hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak (Előhang, 2. rész)

2018. május 11.

Az ember a természetet máig a legkegyetlenebbül a maga céljaira „használja". Ha eleinte bocsánatot is kért tőle ezért (sámánizmus), ám mióta világ a világ, feljogosítva érzi magát, hogy a természetet úgy fossza ki, ahogyan csak bírja. – Kornis Mihály I című, készülő regénye folytatásokban a Literán. A második rész Előhangjának második fejezete.

hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak

2.

Hogy az ember magát embernek nevezze, sokáig a legszigorúbb tabuk egyike volt, mivel ez – ma már nem könnyű belátni, beleképzelni magunkat a helyzetbe – a Király fenségének kikezdése lett volna: a király volt az Ember, aki fölért önmagáig, akinek eképpen az összes isten hódol, alattvaló emberévé válik, a föld porává. Ember az egyetlen isten. Ez volt az első tudás.

Igaz ugyan az is, ki mondhatja magáról üldöztetés nélkül, hogy isten?

Vagy ki merheti isteni mivoltát megtagadni, ha az Ember iránta érzett hűségünk fokáról érdeklődik Mi istenünk, a Király, az Egyetlen Ember, az istenek istene?

Az emberistennek máig kevés az oka boldognak lennie azért, hogy istenember, ha nem akarja is. Tengernyi szenvedése kéjvágyát valamicskét (némely egyedeiben) átszellemítette, thümoszát, önvalójának méltóságérzetét azonban nem is tudatosuló bosszúvággyá alakította át. Ennek első áldozatává (máig) a természet lett, amelynek isteni rangját azonban az ember már sok-sok ezer éve ignorálja. Amíg létezett valamiféle archaikus tisztelete például az állatoknak, azért létezett, mert mindenki úgy hitte – vagy talán úgy is volt? - hogy az állatok (is) egyenként s külön, általánosan és konkrétan isteni valóságok. És akár az ember, a természet is halhatatlan.

Tudtuk, hogy az állatok is, mint a fűszálak mindig újonnan – de, ellentétben az emberrel, maguknak mégsem idegenként – visszatérő, és a gondolkodó emberistenhez képest felfoghatatlanul alázatos erők. Spiritualitásuk számunkra ismeretlen, de különben nem volnának, az nyilvánvaló. A természet tudja a dolgát, velünk ellentétben tiszteli a többi létezőt, még az embert is, valami titokzatos, máig meg nem értett okból elfogadja – vagy csak elfogadni látszik? – az ember kizsákmányoló gyakorlatát is vele szemben. Ez érthetetlen, vagyis szent dolog.

Az ember a természetet máig a legkegyetlenebbül a maga céljaira „használja". Ha eleinte bocsánatot is kért tőle ezért (sámánizmus), ám mióta világ a világ, feljogosítva érzi magát, hogy a természetet úgy fossza ki, ahogyan csak bírja. Pontosabban, ahogyan őt a zsarnoka, önnön „túlélése" érdekében, amit természetesen megfeleltet mindenkinek az érdekével, aki felett hatalmát érvényesítheti. Hogyan?

Az embert félelemmel uralja.

Ám, hogy a természetet az ember iszonyatos következmények nélkül miként igázhatta le, azt nem tudom.

Leigázta?

Tényleg?

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.