hirdetés

Kortyonként az iróniáról (Vö. Cicero: De Oratore II)

Bazsányi Sándor: „Fehéret, feketét, tarkát…” Változatok az iróniára, Kalligram, 2009

2010. május 14.
A szerző beváltja a cím ígéretét: szinte pontról pontra követi Móricz mondókáját. - Szentpály Miklós kritikája Bazsányi Sándor: "Fehéret, feketét, tarkát..." Változatok az iróniára című kötetéről.
hirdetés

Bazsányi Sándor legújabb gyűjteményéből - melyben 2001 és 2009 között megjelent kritikáiból válogat - kiderül: Bazsányi Sándor az utóbbi nyolc évet kritikaírással töltötte. Hozzátehetjük nyugodt szívvel: élvezte. Lubickolt a kritikaírásban, tökéletesen szerkesztett, a klasszikus szónoklattant követő esszéiben szinte újraalkotta a műveket. Mondhatnánk: megalkotta kritikáival kritikái tárgyát.

Ha tökéletes szerkezetű esszéket olvasunk, melyek ráadásul felidézik saját gondolatmenetük születését, a konklúzió kikristályosodását, gyanakodni kezdünk. Gyanakvásunk erősödik, ha lépten-nyomon a filozófiai szakzsargon szavaiba ütközünk, s szinte már alakot ölt, amikor észrevesszük: a szerző a filozófiai szakzsargonban rejlő paradoxonokat, a gondolatokat megvezető mintázatokat szlenggel próbálja oldani (például a ’teoretikus rováncs’ szókapcsolatban). Vajon a szakzsargon által konstruált - vagyis pajzs mögé rejtett - tárgy megismerése helyettesítheti-e a közvetlen megismerést? Illetve képes-e a szleng vitalitásával arra, hogy hidat verjen jelölt és jelölő (szó és tárgy) közé? Másfelől: lehetséges egyáltalán közvetlen megismerés, vagy egy bizonyos gondolati réteg elérése után csak távolítani lehet magunktól a világ dolgait?

Ám a kritikaírás problémáival maga Bazsányi Sándor is tisztában van, sőt olykor az az érzésünk támad, még ezt is élvezi. A világ után iramodna, ami eliszkol, s mikor ráébred arra: minél jobban rohanna utána, a világ annál jobban iszkolna, megérti azt is: ilyenkor saját magát üldözi. Írásaiban tehát teret enged mindenfajta kétségének, majd keres egy olyan pontot, ahonnan beláthatja az egész teret. Szövegeinek lenyűgöző eleganciája ebből a pozícióból ered.

Bazsányi Sándor nem könnyítette meg saját dolgát, amikor az iróniát választotta gyűjteményes kötete témájának. Sőt még inkább megnehezítette, amikor viszonyítási pontjaként Cicerót idézte, aki művében kétféle iróniáról is beszél. Az ironia contraria és az ironia aila – használata illetve hatásmechanizmusa – ugyanis gyökeresen különbözik egymástól. Az előbbi csupán fonákjára fordítja a gondolatot, míg a másik - egy szétforgatott, sőt átragasztott Rubik-kockaként – pusztán jelzi azt. Mindebből kiolvasható Paul de Man sejtése: az irónia folytonos megszakítás, ugyanis a rendszerszerűséget bolygatja meg: állandóan megszakítja a rendszeralkotás folyamatát. Ennélfogva az irónia alakzatának határait kijelölni szinte a lehetetlennel határos.

Az olvasót azonban segíti a redundancia, amely természetszerűen jelenik meg a megszerkesztett, mégis pillanatképeket sorjázó gyűjteményben. Bazsányi Sándor újra és újra felveszi elemzéseinek fonalát, s közbe visszatér gondolatainak főbb gócpontjaihoz. Előkelő helyet biztosít filozófus hősei számára: visszatérő szereplőpáros Szókratész és Platón: vagyis a Szókratész nevében beszélő Platón és a Platón által megszólaló Szókratész. Az egymásba forgatott gondolatok így többszörösen ironikus teret alkotnak.
Erre a kétséges (kettős) autoritásra vetíti rá – a kötet egyik feltáró esszéjében - Bazsányi az újkori filozófusok - így például Nietzsche - maszkját. Megpróbálja láthatóvá, érzékelhetővé formálni a német filozófus alakját azáltal, hogy felmutatja a művében rejlő iróniát. Hiszen Nietzsche követői „aktivista teóriát kovácsoltak abból a szkeptikus ízű jegyzet halomból, amely többek között éppen a teóriaalkotás nehézségéről, sőt lehetetlenségéről szól.”

