hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak (Előhang, 5. rész)

2018. június 1.

Kísértet vagyok, mondom azoknak, akik el tudják viselni, és utána nem csapják be előttem az ajtót. Olvasottabb és gyanakvóbb embereknek azt mondom, Erósz vagyok, a kis szökevény. - Kornis Mihály I című, készülő regénye folytatásokban a Literán. A második rész Előhangjának ötödik fejezete.

hirdetés

Kornis Mihály: Testbehaltak (Előhang, 5. rész)

5.

A hivatásos művészet - vagyis ami alkalmazható, megvehető, eladható, divattá tehető, a nyilvánosság világából nem kivonható - nem ismeri el sem a ma művészetét, sem a tudományát.

Nem is ismeri, érthető okokból.

Hasonlatképpen, a posztmodernitás utáni világkorszak tudással bíró személyei nagyjából abban a helyzetben vannak, mint az ógörög preszokratikus gondolkodók, amikor már a tudás napja leáldozott. Afféle koldusgúnyába bújt istenek, önmaguk isten-voltát szellemesen, dichotomikus gondolkodásra nem kapható módon tagadó koldusemberek. Parmenidész. Hérakleitosz. Diogenész, a hordó-lakó.

Ma a szabad világ polgára a köztük bujkáló művészt, azt, aki „nem-művész, nem tudni, mit csinál, de pénzt nem kaphat érte, az biztos" művészféléket, ha egyáltalán szóba kerülnek, kísérteteknek mondják. Megvásárolt művészeik pedig, a magukéi, ha agyabeteg megrendeléseiket megelégelve fellázadnak, s nem a, hogy is nevezzük, médiafesztiválnak dolgoznak, nyomban az ismeretlenségbe hullanak. A világmédia üti rájuk aztán a megkülönböztető billogot, ami távoltartja tőlük az érdeklődők többségét: drogosok! Vagy súlyos deviánsok. Nincs ki a négy kerekük, nem kell nekik a pénz, de tényleg nem. Elmebetegek. Bűnözők.

A lázadó minősítésének hangneme cselekedetei társadalmi hatékonyságát jelzi.

Ha másképp nem megy, végül elteszik láb alól, vagyis, mivel megölni az istenembert lehetetlen, jelenlétét nem tekintik jelenlétnek, egy idő után szó szerint nem látják. Nem hallják őket. Halottak.

Kísértetek.

Csak azt látják és hallják belőlük, ami hivatalosan egykor rögzítetté vált. Vannak könyveik, lemezeik, képeik, azokra a világ hálával emlékezik, tömegekkel fogyasztatják, de már meghaltak. Emléküket globális kultuszok teszik újra meg újra felhasználhatóvá.

Így „állócsillag" a világmédia színpompásan kékellő egén Marylin Monroe, Janis Joplin, Jimmy Hendrix, John Lennon, Sylvia Plath, R.D. Laing, Pier Paolo Pasolini, Bruno Schultz, Giordano Bruno, Rosa Luxemburg, Szenes Hanna, Nagy Imre, Angyal István, Szilágyi József,. Soós Imre, Marie Curie, Nicolai Tesla, Semmelweis Ignác, Mihail Bulgakov és még sokan mások, akik ma is köztünk élnek, de csak azok látják őket igaz valójukban, megszólíthatóan, akik nem félnek a nevezetes kísértetektől. Hiszen névtelen kísértetekkel tömött az összes metró kocsi és minden pillanat. Annak a számára, aki tudomásul veszi ezek létezését. Az ilyen ember persze az új művészt is felfedezi, látja, amit művel, vagy hallja, tanul tőle, álmodik vele, együtt tervezi a valóságot a felakasztott forradalmárokkal, és a poklok kínjaira is gyógyírt hozó tudókkal.

Mégpedig úgy, hogy érti a szavukat. Az el nem hangzókat.

Ezek az emberek egymás számára nem ismeretlenek. így válnak azok közé süllyedőkké, akikhez én is tartozom, nem a temetőkben fekvő halottakká, a nyilvánosság számára nem létezőkké, akik magukat énnek nevezni nem hajlandóak. Jusztse istenek. De nem is emberek, általános vélemény szerint.

Nincsenek.

Az ilyen emberről, aki tehát azért tagadja, hogy isten, amiért az oroszlán se mutatkozik be (hanem harap), csak annyit tudok, hogy olyan, mint én.

Kísértet vagyok, mondom azoknak, akik el tudják viselni, és utána nem csapják be előttem az ajtót. Olvasottabb és gyanakvóbb embereknek azt mondom, Erósz vagyok, a kis szökevény. Most már tréfálok, vagyis igazat mondok.

Mit is szoktam mondani még?

Olyan sivár helyen, ahol be kell mutatkozni, ott a leírt vagyok, a káló. Mióta hontalan vagyok, imádom azt mondani, hogy hát szóval azt. Csakhogy azt nem lehet kimondani: nem lehet róla beszélni. Zavarba jövünk. Az a leggyakoribb, hogy aki kapcsolatba kerül velem, tőlem akarja megtudni, amit ő is tud.

Azt, azt, őt: Téged.

Összegzés:

Az ember halhatatlan, önmagáról tudomással bíró és (sajnos csak fizikai tekintetben, de mégis) önmagát korlátlanul változtatni képes mivolta, nem csak a legfőbb és megoldhatatlan problémája a benne lakozó isteninek, hanem nembeli lényegének legnagyobb lehetősége. Hiszen a halál, nevén nevezve, a halhatatlanság, még pontosabban a nemlét, hogy hiszen nem vagyunk, mégiscsak jelen van az életünkben,

Annak a lénynek, amely csak abban az értelemben halhatatlan, hogy halni képtelen, de a szenvedése határtalan, miért szükségszerű, hogy az legyen a nagy kérdése, létezik-e megsemmisülés? De a végső megsemmisülés léte (vagy nem léte) befolyással nincs az ember életére. Hiszen ő nincs.

Isteni lényegünk az igazi kérdés. Nemlétünk talánya. Minden isten külön személy. Közösséget alkotni, ahhoz képesnek kellene lenni individualitásunk korlátozására.

Hazudjuk a közösségeket.

Mindig is hazudtuk? Népek vagy embercsoportok közötti tartós együttműködésre nincsen példa. Egység a cél. Egy az Isten. Országa után sóvárgunk.

Ki-ki, külön-külön. Ez az ember bibije. A gyöngéje. Tragikuma talán?

Az emberoroszlánból hiányzik a szolidaritás. Nem gondolod, Buksi?

Kornis Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.