hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak

2018. május 2.

Évezredekig, a zsidóknak a JHVH-val való kapcsolatfelvételéig a különféle emberegyistenek nem átallották érvényes, legfőbb (égi) hatalomnak tekinteni önmagukat. - Kornis Mihály I című, készülő regénye folytatásokban. A második rész Előhangjának első fejezete.

hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak

 

1.

Abban a világban, amelyet álmodok, kénytelen vagyok élni, minden ember isten.

Ez a tudás az emberrel egyidős. Az erőszak sokévezredes állandó, állandóan változó formáiban virágzó elnyomás alakította ki az ember mai fogalmát, hogy megkülönböztesse az Egyistentől, aki Mózesig illetve Pálig mindenkor a Fáraó, a Király, a világi legfőbb hatalom. Ennek az időnek - évezredeknek vagy évmillióknak? – az óegyiptomi kultúra emlékeiben fennmaradt lenyomata a tipikus.

A monoteizmus magyarázata az isteni valóság elengedhetetlen önkorlátozása: nem ismerhet el több embert istenként a társadalom. Az emberisten, akit mindenkor embernek hívtak, ő maga azonban a maga módján mindig is tisztában volt vele, hogy tudata reflektív, gondolkodik, tehát halhatatlan, per se mindenható.

Másfelől azonban fenotipusának jellemzői miatt kapcsolatteremtéssel szőtt közösségben, együttességben tudja megnyilvánítani kivételes természetét, amely magát az első, a kiemelkedő, az egészet teremtő, mi több, az együttességet megvalósító csoporttag szerepében érzi magát énnek, egynek, annak, aki, és ez a tény a mindenkori társadalom – az abban mind több kisértetek megfogalmazása szerint képmutató horda, önnön elnyomatásáért évezredek óta küzdő csürhe – puszta fennállásának legfőbb akadálya, ám, tagadhatatlan, törvényalapításra serkentő tulajdonsága is.

Csak a fizikai erőszak pillanatról pillanatra érvényesíthető egyeduralma képes megzabolázni a gondolkodó majmot, persze mindig csak átmenetileg, azért kell nagyon elnyomni. De ugye vannak, lehetnek, kell, hogy legyenek az új, az előző vezetőnél a uralkodást megelőző anarchia szituációja feletti ellenőrzés megszerzésére a többi istennél alkalmasabb istenek, akik végül egymás közt döntik el, ki közülük az isten, a legfőbb hatalom, és ki ember, közvetlenül alattuk, vagy a börtönben, vagy az akasztófán.

Az úgynevezett nemlétben.

Évezredekig, a zsidóknak a JHVH-val való kapcsolatfelvételéig a különféle emberegyistenek nem átallották érvényes, legfőbb (égi) hatalomnak tekinteni önmagukat.

Az ember tudniillik ab ovo minden időben felismerte magában istent.

Nem a felfoghatatlan Egyistent, aki eleve mindeneket – az ő hozzá imádkozókat is – benne magában tesz eggyé (Eigenform), és nem a valóságban, hanem afölött.

Az archaikum emberistene az őt körülvevő valóság összes elemében felismerte az istenit, később ezt úgy mondták, a spirituálisat: mindennek övével azonos gyökerét. Millió éveken át nem volt, aki a végtelen egyébként valóban gondolhatatlan fogalmát gondolni, föltalálni merte volna, bízni a képtelen axiomájában, hogy Isten csak az lehet, aki önmagát tudja kimondani. Azzal mindannyiunkat kimond, világgá, országgá, közösséggé tesz.

Az emberisten sokáig azt se tudta, hogy létezik, csak élt. Több nem is kellett neki. Nem látta a láthatatlant, miért látta volna, őrült gondolat, nem fogta föl a Fölfoghatatlant. Minden egyes embernek, az utolsó rabszolgának is alapvető, ugyanakkor természetesen hivatalosan ignorált, és általa is megtagadni kötelezett tudása volt önmagáról, amit gyakorolhatatlan képességei okozta szenvedései értettek meg vele: hogy isten.

De volt itt más ok is a szenvedésre, nem egy.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.