hirdetés

Kosztolányi Dezső: Pacsirta – Havasréti József választása

2018. április 13.

Itt sem történik semmi: Pacsirta sírásának egyik szemtanúja sem reagál, azon kívül, hogy néhány futó pillantást vetnek rá. A szerző mondatai többnyire rövidek, tárgyilagosak, noha az egészet átszövi a Kosztolányi írásait meghatározó részvét – Február 18-ától kilenc héten át kilenc író válogat a magyar próza remekei közül 1825-től 2016-ig. Ma, utolsóként Havasréti József választását közöljük, a szerző kommentárjával.

hirdetés

Több mint sírás

A kiválasztott részlet a sírásról szól, arról, hogy a nyilvános sírás, noha nem is olyan ritka jelenség, mégis botrány. A kezelhetetlen helyzet. Itt sem történik semmi: Pacsirta sírásának egyik szemtanúja sem reagál, azon kívül, hogy néhány futó pillantást vetnek rá. A szerző mondatai többnyire rövidek, tárgyilagosak, noha az egészet átszövi a Kosztolányi írásait meghatározó részvét, és néhány fordulatában érzelmessé, sőt, érzelgőssé is válik, ami ugyancsak jellemző rá.

A jelenet mégis több egy síró nő leírásánál; Kosztolányi azt a maximát érvényesíti, amit a Nyugat indiszkréció-ankétjához hozzászólva megfogalmazott: „az író legyen kegyetlen." Pacsirta nagyszabású zokogásának oka már-már nevetségesen prózai: egy hétre utazik el szüleitől, ráadásul a közelbe, nem is vadidegenekhez, csak a rokonokhoz. Kosztolányi hosszan részletezi a sírás testi-fiziológiai műveletsorát; az olvasó maga is érzi a zokogás kínját. Egyszerre láttatja a kín levezetésének és magamutogatásnak, szenvedésnek és erotikus eseménynek a sírást. Exhibicionizmussal és mazochizmussal vádolja teremtményét – de a zokogó Pacsirta képének színezgetésében (a szerző részéről) megmutatkozik valamiféle élve-boncoló, szadista hajam is.

A szerző jegyzőkönyvszerű szárazsággal veti oda a jelenet (eszköztelenségében már-már borzongató) kulcsmondatát: „Útitársai a sírás ősi műveletét szemlélhették." A jelenet e mondat köré szerveződik: amit Pacsirta művel egyszerre kitárulkozás és elrejtőzés (a könnyek mögé); egyszerre lektűrbe illő és hátborzongatóan atavisztikus. A zárlatban Pacsirta ráeszmél, hogy útitársa, az idős pap csak részvétből nem mutatott érdeklődést. Kosztolányi mesteren érzékelteti, hogy miután Pacsirta utastársainak egyike, a dzsentri fiatalember végül leszáll, a vasúti fülke gyóntatófülkévé alakul át. A sírás egyszerre penitencia és gyónás. De a jelenet iróniája (mert egyszerre látunk Pacsirta és az elbeszélő szemével) azt is sejtetni engedi, hogy a papról valójában nem tudunk semmit; a felold(oz)ó gesztus maga is lehet, hogy csak álca vagy önáltatás.

Havasréti József

 

Kosztolányi Dezső: Pacsirta (1924)


Szemét könnyek futották el.

Első érzése az ijedelem lehetett, mert valami elhárító, útitársait megtéveszteni akaró mozdulattal odakapott szeméhez, mintegy csodálkozva, hogy megtörtént az, amitől félt, amire csak később számított, akkor, mikor majd megérkezik a pusztára, vagy még később. Mennyi könnye volt. Sohasem gondolta, hogy ennyi könny van a világon.

Zsebkendőt azonban nem keresett. Ezt úgysem lehetne letörölni. Nyíltan sírt a két férfi előtt, még mindig állva, majdnem szemérmetlenül, bujálkodva a kínban, hurcolva átkát, melynek otthona sincs, közönyösen is, tüntetve is. A meg-megújuló könnyektől nedves hártya borult szemére. Senkit sem látott. Nem bánta, hogy őt látják.

Majd a görcs jelentkezett, az idegek és izmok görcse, mely összeszorította torkát, úgyhogy kaparó érdességet érzett, mintha aszúbort nyelne, aztán keserűséget, mely már elviselhetetlen.

Útitársai a sírás ősi műveletét szemlélhették. A mellet egyetlen sóhaj fújta föl titánivá, s a rángatódzó száj fuldokolva, többször levegőért kapkodott. Néhány belégzés, és a lekötő indulat után következett a föloldó, mely szintén fájt, de már a fájdalom halála volt.

Pacsirta odadőlt a fülke ajtajához, hogy könnyebben végezhessen nehéz munkájával. Alig fintorgott, mint testi szenvedés idején, csak a forró zápor folyt szeméből, szájából, orrából a könnycsatornákon át, csak különben egészséges testét rázta térdeitől kezdve vonagló lapockáiig valami, amit nem lehetett látni, pusztán ő látott, egy fölsejlő, alakot sem öltő emlék, egy végig sem gondolt, de annál maróbb gondolat, egy ki nem ordítható gyötrelem képében.

Leült az ülésre. Vastag arca átfűlt a napfénytől, a forró nyirok maszatától vöröslött az orra. Szegény, fönn a tollas kalapjával, olyan volt, mint egy maskara.

A fiatalember - csinos, buta fickó -, ki eddig olvasott, ölébe tette könyvét, bámulta a zokogó lányt, és közben többször száján lebegett a szó, hogy segítségét ajánlja fel. El sem tudta képzelni, mi történhetett vele. Azt gondolta, hogy rosszul lett, vagy olyan csapás érte, melyet silány olvasmányaiból ismert.

Pacsirta nem törődött vele. Szinte rosszakaratú nyíltsággal nézett el feje fölött. Hisz annak előtte, mikor még rájuk tekintett, mindnyájan ugyanazzal a megbeszélt, gonosz hidegséggel fogadták közeledését, s szemüket lesütötték. Így védekezett ellenük.

Ezt a fiatalember megértette. Nem érdeklődött tovább, belemerült olvasmányába. Pacsirta helyét változtatta. Szembeült a pappal, ki egész idő alatt úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Pirosbetűs breviáriumából olvasott, fejét a folyosó belső ablakához támasztva. Beteges arca a kiálló pofacsontokkal nyugalmat árult el.

Reverendája viseltes volt, egy gombja hiányzott is, celluloid papgallérja töredezett. A hatalmas Egyháznak ez a kis, szerény katonája, ki visszautazott falujába, és ott öregedett meg szeretetben, jóságban, sejtette, miről lehet itt szó, tapintatból nem szólt, részvétből nem mutatott érdeklődést. Ő tudta, hogy ez a világ: siralomvölgy.
Csak most pillantott a leányra, kék szemével, mely az Istennel való folytonos szembenézéstől kiélesedett, s ez a határozott pillantás már nem sértette Pacsirtát. Úgy tetszett, hogy hűsíti forróságát. Hálásan nézett vissza rá, megköszönve figyelmét.

Rohama csillapult. Már nem zokogott, csak könnyezett. Majd egészen elcsitult. Bámulta a vidéket, nézte a fáradt, kopott papot is, ki túl a hatvanon, a sír előtt, csodálatos egyszerűségre tett szert, és szó nélkül bátorította, vigasztalta, támogatta. Egész úton nem beszéltek semmit.

A regény a MEK oldalán olvasható.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.