Platónnal és Szókratésszel indítja a Nap, szakadék, zárókő című elemzését is, melyben Kant, majd Schelling metaforájáig jutva - egymásra halmozza több ezer év gondolatainak képeit - mutatja fel a képes beszéd korlátait. Mindeközben Bazsányi saját példáján igazolja meglátásait: kénytelen többszörösen visszaélni a nyelvvel, hiszen ez az egyetlen lehetősége arra, hogy formába öntse gondolatait. Például Schelling fogalmát (Schlußstein) magyarázza épp, amit magyarra koronaként fordítottak, noha egy egészen más formát: zárókövet jelent: „Véletlen találkozásuk [a koronának és a zárókőnek]” – véli Bazsányi – „(a magyar olvasó tudatának boncasztalán) ugyanakkor módot ad arra, hogy élesebben lássuk a schellingi megoldás lényegét.” A közbeszúrt mondattal azonban nem csak Lautréamont „esernyő”-jét és „varrógép”-ét de „véletlen találkozásuk” lényegét, sőt magát „a boncasztal”-t is kisajátítja saját nyelve számára, s az eredetileg fátyolos kép elemeit a boncolás puszta tárgyaivá teszi. Mintha az esszé elején idézett Wittgenstein védőszárnyai alatt maga is nekirontana a nyelv korlátainak.

A Nap, szakadék, zárókő központi problémája nem csupán a nyelvben rejlő képi lehetőségek kiaknázhatósága, célja a szabadság és a szükségszerűség rendszereinek kibékíthetőségére tett kísérletek áttekintése is. Amely a platóni barlanghasonlatot bevezető Nap képétől indul, és Kant emberi természet és erkölcsi eszmék között húzódó szakadékától jut el Schelling zárókövéig: „a filozófia általános organonja - és egész épületének megkoronázása - a művészet filozófiája.” [„das allgemeine Organon der Philosophie - und der Schlußstein ihres ganzen Gewölbes — die Philosophie der Kunst.”]

A művészet. Bazsányi Sándor esztéta, így egyáltalán nem meglepő – ha csupán két esszé kedvéért -, de odahagyja az irodalom és a filozófia világát. Cupido végül összerakhatatlan alakját keresi a németalföldi Johannes Vermeer négy festményén. Cupido alakja épphogy látható a festményekbe rejtett festményeken. A főalak és a díszlet viszonyát vizsgálja tehát az esszé. Az esztéta elemzéséhez Otto van Veen szerelmi jelképtárát használja (Amor emblemata). Az eleve kudarcra ítélt kirakós játék eredményei gyönyörködtetőek. Ám Bazsányi az elemzés során kiszakította kontextusukból a vizsgált alkotásokat. Elsiklott afölött, hogy Vermeer a témáit többször is feldolgozta, más és más képet helyezve el a díszletében: Cupido alakját lecserélve az Amor emblemata világából kiragadta a festményt (kulturális hálóját megbolygatta). Ez a játék – úgy vélem - beépíthető lenne a kép ironikus elemeinek további vizsgálatába.

A Változatok az iróniára alcím arra enged következtetni, a címadó nem törekedett teljességre, mégis érezhető - a kötetben fejezetről fejezetre haladva - Bazsányi Sándor határozott szándékkal lép át az irónia egyik megjelenési formájából a másikba. Érdemes figyelni arra a körmönfont óvatosságra, amellyel Arany János költészetéhez közeledik. A Magányban című verset elemzi körbejárva kulturális és filozófiai vonzásterét. Végül rámutat: „a legtöbb, amit az alkati béklyóba nyűgözött „honfigond” költői eszközökkel kínálhat a nemzetnek: a hazaféltés indulatának arányos változatát.”

