hirdetés

Korunk kíméletlen kritikusa

Spiró György: Válogatott esszék. 1979-2016. Magvető, 2016

2017. március 25.

Az élvezetes, szellemes, sokszor provokatív hangvételű írások között vannak alkotói pályaképek, műelemzések, színészportrék, történelmi elemzések és közéleti fejtegetések is, így a kötet sokszínűre sikerült. - Spiró György Válogatott esszéiről Forgách Kinga írt kritikát.

hirdetés

Spiró György hetvenedik születésnapja alkalmából a Magvető Kiadó egy olyan válogatáskötetet jelentetett meg, amely az író harminc, 1979 és 2016 között publikált esszéjét tartalmazza. Úgy tűnik, a kötet olyan jól sikerült, hogy helyet kaphatott az idei Aegon-díj jelöltjei között is, noha Spiró 2006-ban már egyszer elnyerte az elismerést Fogság című regényéért. A jól szerkesztett, egymáshoz láncszerűen kapcsolódó, szépirodalmi igényességű szövegek éppúgy szólnak irodalmi, mint történelmi, vallástörténeti és szociológiai kérdésekről, de árulkodnak a szerzőt foglalkoztató, életművében gyakran felbukkanó problémákról is.

Az élvezetes, szellemes, sokszor provokatív hangvételű írások között vannak alkotói pályaképek, műelemzések, színészportrék, történelmi elemzések és közéleti fejtegetések is, így a kötet sokszínűre sikerült. Változó az írások terjedelme is, az egész hosszú tanulmányoktól, a rövid skiccekig sokféle szöveg bekerült a válogatásba. A kötet elejére például nagyobb lélegzetű, irodalmi témájú, többnyire a nyolcvanas években publikált esszék kerültek. Spiró a délszláv, a lengyel és az orosz kultúra ismerőjeként olyan írók, drámaírók életművét elemezte, akik valamiért a kánon szélére sodródtak. Ahogy annak idején, 1983-ban Kertész Imre Sorstalanságát is felfedezte (ez az esszé nem került be a válogatásba), úgy igyekezett érvelni például a lengyel Tadeusz Borowski, Stanisław Wyspiański, a horvát Miroslav Krleža vagy a cseh Ivan Olbracht művei mellett.

A tanulmányok közül terjedelmét tekintve is kiemelkedik a Borowski életéről, műveiről és öngyilkosságáról szóló 119198 című írás, amelyben a lengyel irodalom talán legnagyobb alakjának nevezi az auschwitzi tábort megjárt írót, egy másik, 2002-es esszéjében pedig műveit a Sortalansággal veti össze. Szintén izgalmas a Miroslav Krležáról szóló esszé (amely nem mellesleg a drámák felépítését utánozza szerkezetével), amelyben a drámaíró ellentmondásos személyiségét és pályáját tárgyalja (róla később monográfiát is írt). A válogatáskötetből egyébként azt tűnik ki, hogy talán ezek az ellentmondások, belső feszültségek azok, amelyek leginkább megfogják őt egy-egy életműben, és amelyek arra sarkallják, hogy elemezze, megfejtse őket.

Erről árulkodnak azok a portrék is, amelyek a kötet középső részét teszik ki. Spiró mint egy bennfentes vezeti be az olvasót az irodalmi és színházi élet kulisszái mögé, és olyan, számára fontos emberekről ad tűpontos és kíméletlen leírást, mint Kardos G. György, Molnár Gál Péter, Major Tamás, Gobbi Hilda vagy Petri György: „...mi Petrivel soha irodalomról nem beszéltünk egymással egy szót sem. Ez jó volt. Hogy van valaki, akivel nem kell hülyeségekről beszélni. Én olvastam az ő verseit, ő nem olvasta, amit én írtam...” Ezek az írások azért is izgalmasak, mert noha személyes tapasztalatból táplálkozó, szubjektív jellemrajzok, ma már szinte kordokumentum értékük van. Azok a fiatalok, akik már nem láthatták színpadon Gobbi Hildát, vagy nem találkozhattak Major Tamás rendezéseivel, az esszék által kerülhetnek közelebb a lassan feledés homályába merülő múlthoz. „Hanyag civilnek akart látszani a büfében csacsogva, ám a lazaságot csak eljátszani tudta, átélni nem, és ugyan valódi pénz volt a zsebében, de ilyenkor kellékpénzzé alakult” – írja például a Major elvtárs című 2009-es írásában.

