Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? Hazánk szíve
A Kalligram Kiadó ajánlata
Ám mindenekelőtt: a Milyen egy női mell? a szó legjobb értelmében értett regény: lenyűgöző, izgalmas olvasmány, letehetetlen könyv, ami magával ragadja az olvasót, és magyar regényírás legjobb hagyományait újítja meg.
- 2006. április 18.
Szerző: Kőrösi Zoltán
Cím: milyen egy női mell? Hazánk szíve
Méret: kötve, 132 x 208 mm
Terjedelem: 288 oldal,
Ár: 2600 Ft
ISBN 80 7149 820 3
Kőrösi Zoltán Milyen egy női mell? című műve közel kétszáz évet felölelő, magával ragadó családregény. Olyan izgalmas olvasmány, amely többek közt két eltérő történelmi múltú család, a Galíciából Magyarországba vándorló Orlik-család, és a Morva-vidékről betelepülő Flaschner-család szövevényes, lenyűgöző története keveredik egybe, s végső soron egy magyar család példázatos sorsát rajzolja meg.
Kőrösi Zoltán regénye egy szenvedélyes, sodró szerelmi regény, ahol a test és lélek vonzalmait és gyötrelmeit, a szerelem mibenlétét kutatja a szerző és az olvasó, generációkon, hagyományokon, eleve elrendeléseken és szabad akaratokon át. Olyan mű, amely Füst Milán nyomdokain járva beszél szerelemről, együttérzésről, gyűlöletről.
Ám mindenekelőtt: a Milyen egy női mell? a szó legjobb értelmében értett regény: lenyűgöző, izgalmas olvasmány, letehetetlen könyv, ami magával ragadja az olvasót, és magyar regényírás legjobb hagyományait újítja meg.
Részlet a regényből:
Sorakoztak a napok, mint a jégcsapok.
Olvadt már a hó, amikor a szomszéd lépcsőházból egy ismerős megkérdezte Liszit, vajon, mint ráérő nyugdíjas, takarítást vállalna-e, ő pedig azonnal, gondolkodás nélkül igent mondott. Nem is kellett messze mennie, hamar végzett és még élvezte is az érzést, hogy valami hasznosat és kézzel foghatót csinál. Az ismerős aztán beajánlotta őt egy másik helyre, s Liszi hamarosan azon vette észre magát, hogy minden napra akad tennivalója, némely alkalomra még több feladat is, mint amit vállalni tud.
Az idő azért van, hogy átéljük, nem azért, hogy túléljük.
Hajnalonta kelt, csupán a kislámpát kapcsolta fel, teát csinált és melegen felöltözött, sötétben utazott keresztül az utcákon. Mire felébredt a város, és munkába indultak az emberek, ő már visszautazott, hazafelé. Eljárt dolgozni egy étterembe is a Ferenc körútra, alig száz lépésre az Angyal utcai házhoz, ahol egykor lakott. Takarított egy ügyvédi irodát is, egy fodrászműhelyt és magánlakásokat. Több pénzt keresett, mint valaha is az életében, gyakran ki se nyitotta a borítékokat, csak becsúsztatta abba a fiókba, ahol még akkor is szépen rendbe rakva hevertek Durst zoknijai és alsóneműi.
Álmunkban valaki felemel bennünket, és addig forgat, amíg minden rossz ki nem potyog belőlünk.
Délelőttönként főzött, a rádiót hallgatta, és várta, hogy Ilike telefonáljon. Egyszer azt is mondta a lánya, mennyire kellemetlen neki, hogy Liszi takarításból él, mások szemetét pucolja fel.
Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak nem marad már komolyabb okom a létezésre.
Délutánonként leült az íróasztalhoz, az ablak elé, nézte odakint a fákat, az egymásra torlódó felhőket. Vannak olyan felhők, amelyek lassan, egészen lassan kúsznak keresztül az ablak négyszögén, s vannak olyanok, hogy alig lehet követni őket.