Máskor Péterfy Jenő csúfondáros közbeszúrása izgatja a kötet szerzőjét. „A véletlen démona – ez is egy csúnya irigy Nibelung.” A klasszikusan felépített értelmezést bevezető mondatból végül ekképp foglalja össze Péterfy Jenő módszerét Bazsányi: „Ökomenikus Wagner-olvasata is e belátás előterében szerveződik, amennyiben három fő részre osztható: 1. zsurnálkritikai felvezetésre […], 2. esztétikai elemzésre és 3. zsurnálkritikai lecsengetésre. Az önmagába visszatérő szerkezet iróniája természetesen azt sugallja, hogy nincs olyan autentikus értekezői hangfekvés, amely képes megnyugtatóan lezárni a […] «Wágner-ügyet».”

Ezt a szerkezeti elvet Bazsányi láthatóan elirigyelte Péterfy Jenőtől. A blikkfangos címadás, és a bombasztikus hatásra törekedő kezdő mondatokat erős képekkel teletűzdelt esztétikai elemzések követik, majd értekezései végén pár, hatásos mondatban foglalja össze következtetéseit. Ám ezek az összefoglalások - akár Péterfy elemzett kritikája – általában nem zártak. Ez a szándék leginkább az ironikus Wittgenstein mondat félreértésére tett kísérlet során válik egyértelművé. A címtől: A fejét csóváló műértő esete a farkát csóváló kutyával eljut a címig: „Hogy ne kelljen – az «Ó!»-t követő rossz lelkiismeretünket leplezve – fejünket csóválnunk egy farkát csóváló kutya láttán.”

Egy efféle, időnként saját magába kapó szövegtől persze elvárható, hogy magába a kötetcímbe is belemarjon. Ezúttal folytatva az idézet Móricz-mondókát: „Meg ne fogd a tehén farkát”. Majd, talán torokköszörülés után folytatja: Paul de Man Rilkét olvas.  „Az egyik ismert amerikai irodalomtudós, J. Hillis Miller például azt írja egy másik ismert amerikai irodalomtudósról, Paul de Manról…”  Majd a Rilkét olvasó Paul de Manról szóló esszéjét konklúzióval zárja, mégpedig az ezért okhatározóval kezdődő mondatok sorjázásával. Így záródik a könyv egyik fele. Melyben - Arany János versét és Vermeer festményeit nem számolva – egyfajta szaktudományos, filozófiai kereten belül vizsgálja az irónia, vagyis a művészet változatait.

A könyv címe: „Feketét, fehéret, tarkát” hármas felosztást ígér. S a szerző be is váltja a cím ígéretét: szinte pontról pontra követi Móricz mondókáját. A sokat suvickolt gondaltok patyolatfehér világát, a napi kritika sűrű fekete közege követi, végül a szerző függelékbe gyűjti az innen-onnan összeszedett szövegek tarka sorát. Miközben Móricz figyelmeztetése: „Meg ne fogd a tehén farkát!” vészjóslóan lebeg minden (kritika kötetet elemző) kritikus feje felett.

A kötet második szakaszában Bazsányi tehát sorra veszi, felvázolja, majd darabjaira szedve elemzi a kortárs magyar próza műveit. Esterházy, Nádas, Kertész, Rakovszky, Térey írásait boncolgatja. S miközben az irónia tereiben lépked, folyamatosan közeledik a szépséghez is.

Quintilianus retorikájával, irónia fogalmával közelít Kertész Imre Sorstalansága felé. Ez az - irónia fokozatosságát rögzítő - irónia-elmélet teszi képessé Bazsányit arra, hogy számot adjon az elbeszélő-szereplő Köves Gyuri „zsigeri boldogságigényétől” eltaszított Kertész Imre „rezignált boldogságfelfogásáról.” A Sorstalansággal kapcsolatban emlegetett bizarr „derű”, tehát ez a szerző és az elbeszélő közötti lüktető távolság, vagyis az irónia „a felejtés egyik hathatós ellenszere.”

