A hűséges férfi
(részlet)

Tavasz volt, sütött a nap, fújt a szél, hangoskodott a város, ki tudja, hogy mióta hallatszott a házak között az a kattogás. Azt sem lehetett megállapítani, honnan jön a zaj: egyszerűen ott volt mindenütt, hol a szemközti ház lépcsőfeljárójából hallatszott, hol a rakpart felől, néha úgy hatott, mintha éppen az ember lába alól szólna, máskor meg a szomszéd utcából szivárgott elő. És nem is csak kattogás volt: bizonyos órákban, például reggelente, amikor felhőtlenül kék volt az ég, és megállt a szél, leginkább egy ócska motor zakatolásához hasonlított, de már aznap délután is, noha látszólag semmi nem változott, úgy hangzott, akárha egy hatalmas traktor erőlködne valahol, nekilódulna és leállna megint, érezni lehetett a csípős füstszagot. Ilyenkor, hazafelé menet egyre többen álltak meg, aztán önkéntelenül is hangosabban kezdtek beszélni, forró lesz a nyár, azt mondják, alig jön eső, milyen jó lenne valahová messzire utazni az idén.
Fúrnak, folyton fúrnak valahol.
Lakásfelújítás lehet.
Néhányan tudni vélték, hogy hatalmas építkezések zajlanak a föld alatt, nem egyszerűen a csatornahálózatot bővítik, de raktárakat, áruházakat és közlekedési utakat alakítanak ki, külföldiek végzik a munkát, s adók miatt nem nyilvános az egész, majd ha elkészült, akkor persze igen, de addig titokban akarják tartani.
Hogyan lehetne titok, amikor hallani a gépek zaját mindenütt?
Mások szerint éppen az volt a baj, hogy évtizedek óta nem történt semmi ott a föld alatt, egyszerűen megbetegedtek már a város vasból gyúrt belei, felmondták a szolgálatot, hallhatja bárki, aki az aszfalt fölött jár.
Az igazság szerint viszont egyáltalán nem csak a föld mélyéből tört fel a zakatolás: hallatszott a bérházak emeleti lakásaiban, mintha a szomszédból eredne, a hidakon, akárha a folyóból jönne elő, de még a ligetekben és az erdős dombokon is, remegtek a friss hajtások, hullámzott az új fű, mocorogtak a kövek.
Nem is jött sehonnan: ott volt, maga a város zakatolt.
Olykor halkult a zörgés, aztán, ha odafigyelt valaki, kiderült, csupán a megszokás okozta a csalódást. A kutyatulajdonosok arról beszéltek, hogy megváltoztak az állatok szokásai. Korábban örültek a sétának, alig várták a futkározást, a póráz nélküli szabadságot, most viszont folyton a gazda lábához bújtak, behúzott farokkal igyekeztek minél közelebb maradni, mint akik rosszat sejtenek.
Máskülönben olyan tavasz volt, mint akármikor: lágy esők permeteztek, ki-kisütött a nap, egyre melegebb lett a levegő, még akkor is, ha sokszor fújt a szél.
Április volt már, amikor a zúgás nem csupán egyértelműen erősebbé vált, de újabb hangok is vegyültek a zajba. Éles, kerregő felhangok voltak, mintha rég használatlan riasztócsengők éledtek volna fel, s mindjárt a bádoglapok kongásához hasonlóan mély, visszhangos buffogások feleltek rájuk. Az orvosi hírek szerint egyre többen keresték fel a rendelőket a hallásukra panaszkodva, s főként az idősebb betegek nehezen hitték el, hogy zúgás valóban létezik, nem csupán az érzékszerveik játszanak velük. A kisgyerekes anyák viszont észrevették, hogy aluszékonyabbá váltak az apróságok, még azok is, akik addig minden erejükkel küzdöttek a délutáni alvás ellen, egyre gyakrabban már maguk kívánkoztak az ágyba.
Április volt még akkor is, amikor újságcikkek írtak arról, hogy mind több kifogás merül fel a háztartási gépek piacán: az új készülékek is hamar felmondják a szolgálatot, talán az újfajta igénybevétel teszi, erre nem készülhetett fel senki sem.
Remegett és zakatolt a város.
Hiszen tavasz volt, de akkor már nem lehetett nem észrevenni a zúgást: beette magát mindenüvé, függönyökbe és könyvlapokba, párnákba és asztalokba, bokrokba és autókba, házakba és a levegőbe, koncentrikus körök futottak szét a folyón, kilöttyent a reggeli kakaó, fodrozódtak a pocsolyák, alig maradhatott a kanálban leves, elcsúsztak a bútorok, összekoccantak az autók, egymáshoz ütődtek a járókelők, mint a részegek, kinyújtott kézzel, riadtan keresték a kapaszkodót.
A megszokást se lehetett megszokni.
Volt reggel és délelőtt, volt délután és este, de mintha az éjszaka, a zörgő, remegő, rémületes éjszaka húzta volna mindezt maga után, döndülésekkel és csapódásokkal, kattogással és zakatolással. Jött a hajnal, minden egyes nap tolta maga előtt a következő alkonyatot, meg-megremegtek a fények, mielőtt elpattantak a villanykörték.
Lehet kiabálni, de a szavakat elnyeli a zúgás.
Nem lehet úgy élni, hogy folyton érezni kell a létezést.
Otthon lenni se jó, elmenni se jó, nincsen menedék.
Aztán, április vége volt, szerda délelőtt, tíz óra harmincöt perc, amikor egyszerre vége szakadt a zajnak.
Nem elhalkult, nem félbemaradt, hanem eltűnt.
Csend lett, süket, tompa hallgatás.
Zakatolás és zúgás, lüktetés és dobogás nélküli csend.
Olyan csend, ami abban a pillanatban beette magát mindenüvé, a függönyökbe és könyvlapokba, a párnákba és asztalokba, a rezzenetlen bokrokba és mozdulatlan autókba, az üres házakba és az áttetsző levegőbe, a tükörsima folyóba és a kilöttyent kakaófoltokba, az opálos pocsolyákba, és a kanálban bőrösödő levesbe, a kopott bútorokba, és a sötét ablakokba.
Kinyújtott kézzel, vakon tapogató ujjakkal keresték egymást az emberek.
De csak hallgatás és csend volt, üres, nagyon üres csend.



Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi

Fülszöveg:

„Lozsádi felesége soha nem ismert más férfit, csakis a férjét, és Lozsádi se érintett más asszonyt, csakis a feleségét. Délutánonként sokat sétáltak: hiszen az a sok ismétlődő út olyan, mondta Lozsádi a feleségének, mintha nem is mozdulna az idő, mi lehet ennél fontosabb, állva maradni, miközben minden múlik el. (…)Lozsádi egyébként minden este meleg ételt vacsorázott, a határidő-naplójába, amit az év elején a vállalattól hozott, evés után minden naphoz nyomban feljegyezte a vacsora minősítését. Színkódokat használt a feketétől a vörösig,  és számokat, egytől tízig pontozta a az étel minőségét és a megfelelő hőfokát is. Ha már kék ceruzával kellett beírnia az aznapi eredményt, két napig nem is szólt a feleségéhez.
Kőrösi Zoltán novellái ugyanazon a helyszínen játszódnak, amelyeket már a Budapest, nőváros vagy a Szerelmes évek című könyveiben megismerhettünk. Az írások mindig valami emberi határhelyzetet rögzítenek, ahol egy-egy emberi sors átfordul, és véglegessé válik. Ám a kötet hőseinek alapvető kérdése: miért érdemes hűségesnek lenni valakihez vagy valamihez – egy életen át.”