A kötet harmadik részét a közéleti, szociológiai és történelmi témájú elemzések teszik ki, amelyek a Ketyegés című esszével kezdődnek el, ebben az 1986-os csernobili atomkatasztrófa eltussolásáról emlékezik meg személyes élményeken keresztül. A Kéttoronyba zárva című írásban pedig a szeptember 11-i tragédiát idézi fel és művészettörténeti példák segítségével kritizálja a médiát, amely a nézettségért élőben mutatta emberek halálát. Spiró fejtegetéseiben egyébként érdekes, ahogy felmérhetetlen műveltségét mozgósítva helyezi tágabb kulturális, politikai és történelmi kontextusba az egyes eseményeket, és nem fél a jövőre vonatkozóan sem következtetéseket levonni. „Az a gyanúm, e mostani katasztrófa máris szocreál retusált képeit nézvén, hogy mindezekből szocreál háború következik. Bármennyire új is az, ami történt, bizonyosan nem lesz új a kollektivitás elvont logikája, amelynek képzeleti medrében az egész tébolyt az összes lehetséges oldalról tartani fogják” – írta 2001-ben, a terrortámadás után.

Ebből a szempontból érdekes a Hogyan győznek a provinciák? című szöveg – amely a Mindentudás Egyetemén tartott előadásának írott változata –, valamint Az áfium című esszé is. Míg előbbi Róma bukásával állítja párhuzamba a 21. századi nagyhatalmak és vallások helyzetét, utóbbi a magyar nemzetállam története kapcsán von le következtetéseket a magyarok mai politikai szerepvállasáról, államhoz való viszonyáról. Mindkét szöveg rendkívüli éleslátásról és logikáról tesz tanúbizonyságot, hiszen a 2005-ben és 2010-ben született gondolatok olyan feltételezéseket tartalmaznak, amelyek ma már jórészt beigazolódni látszanak. „Ha kétezer éve a vérengzések nyomán, de még inkább a békés rettegés, a tanácstalanság, a közösség elviselhetetlen hiánya miatt egy senki által sem várt, gyökeresen új, az egyik legérdektelenebb provincián megszületett vallás hajtotta uralma alá a történelem eddigi leginkább felvilágosult, legészszerűbben igazgatott szuperhatalmát, annyi talán megjósolható, hogy az utódainknak is lesz álmélkodnivalójuk” – írta tizenkét évvel ezelőtt.

Spiró esszéinek világa egy kissé sötét és pesszimista, rendkívüli tudása miatt viszont nehéz nem hinni a felvázolt kor- és kórképeinek. Az áfiumban például egészen megrázó a fundamentalizmusról adott definíciója, amely mintha egy az egyben a mai magyar állapotok leírása lenne: „A fundamentalizmus a békés együttműködés helyett a gyűlöletre épít, az idegenben – más valláshoz, más osztályhoz, más kultúrához, más nyelvhez tartozóban – megsemmisítendő ellenséget lát, a sportszerűséget, az iróniát, a viccet nem ismeri, tiltja és bünteti, világképét néhány kiáltványszerű pont kihirdetésével megoldottnak tekinti.”

Spiró György esszéiben erősen és kíméletlenül kritizálja a mai ember műveletlenségét, a populáris kultúra fogyasztóit és a művészeten „élősködő” szakmákat, amelyek szerinte mellőzik az igazságot és nem akarják meglátni a zsenialitást. Álláspontja a felháborodott értelmiségi elit kissé egyoldalú nézőpontjából fakad, legtöbb állítását azonban nehéz lenne cáfolni.

Spiró György: Válogatott esszék. 1979-2016. Magvető kiadó, 2016, 375 oldal, 3490 Ft

 

 

Forgách Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.