Várady Szabolcs kedves verse

Egy legszebb vers természetesen nincsen; ha muszáj, akkor az ember személyes okból választ: én azért, mert nemcsak nekem, Fodor Gézának is egyik nagy kedvence volt ez, erről írt szép esszét a Holmi Vas István-emlékszámába – helyette is választom ezt a verset.

Robert Browning: Egy Galuppi-toccata

I
Ó Galuppi, Baldassaro, szomorú, hogy rád lelek!
Nem vagyok süket, se vak, hogy téged meg ne értselek,
De a szívem oly nehéz, míg képzeletem száll veled.

II
Ime itt jössz ó zenéddel, régi kincseket kinál.
Mondd, így éltek Velencében, hol a kalmár volt király,
S tengert jegyzett el a dózse, hol a Szent Márk templom áll?

III
Hisz a tenger ott az utca és fölötte ível át
Shylock hídja – házaiban tartották a karnevált –
Mintha látnám... pedig még csak el se hagytam Angliát.

IV
Hogy a vízre szállt a május – így meséled, ugyebár? –
Éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál,
S felkészültek új kalandra; ifjú korban így szabály.

V
Ilyen dáma volt a dáma, piros ajka íly finom?
Nyakán keskeny arca lengett, mint harangvirágszirom?
Felséges mellén a férfi nyughatott, mint vánkoson?

VI
Elhallgattak kegyesen s mind téged hallani akart
– Nők játéka sötét álarc, férfiaké könnyü kard –
Te meg ültél méltósággal, s felzengett a klavikord.

VII
Hát e kis terc, szűkített szext – jajra sóhaj visszaszáll –
Szólt hozzájuk? e kitartás? e feloldás? "A halál?"
Rá a szeptim: "Tart az élet, de kibírni rajtad áll!"

VIII
"Boldog voltál?" "Igen." "És most?" "Hát te boldog vagy-e még?"
"Akkor még több csókot!" "Nekem ezer csók se volt elég!"
Halld, a makacs domináns is vár a feleletre rég.

IX
És egy oktáv üt rá választ. Dicsértek ott igazán.
"Remekelt a jó Galuppi, ha komoly volt, ha vidám!
Én, amikor mester játszik, hallgatni is tudok ám!"

X
Majd elhagytak, amikor a gyönyör perce érkezett,
Sorsuk csupa félig-élet, csupa kurtafényü tett,
Hallgatag halál jött értük, s nem látnak több kék eget.

XI
De ha ülök és tünődöm, hogy álljak meg helyemen,
S a természet mélyen elzárt titkait ha kémlelem,
Bejössz kihűlt muzsikáddal, s érzi minden idegem.

XII
Ciripelsz, tücsök-kísértet, holott elhamvadt a ház:
"Por és hamu – hova lett a velencei aratás?
Lélek marad, ami lélek, nem múlik el az a láz.

XIII
Hisz te ismered a földtant, ismersz némi fizikát,
Algebrát is, de a lélek túlröpüli e határt,
A haláltól lepke félhet, de tenéked meg nem árt.

XIV
Mert Velence és a népe csak virágzott, hervadott,
Bolond ünnep volt gyümölcse, mit a földnek itthagyott,
Vajon még maradt-e lélek, mikor a csók megfagyott?

XV
Por és hamu!" – ciripeled. Én szívemmel pörölök.
És ti drága, halott hölgyek, hová lett a fürtötök?
Hát az ékkő melletekről? Hűvösödik. Vénülök.

Vas István fordítása

***

Kemény István kedves verse

Ady Endre: Az eltévedt lovas

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

***

Borbély Szilárd kedves verse

Arany János: Dante

Állottam vizének mélységei felett,
Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék;
Alig mozzantá meg a rózsalevelet,
Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.
Acéltiszta tükre visszaverte híven
A külső világot - engem is: az embert;
De örvényeibe nem hatott le a szem,
Melyeket csupán ő - talán ő sem - ismert.
Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen
Éggel, amely benne tükrödzik alattam!
Egy csak a fönségben és a terjedetben
És mivel mindenik oly megfoghatatlan.
Az ember... a költő (mily bitang ez a név!)
Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti
És, mintha lábait szentegyházba tenné,
Imádva borul le, mert az Istent sejti. -
E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben.
Nem-ismert világnak érezi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykodását...
Az Ur lelke terült a víznek föléje.
Lehet-é e szellem az istenség része?
Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;
Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze
A szellemvilágot, teljes öntudatban?
Évezred hanyatlik, évezred kel újra,
Míg egy földi álom e világba téved,
Hogy a hitlen ember imádni tanulja
A köd oszlopában rejlő Istenséget.

(1852)

***

Parti Nagy Lajos kedves verse

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

***

Nemes Z. Márió kedves verse

Mert Artaud nem tud írni. Se verset, se más határozott körvonalú szöveget. Szerencsére sohasem „profi”. Gyönyörű, ahogy minden sora önmaga, illetve a nyelv ellen beszél. Ez a rövid darab elsőre egy gyönge szimbolista-utánérzésnek tűnik. Aztán mégis valami egészen más lesz, valami sokkal primitívebb és ijesztőbb.

Antonin Artaud: Velem a kutya-isten

Velem a kutya-isten, s nyelve
meredeken döf, mint a dárda,
a papsüveg kettős kúpjába,
a föld csúcsától bizsergetve.

S ime a víz-triangulum
közeledik, mint egy poloska,
s a parázsló poloska most a
kés szúrásává alakul. .

Az ocsmány föld keble alatt
a kutya-istennő húzódik,
rög- s jég-keblekbe burkolózik,
hol kopott nyelve megrohad.

S ime pörölyös szűz közelget,
szétzúzik minden földi pálya,
a csillag-kutya koponyája
sejt emelkedni szörnyű szintet.

Weöres Sándor fordítása