdése. Hasonlítok egy emberhez.

Kívánom a nőt. Benne mindent. Szeretném boldoggá tenni őt, ahogy van. A barátaimat is szerettem volna. De a barátaimnak nem a testét kívántam, nem a testüket, hanem a figyelmüket. Felismertem bennük az elérhetetlent. S abba belezuhantam. Hogy többet tudnak nálam, gondoltam, de legalább annyit, mint én, és arról, amiről úgy szeretnék én is, amiről nem lehet beszélni, ám közös és egyenlő. Szemérmes szeretet. Abba szerelmes voltam. Hogy férfiak, abba nem. Az inkább taszított.

Én is férfi vagyok, bár olvasok Freudot is, de viszolygok a férfitesttől. Az a gyanús bennem, hogy a – újmagyarul szólva – macsó férfit se bírom. A ma csókát, holnap verőlegényt. Nem szeretem a lábszagukat, hónaljuk bűzösen patakzó izzadságát, a szőreikben oszladozó baktériummilliók illatát, „töktermészetes, egészséges dolog" különben, szó se róla, de rühellem, amivel, akárha a védjegyükkel, tetszést fognak aratni „egy igazi picsánál", mint mondják, és krákognak és köpnek, szeretnek falkában, mocskosan berúgni. Undorítanak a magukat nyersnek átélni szerető, duzzadt felsőkarjukkal pózoló férfiak.

Ez bennem a meleg, nem igaz? Hogy azt gondolom, hímnemem ócskább példányaira jellemző az egymással bármiben, de valamiben éjjel-nappal életre-halálra versengés kötelező cirkusza: a másik megsemmisítésére vágyakozó, úgynevezett alaptalan rosszkedv. Nem csak férfiakban van, de bennük durvább. Nem szeretem a durvaságot. Nem is folytatom. Beszélni se jó róla. Mégis, idős koromra rá kellett jönnöm, hogy szerelmes voltam néhány férfiba. Barátomnak szerettem volna őket. Annak reméltem.

A személyük hatott rám akkora erővel, mint egy nőnek a teste. A lényükben, pontosabban az ő lénye és az én lényem közt feszültségben érzékeltem erotikát.

Akkor nem tudtam, most látom.

Sok-sok, testi sajátosságaikra vonatkozó, kegyetlen megfigyelésem – csak annyi, amennyit magamról is gyűjtöttem;
s ezek mind kiálltak, mint szorosan egymás mellé beszúrt, kínzó tűk szívem elkoszlott tűpárnájában – ellensúlyozták barátságom mélységében való gyötrődéseim úgy, hogy titkolnom kellett. Magam előtt jobban sikerült. Ez-az olykor kicsúszott a számon. Az övékén is, rólam.

Végül jött az öldöklés.

A férfibarátság majdnem láthatatlan; szemérmes, leplezett, de a másik figyelméért élő. Úgy bántunk egymással, mint ismerős hímkutyák, akik napra nap alig várják, hogy egymásba ütközzenek. A nő viszont, mondhatatlanul nyilvánvaló testével valóságossá tette vágyamat, kézzelfoghatóvá, a szabad akaratomtól, döntéseimtől minden határon túl független Hiány okozta csapássá.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.