Voltak emlékei; nagyon, túlságosan is sok emléke volt; úgy száguldottak át a belső égboltján, akár a rakoncátlan felhők.
Az ember először nem a saját ítéletében, érzéseiben, hanem a mások szemében öregszik meg, aztán lassan elfogadja a mások róla alkotott véleményét.
Pislog, mint a rimóci nyúl a kandallóban.
Néha ő hívta fel a lányát, néha Ilike telefonált, el is jött hozzá olykor, próbálta főzni tanítani, de a lány figyelme folyton elkalandozott. Engedelmesen válaszolgatott, mégis, sokszor az járt Liszi fejében, vajon hogyan tudná elmondani neki, milyen könnyebbség volna, ha hagyná szeretni magát.
Fejébe vette, ha sokáig a napba néz, jobban elfelejti, ami vele történt, s a szemén keresztül a vérét is átjárja a nap, s mindent kipusztít belőle, ami másokat megfertőzhet.
Nem mintha bármit sajnálni kellene: ez volt az az élet, amit neki találtak ki. Ez volt az az élet, ami az ő boldogsága volt.
Néha elővette a fiókból Durst karóráját, odafektette maga elé az íróasztalra. Rugós óra, régen lejárt már, nem húzza fel, nem mozdulnak a mutatók.
Mégis, ha valami fontos kérdése van, ha tanács kell, és nem tud dönteni, akkor előveszi ezt az órát, kiteríti maga elé, odafekteti az íróasztalra, és beszélni kezd hozzá. Halkan beszél, mintha csak úgy, szavak nélkül dúdolna valami ismerős dallamot.
Kérdezget, és aztán figyel.
És látja, ahogy az arany csillogásban az óra kismutatója megrándul, majd icipicit, alig észrevehetően megindul.
Visszafelé megy, nem arra, ahogyan az időt kellene mutatnia.
Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.
Ez volt az az élet, ami az ő boldogsága volt.
Mintha neki találták volna ki, semmi nem hiányzott.
Hol előre mozdul, hol visszafelé, beszélget vele, válaszol neki.
Nyár volt és meleg, amikor Liszi megkezdte a munkát a Duna-partban. Még sötét volt, amikor útnak indult, aludt a város, a villamosok és buszok sárga fénykörei hamar elolvadtak a sötétben, apró fényablakok, elnyúló fényhasábok futottak az út mentén, ahogy a jármű haladt. Mégis, ahogy a házakat nézte, Liszi arra gondolt, ilyenkor a legbarátságosabb talán ez a Budapest.
Hazánk szíve, Budapest.
Mintha a sötétség megpuhítaná a körvonalakat és eltüntetné a foltokat, s miközben ettől tágasabb és nyugalmasabb lesz a város, a már ébren lévő emberek önkéntelenül is összébb szorulnak, közelebb kerülnek egymáshoz, tudják, hogy ebben a korai ébrenlétben micsoda szükségük van a másikra. Nem úgy, mint azok, akik a még sötét ablakok mögött, az öntudatlanság kútjában alszanak, s végre olyan őszinték, amilyen csak álmában lehet a test, hátat fordítanak a családi ágyakban, a fejük, az arcuk van egymástól a legtávolabb.
Máriával, a munkatársával Liszi másnap, a hajnali takarításkor ismerkedett meg.
Mária özvegyasszony volt, csendes, visszahúzódó teremtés, valóban a Tompa utcában lakott, abban a házban, meg is mutatta Liszinek, aminek a falán egy tábla őrizte Vajda János emlékét, sőt, azt is hírül adta, hogy a nagy költő éppenséggel e helyütt írta meg az Üstökös című költeményét. Mária elmondta azt is, hogy a férje rendőrként szolgált, ám a nyugdíj után hamar eltávozott, ő pedig magára maradt, mert a lánya egy német férfi oldalán külföldön él, nem is igen tud róluk, mint ahogyan az unokáját se ismerné meg talán, ha egyszer csak szembe jönne vele az utcán, messzebb vannak, mint a idegenek, ha valakit nem tudtunk megszeretni, akkor nem szabadna az sem, hogy a hiánya fájjon.
