Az oroszokról beszélgettünk. Nem a gázról, az most nem időszerű. Éppen kitavaszodott, vidul a határ, és a jó gólyamadarak is visszatértek messzi Áááááfrikábul, meglehetősen korán; én már március végén láttam kettőt az egyik dél-morvaországi viduló határban a vonatablakból. Vagyis most éppen gázszünet van, ami azt jelenti, hogy éppen nincs gázkrízis. Majd bizonyára lesz megint. Télen, mert akkor igazán izgalmas.

Tehát az oroszokról beszélgettünk. De nem az atyuskákról és bátyuskákról, akik néha hosszan tartó ideiglenes vendégségbe jönnek hozzánk, egyszer kozákok képében, máskor tankokon. S nem is arról, hogy van bennük valami meglepő, miként azt Márai Sándor kárvallott szomszédja állapította meg Leányfalun hatvannégy évvel ezelőtt. Mi azokról az oroszokról beszélgettünk, akiket szeretünk.

Az oroszok úgy kerültek szóba, hogy valami irodalmi témáról fecsegtünk B-vel, szlovák irodalomtörténész barátommal, pozsonyi törzskávéházunkban, a Kútban. (Magyarul azt jelenti, Sarok.) Ez a Kút egy kellemes értelmiségi és diáksziget Pozsony óvárosában, néhány békaugrásra a Mihály-kaputól. Az utolsó igazi, meghitt kávézó, amely nem a turisták bőrének lenyúzására specializálódott. Vagyis: semmi sznobéria, elviselhető árak, kitűnő kávé, civilizált kiszolgálás.

Tehát valami irodalmi témáról beszélgettünk a megenyhült légben. Valamilyen orosz témáról. Csehovról, többek között. Eszembe jutott a Kínai kancsó, elmeséltem a novella sztoriját. B. nagyon jónak találta a történetet, majd kissé restelkedve bevallotta, hogy Csehovnak ezt a novelláját nem olvasta még, pedig hát Csehovot imádja, Csehov az egyik legkedvesebb írója, ha valaki, hát ő aztán mindent, ami szlovák és cseh fordításban hozzáférhető, elolvasott már Csehovtól, néhány prózáját többször is. Mondtam, jó, jó, ne csodálkozzék, ez nem Csehov, ez Kosztolányi. Amint az Április bolondja, A kövér bíró, A kulcs, az Appendicitis, a Silus, az Omelette á Woburn is… Mennyi, mennyi „orosz” novella. Vagy a Pacsirta! Szegény, szegény, negyedik nővér. És A kulcs, az Appendicitis csinovnyikja! Mennyire keleti ezekben a prózákban a nyugatos magyarok egyik legnyugatosabbika!

Persze csak annyira, amennyire Magyarország is keleti. A kompország, amely szerencsésebb történelmi konstellációkban olyannyira szeretne végleg kikötni a nyugati parton. Azzal a sok megalázottjával és megszomorítottjával… A klasszikus orosz próza tele van szolgalelkű vagy a szolgalelkűségét uraskodással és nagyzolással palástoló tragikomikus figurákkal.  Ilyenekkel a magyar irodalomban is találkozunk, de ritkábban. Pedig ez egy nagyon magyar emberfajta is. Vagyis kelet-európai. Azt hiszem, ezt az embertípust a magyar irodalomban Kosztolányi Dezső írta meg a legkomplexebbül. Mások is észrevették, hogy csak Móriczot említsem vagy Mikszáth egynémely prózáját. De a lelkéhez legközelebb alighanem Kosztolányi Dezső férkőzött. Máskülönben persze az orosz irodalom hatása más magyar írók munkáin is látható. Krúdyén vagy az olyan kevésbé ismert írókén, mint Petelei, Gozsdu, Lovik Károly. Turgenyevé. Vagy az Anyeginé. Vagy Cholnoky László csavargóján, Prikkén Gogolé és távolabbról Dosztojevszkijé. Vagy Gorkijé Kassák önéletrajzi regényén. Ezek a hatások azonban többnyire másodlagosak.

Mégis, Kosztolányi az első írónk, aki a kisember hétköznapi, ha úgy tetszik, aprócska megalázottságának témáját belülről hozza. Az első nálunk, aki ezekben a triviális történetekben és sorsokban egyszerre tudja láttatni a tragikust és a komikust. Akitől, miként Gogoltól vagy Csehovtól is, meg lehet tanulni azt, hogy az igazi, az őszinte részvétet milyen széles árok választja el az érzelgős sajnálkozástól. Mennyire tudja, mennyire minden idegszálával érzi Kosztolányi az optimális arányt, az egyensúlyt átélés és érzelgés, átélés és távolságtartás között! Éppen úgy, mint a nagy oroszok.

Lappangana hát itt valaminő Kosztolányi-paradoxon? Tudniillik, hogy éppen a minden ízében európai és magyar polgár Kosztolányi értette meg a legmélyebben a lelkünk mélyén lapuló keleti barbárt? Mintha róla (is) írta volna Márai, hogy miközben nyugatra tartunk, ne feledjük sosem, hogy honnan jöttünk. Keletről.

Grendel Lajos