„Átvihetjük a fogunkban tartva az erkölcsi eszmét a túlsó partra”. Bazsányi Sándor láthatóan szereti az idézeteket-forgató, erősen modoros mondatokat. „Persze forma nélkül nem lehet filozofálni.” Bazsányi az Esterházy prózáját elemző Balassa Péter és Szabó Gábort elemzi, vagyis a kritikát kritizálja. Ha ehhez hozzáfűzünk valamit, az csak egyféleképpen lehetséges, ha ezáltal belépünk a regény kitágított dialógusának terébe, máskülönben felmerül a veszélye annak, hogy egy légüres térben találjuk magunkat, ahogy ez olykor az Esterházy prózát elemző kritikusokat elemző Bazsányival is megesik.

Ám ő képes arra, hogy bármikor, amikor szükséges hátralépjen s új pozícióból vizsgálja tárgyát. Így tisztában van azzal is, hogy a kritikus nem lehet elfogulatlan tárgyával szemben, hiszen az elemzés közben az automatikusan összekapcsolódik tapasztalatával. Ezért ekképp szól félre, amikor Térey drámáját elemzi: „És persze most már csak A nibelung lakópark által is befolyásolt saját ízlésről beszélhetek”

Az önmagára sokszor reflektáló szerző végül Bán Zoltán András könyvét vizsgálja. A kritika kötetről szóló Bazsányi kritikát úgy kritizálhatom (immár a metaolvasás sokadik, igencsak elnagyolt szintjén - itt Bán Zoltán András kritikájának tárgya szinte mellékes.), ha egyszerűen megfordítom a sort. Bázsányi Sándor Bánról írt kritikáját visszaforgatom önmagára, amit most írok, pedig saját magára vonatkoztatom: Kiirtható-e a panelesség, szakzsargonság, elitizmus, mániákusan használt közhelyek sora? A kritikus üldözhet-e mást saját szavain kívül?

A kötet harmadik szakasza igencsak izgalmas, hiszen egyértelműen kiderül – főként a színházi kritikából - az esztéta eddig sem csupán a művészetre reflektált, hanem az irónia segítségével kereste az utat a tapasztalatok és gondolatok között. Ez a szakasz sokkal játékosabb, derűsebb, tarkább. Szerkezete - ha lehet – az eddig olvasottaknál még finomabb munka. Ám ennek a szakasznak látványosan gyenge pontja a könnyednek szánt befejezés. Bazsányi saját fejlesztésű nyelvét parodizálja, vagyis negatívját felmutatva próbálja igazolni. A Hibát hibára gondolatmenetét követve jó néhány kérdés felmerül bennünk. Például Wayne Booth kérdése: „ez vajon ironikus-e?” Persze lehet: Bazsányi Sándor a stabil iróniát többszörösen felülírva közelít az instabil irónia felé.

A függelék utolsó darabjában, a vaskos humorú Wass Albert-értelmezésben pedig felsejlik a Paul de Man-i irónia értelmezés mélysége, hiszen nem lehet tudni, vajon Bazsányi Sándor bújt egy képzelt T. Lajos bőrébe, hogy dicsérve becsméreljen, esetleg T. Lajos maga használja az ironia contraria alakzatát, vagy meg kellene kötnünk a szöveg szerzőjével a szerződést? Vagy a szerződésünket a szerzővel szemben kössük meg – a képzeletbeli T. Lajos oldalán? Másrészt viszont korántsem egyértelmű, vajon mi az irónia céltáblája: a túlhajtott szaktudományos beszédmód, Wass Albert naiv mondatai, vagy a feltételezett Wass Albert olvasó naiv olvasói horizontja? Bárki is e szöveg írója, úgy tűnik fel, gyakorlatilag egy mozdulattal kiitta a kötet minden korty iróniáját.

Mi mégis azt ajánljuk: gyönyörködjünk Bazsányi Sándor szépen szerkesztett esszéiben, mondataiban, mert a felhalmozódott műveltség - amit esszéibe mentett - gondolatainak olyan távlatot ad, amely a kikerülhetetlen kritikusok közé emeli.

 

Szentpály Miklós

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.