Liszi és Mária hamar megtanulták becsülni egymást, nem csak azért, mert mind a ketten szorgalommal és odaadással végezték a munkájukat, hanem mert szavak nélkül is megértették, hogy a hajnali kelés, a munka, a fáradság valójában egyiküknek sem teher, éppen ellenkezőleg, olyan eszköz, ami azt az illúziót adja nekik, hogy az otthoni magányukhoz képest valami erősebb és hitelesebb létezéshez kapcsolódnak. Olykor, amikor már fényben fürdött odakint az utca, de még éppen csak elkezdődött a nap, és ők a takarítást befejezték, lekapcsolták a feleslegessé vált villanyokat, leültek egy kicsit valamelyik hátsó asztalhoz. Mintha maguk is vendégek volnának a lágyan zsongó étteremben, kávét ittak, néha egy-egy pohár világos sört. A fényes kőpadlóról párállott a felmosószerek illata, a szabályos rendbe állított asztalok és székek, a csillogó üvegek és poharak nyugalmat árasztottak. Odakintről tompán szűrődött be a sűrűsödő forgalom zaja, s a járókelők, ahogy elsiettek az üvegportál előtt, be se néztek a félhomályba, akárha az odabenti világ a számukra nem is létezett volna, mint ahogyan az ajtók megnyitásáig ez valóban így is volt, néhány percre, olykor félórákra is kiszakadt a városból ez a tengeralatti csend.
Liszi néha arra gondolt, bárcsak most állna meg az idő, így maradna most már minden változatlanul.
Mint a felhők, úgy úsznának el egymást sodorva az emlékek, mennyi felhő van, de mennyi, összetorlódó foszlányok, s fölöttük a napsütés, túlontúl sok könnyű emlék, és nem is maradna semmi más, csak a szinte már kibírhatatlan boldogság.
Nézte a göcsörtössé vált, megbütykösödött ujjait, a mosószertől kipirosodott, ráncos kézfejét a tisztára törölt asztalon.
Hiszen alig is tudná már megfogni a hegedűt, kicsúszna az ujjai közül a vonó.
Hiszen téved az, aki úgy hiszi, a teljesség, vagy netán a fájdalom nélküliség volna a boldogság.
Nem, a boldogság egyszerűen csak annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő.
Valami ilyesmit érzett egyébként akkor is, ha Máriára nézett.
Arra gondolt, hogy a legtöbb ember csupán az élete egy-egy rövid szakaszában, s persze többnyire a fiatalságában mutathatja meg a szépségét, aztán ez a teljesség észrevétlen elenyészik, akárha soha nem is lett volna. De vannak olyanok is, hogy szinte minden előzmény nélkül, olykor éppen a fájdalom és a szenvedés nyomán, s a fiatalságukat már maguk mögött hagyva szépülnek meg, mintha a múló idő és a tapasztalatok rakódnának föl, hirtelen valami sejtelmes és mélyebb értelmet érzékeltető szépség mutatkozik meg bennük, így válhat akár egy, az életét a maga jelentéktelenségének az árnyékában leélt férfiból méltóságteljes öregember vagy egy érdektelennek látszó nőből tiszteletet parancsoló öregasszony, aztán ez az ajándék ugyanúgy, ahogy jött, el is múlik mellőlük.
S vannak néhányan, roppant kevesen, akiknek a teste úgy tart barátságot az idővel, hogy kortalanul hordozza magán a szépséget, még a csontjai, a testének a szerkezete, az arányai is erről beszélnek, mi több, valamiképpen az ilyen emberen látható változás még azt az érzetet is kelti, mintha ez a szépség nem elenyészne, hanem korról-korra átértelmeződne, egyre világosabbá válna, letisztulna a múló évek során.
