hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak (Előhang, 3. rész)

2018. május 18.

Itt nem valami áll, vagy Valaki. Úgy van, hogy nincs, csak jele önmagának, ez benne a felfoghatatlan, a betapaszthatatlan, a végtelen hiány. - Kornis Mihály I című, készülő regénye folytatásokban a Literán. A második rész Előhangjának harmadik fejezete.

hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak (Előhang, 3. rész)

3.

A nagy fordulat az emberi nem fejlődésében az volt, jóllehet hordereje csak lassan vált világossá, amikor a zsidók - nem mennék bele, hogy Ábrahám vagy Mózes, de a zsidók - rájöttek, hogy egy isten csak akkor lehet az Isten, aki nem erősebb nálunk, nem egyszerűen változékony és agyoncsaphatatlan, bármivé alakulni képes virgonc, néha zseniális, többségében mégis aljas kicsi isten, mint mi, hanem valaki, aki úgy van, hogy nincs.

Aki kívül áll mindazon, kívül és felül, amin mi nem, látja a botnak mind a két végét, amit mi nem látunk, tudja, hogy mielőtt, úgymond megszülettünk volna, mi történt, ha ugyan történt, mi volt az, ami az ember és más isteni valóságok előtt és után indul. Aki számunkra nem csak teljességgel Felfoghatatlan, hanem Megismerhetetlen is.

Ábrahám és Mózes - vagy Isten tudja, ki - már szerette volna azt a valakit tisztelni, aki több az embernél. Akinél nincs több! Ami megvalósíthatatlan igénynek tetszett az Ember Zsarnok mellett, aki bármire képes. Nem csak gondolkodik, hanem azt is tudja, hogy olyankor mit csinál. Gondolkodik. Meg tudja kérdezni, hogy ki gondolkodik.

Én gondolkodom, mondta Ábrahám, és végigfutott a hátán a libabőr.

Én vagyok Ábrahám, aki gondolkodik, mondta, és becsületes ember lehetett, mert azonnal tudta, hogy nem mond igazat: a gondolatok nem belőle jönnek, ő jön a gondolatokból. Például abból, hogy őt Ábrahámnak hívják, (eddig Ábrámnak, de e pillanatban most már Ábrahámnak, felfogta a Nevet, a Helyet) és még egy csomó másikból, amik mind vele foglalkoznak, meg nem csak vele, avval is egyszerre, hol van, mit csinál. Tudja.

Mert gondolkodik.

Ki gondolkodik?

És azt gondolta: - Ha én erre azt mondom, hogy én, akkor azzal nem mondtam semmit. Olyan, mintha tettem volna a válaszom helyére egy jelet. Mert én nem tudom, ki vagyok. Ábrám. Még csak nem is vagyok Ábrahám. Ábrahám akkor leszek, hogy ha nem mondom ki. Amíg csak bírom. Imádom a teremtőt. Annak a hiányát, aki – úgy tettem – mintha nem is hiányozna, holott ő az, aki a bennünk hiányában él. Tisztelem a Mondhatatlant, a Nem Létezőt, a Ha-Akarja-Mindenhatót, Ha-Nem-Akarja Nem-Mindenhatót, szóval azt, aki Ábrahámot kimondta.. Semmit. Mindeneket.

De mikor ezt mondom, nem tudom, mit mondok.

Én: ez olyan, mintha a jelenlét jelezné, hogy hallotta a kérdést, ki vagyok. A válasz helyére pedig tesz egy jelet, amivel engem megnyugtat, helyettesítő név. Egy Név.

Itt megnémult Ábrám, gondolom.

És a többit tudjuk. Illetve nem tudjuk, de ebben az egy esetben ez annak a helyén áll, mintha azt mondanánk: tudnánk.

Isten valaki, akiről az ember azon kívül, hogy úgy van, hogy nincs, csupán azt tudja, amit Mózesnek felelt arra a kérdésére, hogy mégis mit mondjon azoknak, akik, ellentétben vele nem találkoztak és nem is beszéltek azzal, akivel, ahogyan ők gondolják, nem is lehet beszélni és nem is lehet látni, akkor mégis hogyan érthetnék meg, hogy kicsoda kötött szövetséget velük. Annak mi a neve? „Én vagyok, aki én vagyok" – ezt a választ kapta. Mózes nyomban elhallgatott.

Nagy fordulat volt. Megszokhatatlan.

Nem abban az értelemben volt nagy fordulat, hogy az embernek, akárcsak a zsidóknak sikerült volna maguk mellé állítaniuk azt a valakit, aki egészen más, mint ők, aki nem úgy van, mint ők. Aki idegen, mindenekelőtt Egy. És Másik. Nem. Itt nem valami áll, vagy Valaki. Úgy van, hogy nincs, csak jele önmagának, ez benne a felfoghatatlan, a betapaszthatatlan, a végtelen hiány.

Maga a szükség, a felfoghatatlan.

Úgy nagy fordulat, hogy az a kultúra, amelyik ezt a „vagyok aki vagyok" kódot a homo „sapiens" megzabolázására 1789-ig sikeresen alkalmazta anélkül hogy az üzenetében rejlő ígéretet illetve annak igéretes hiányát megértette volna, a föld uralkodó kultúrája lett - most éli végóráit: - zsidó-keresztény-ógörög kultúrának hívják. Ahol (akik közt) a kultúra még jelent valamit. Fölismerik, mint hiányt.

Isten a cimcummal – azzal hogy annyira összehúzta magát, hogy a világegyetem valóságának helyet adjon, hogy a maga valóságát feláldozta a teremtésének - Nem-Létezővé vált, vagyis nincs. Hiány. Belénk halt. Testbe Halt.

Megszüli-e a Hiány önmaga kielégítését?

A Hiányról még beszélni fogok.

A görög mitológia arról beszél, hogy a Chaos (a Potencia) egyesült Nyx-szel, aki a Hiány, Semmi és Senki, de ott bekavart még egy kis titokzatos differance: Ős-Erós, ám hogy pontosan hogy s miként, azt még a jó öreg óhellének se tudják.

Biztos, hogy nem férfiként, de nőként sem. Vén arc. Vészjóslóan szomorú.

Az utolsó civilizáció Jézus Krisztusban átmenetileg és praktikusan megfoghatóvá tette Istent. Az utolsó embernek ugyanis az kell, hogy betehesse ujját a sebbe, meggyőződhessék róla, hogy ha valakit keresztre feszítenek és annak ellenére is feltámad, nem csal-e? Miért nem vált maradékká, miért nem szökevény? Jézust, aki azt mondja, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet, nem lepi meg a kérés, majdhogynem számít rá, ha engem kérdeznek, nehéz nem nevetnie, amikor odatartja mellkasát az iszonyodó informatikus Tamás bizalmatlan mutatóujjának, hogy az egy kicsit a sebbe belefurakodjék... Arra vágyik Tamás.

Megbizonyosodni?

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.