hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak (Előhang, 4. rész)

2018. május 24.

Úgynevezett szabad világban a kultúra és a tárgyi tudás összes létező formája legitim. A tudás megszerzése csak akkor nem joga az embernek, ha vele másokat a realitás adott keretei között folytatott önmegvalósításában akadályoz. - Kornis Mihály I című, készülő regénye folytatásokban a Literán. A második rész Előhangjának negyedik fejezete.

hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak (Előhang, 4. rész)

4.

Hogyan lehetséges, hogy az ember halhatatlan? Miért épp az ember? – kérdik, ahányszor csak a meg nem születettek kíváncsiságukat képesek szavakká formálni.

Találkoztam meg-nem-születettel, aki találkozásunk pillanatában még azt hitte, hogy meg kell oldania magában azt az ellentmondást, amit abban látott, hogy az ember az a bolond isten, aki embernek hívja magát. Vagy fordítva. Hogy s miként van ez valójában? Úgy képzelte, az ember annyiban isten, amennyiben rendelkezik önmagával, az élettel, mint erővel, ura az életének, és nem alávetettje, nem önnön lényegén kívüli lény, hanem olyasvalaki, aki önmagának életet adó erejével azonos.

Nevettem, aztán megöleltem, és azt feleltem, ha engem kérdez, nem önmagát, biztos ebben, akkor most meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy megszületik, és átjárja az élet, mint huzat a házat. A ház magáénak mondhatja a huzatot, ami átjárja? – kérdeztem. Megértette.

Élni azt jelenti, hogy az ajtók nyitva állnak.

Akkor azért isten az ember, mert jelen van benne az isteni erő?

Kérdezi a megszületett emlék.

Tovább gondolkodtam.

A gondolkodás-szerű beszélgetésben ez a legkellemesebb, hogy akkor is válaszolok, ha nem beszélek.

Miért érezzük szükségét, amíg tapasztalatlanok vagyunk, hogy az ellentmondást ellentmondásmentessé tegyük? Az lenne a halál megízlelése?

A halálban, így képzeljük (amíg meg nem születünk, és meg nem halunk számtalanszor anélkül, hogy az élet elhagyna bennünket), majd megszűnik minden élet és vele minden logikátlanság, lehetetlenség, egyszeri csoda — de nem így van. Nem így nincs, hogy precízebb legyek. A meg-nem-születettek egy része is, mostanában köztük forgolódva nekem úgy tűnik, hogy akárcsak az emberek némelyike, szomjazik rá, hogy teljesen ellentmondásmentes, vagyis élettelen legyen az élet. Lehetséges ez?

Az élet egyik legfőbb jellemzője az, hogy nem logikus: eleven. Maga a kérdés.

Az okos ember, akin a legtöbbet nevetünk, az ugye azt mondja, hogy nem lehet valaki ember és isten, hanem vagy isten, vagy ember. Pedig az is lehet, hogy e két szónak nincs tartalma, nincsen jelentése, Így, végső soron biztonsággal alkalmazható, mint a legtöbb állítás, amit az ember (az isten, egy kicsi isten, de nem Az Egy Isten és így tovább) létezése ellentmondásmentessége látszatának megtartásáért kiejt a száján.

Teóriák bőséggel akadnak arra nézve, hogy minek köszönheti az ember a maga isteni tulajdonságait, erről szól az úgynevezett szabad világ egész tudománya, avval a megszorítással, hogy mivel mai ismereteink szerint (bájos kitétel), nem verifikálható a kérdés, tudományosan megválaszolhatatlan. Istenek vagyunk. Pont.

Minden ember, kivétel nélkül isten.

Nem feltétlenül a legnagyobb, finoman szólva, de talán nem is a legkisebb. Utálatos dolog ez a méricskélés, a kíváncsiság izgatott kérdezősködése böködi a válaszadót: közölje – teljesen fölöslegesen –, hogy ami az ember fogalmát szükségessé tette, az az, hogy az isteni létezők rendjében megkülönböztessük magunkat minden mástól. Ez a vágy annyira velünk született, olyan mélységesen emberi, magában véve is az emberről szóló közlés, hogy gyanítható, ez a vágy a legtöbbet árulja el a valóság rendjében elfoglalt helyünkről. Amit az ember szégyenkezve szeret a természetének nevezni. Akik testbe születtünk, gondolkodó testbe, ezt akartuk, megragadhatóak vagyunk, megölelhetők és elpusztíthatók, akár a Föld, meggyilkolhatók, mint a páviánok, szaporodunk, akár a sertés, öregszünk, mint a fák, átváltozunk, mint az évszakok. Azt teszünk a testünkkel, amire vágyunk. A másik testével is. Itt kezdődnek az emberisten gondjai. Mindent meg lehet tenni velünk, csak az életünket nem lehet elvenni tőlünk.

Az itt a válasz. A bucka.

Halhatatlanok vagyunk.

Miért?

Szabad országban ez nem kérdés, hanem evidencia, a kultúra alapja. Úgynevezett szabad világban a kultúra és a tárgyi tudás összes létező formája legitim. A tudás megszerzése csak akkor nem joga az embernek, ha vele másokat a realitás adott keretei között folytatott önmegvalósításában akadályoz.

A nagy francia forradalom óta a tudást akkor minősítik gyakorlatinak, őszintébben fogalmazva hasznot hozónak, ha eladhatót, illetve törvényesen, ellenőrizhető keretek között felhasználhatót lehet vele létrehozni. Ami nem felhasználható, nem több álmodozásnál. Esetleg művészet. Ha a haszontalan tudás eladható, mint például a matematika, a biológia, a fizika vagy bármiféle gyakorlatilag is értékesíthető diszciplína, a piacra kerülésével elveszti elvi jellegét, és annak a számára, aki birtokolja, hatalmat biztosít.

A diktatúrákban rosszabb a tudással bírók helyzete. A tudás az etatista állam, vagy akár totális hatalommal bíró legfelső vezetőjének tulajdona, ezért a tudással bíró emberek, istennek elvileg sem mondhatják magukat, ez a fogalom tabu és ignorált, minden tudás a legfőbb vezető erénye, amit, mint ismeretes, szeretett népének javára használ fel.

Ha tudással rendelkező embernek nem sikerül ártalmatlan bolondként ismertté tennie magát, például ilyen vagy olyan értelemben okkult tanok hirdetésével, amelyek azonban így vagy úgy a zsarnok hatalmának apológiájaként is felfoghatók, épeszű viselkedésével utat tör magának a börtönbe vagy az elmegyógyintézetbe.

A művész és a tudós, keleten és délen – breaking news: nyugaton is - anonim.

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.