Mária, ezt Liszi azonnal megértette, ezen ritka fajta emberek közé tartozott, noha, Liszinek ezt is látnia kellett, az özvegyasszony sem a szépségének, sem az abból áradó titkos erőnek egyáltalán nem volt a tudatában. Egyszerűen csak hálás volt a csendes üldögélésekért, a megbízhatóságért, a nyugalomért.
Hozzászólás
Nem személyes támadás, nem gondoltam rá, hogy ki a szerző, hogy azóta itt főszerkesztő lett, azért itt szóltam hozzá, mert máskor is olvasom a Literát. Persze tudom milyen érzés ilyesmit olvasni - az indulat a beharangozóknak szólt itt és máshol, de nem voltam és vagyok elfogult. Nem mondhattam mást, pedig elég sokáig kitartottam, ami az olvasást illeti - szeretem, mikor feltételezésekkel, inszinuációkkal próbálnak megrendszabályozni, még ha értem is az okát. Egyébként mi az, hogy "spontán"? Vagy mi _nem_ az? Lehet, hogy kicsit távolabbról nézve _így_ nem szabadna megnyilatkozni, ahogyan tettem, de én igyekeztem nemcsak véleményt közölni. Nem lett volna jobb a különböző, saját maga által azonnal leleplezett, kötelességtudatból vagy miből származó, áludvarias szófordulatok helyett valami olyat írnia, amit érdemes? Esetleg egy nyíltan beleverni az orromat, hogy ki mindenki gondolja másként? Vagy inkább egyáltalán nem válaszolni, ha már ennyire lehetetlen dolgot műveltem? Ezt a mintát ismerni vélem, amikor újra és újra csodálkozik valaki, hogy mi is történik az interneten, hogy jaj, időnként megszólalnak az olvasók is - úgy, ahogy -, a hozzászólások pedig mindenki, de mindenki által olvashatók, vagy hogy egy 2006-os szöveget előszedni hangsúlyos, rosszindulatú, érthetetlen dolog, pedig elhiheti, éppen olyan közel van a keresőszerverek számára, mint a 2010-esek. Meg persze tudom, hogy rosszat nyilván az mond, aki nem ismeri, amiről beszél, mert hogyan is lehetne másként... Szóval mindez különösen mellébeszélésnek tűnik egy internetes portál főszerkesztőjétől. Egyébként a helyzet kiegyenlítettebb, mint gondolja: ha igazolhatatlan, amiket mondtam, akkor most már az én hülyeségeim is, az előző hozzászólásom és ez is, jó pár évig itt fognak állni...
Tisztelt ha3flt! Tisztelettel köszönöm spontán hozzászólását. Örülök, hogy szükségét érezte, hogy egy 2006-as könyvajánló kapcsán a regényemet leszólja, illetve köszönöm, hogy olvasás közbeni lefitymáló élményét szükségét érezte sebtében megosztani, itt és most a Litera olvasóival. Egyetértek a megállapításával: a nagyja még hátra van. Jóindulatát és elfogulatlan gesztusát nagyra értékelve üdvözlöm Önt: Kőrösi Zoltán
Most olvasom, elég bosszantó regény. Főleg, hogy megvettem letölthető hangoskönyvként. Van benne pont annyi történelem és forma (ismétlések), meg két-három jó mondat, amik miatt talán nem lehet üresnek és nullának nevezni, de amúgy teljesen céltalan, egyhangúan menetelő, tulajdonképpen fantáziátlan történet a homályból előbukó és oda visszatérő eseményekkel mélységek és boncolgatások nélkül, mozdulatlan jellemekkel és szöveggel. Ami nem unalmas, az meg városi legenda-gyanús, nem tudom befogadni, nem látom hitelesnek. A hangsúlyos mondatok, tételek, bölcsességek egy részén kénytelen vagyok röhögni, fintorogni, amúgy teljesen érdektelen - valami olyan képzet ugrik be róla, mintha számítógéppel, végtelenítve lehetne ilyeneket alkotni. Igaz, a nagyja még hátravan.