(Részletek)
     
     BE JÓ ISMERNI KAF URAT!
     (Hommage a Edward Lear)
     
     Be jó ismerni KAF urat!
     Pedig szeszélyes egy személy!
     S míly kacskaringós agyfurat!
     Hisz kecskerímekben beszél…
     
     Nagy orra szippant! Szájon át
     Lélegzik, hallgat és fecseg!
     De rajta minden báj fonák,
     S alatta minden szék recseg.
     
     Túlsúlyos, mint a lelkület,
     S könnyelmű is, miként… Izé.
     Kettő guvadt szemet s fület
     Visel, mint Mozart és Bizet.
     
     Mégsem zenész… Picit siket.
     Szobája szűk! Csak ül, csak ír.
     Nem bánja, hogy ki mit fizet!
     Balek gyerek vagy sült fakír.
     
     Prózában kérdik KAF urat:
     "Új stílű versre vált-e át?"
     Nyomasztó, mint egy zikkurat:
     Betölti teljes Kháldeát…
     
     Olyankor szinte kozmoszibb,
     Mert Múzsa ujja pöngeti!
     Már megtekintett sok mozit,
     S kiolvasták a könyvei…
     
     Föléje téka tart plafont,
     S reáomol, ha nem vigyáz,
     A klasszikum, mely dalba font
     Bús létgyönyör, hars lelki gyász!
     
     Ha alkot, boldog lázban ég,
     S ha tán libát eszik: nyomott.
     Csak albumokban látta még
     Itáliát s Egyiptomot…
     
     S írogatnak benne többen,
     Hisz ő csupán egy hangulat!
     De néhanap tükörbe döbben:
     Be rossz ismerni KAF urat!
     
     
     
     ATHÉNI OSZTRAKONOK
     
      I
     
     száműszni miként themisztoklész
     vesszen kimón éljen periklész
     \    éltesszük a démoszt
     \    ész megéljek én moszt
     morál isz míg a pénsz thelik lész
     
      II
     
     vesszenek phajtalan hetairák
     szophiszták kik a hont leszarják
     \    szípjon bé a hádész
     \    hősz alkibiadész
     ne terjessz néptelken letargját
     
      III
     
     idd ki a poharat szókratész
     jobb lesz ha okoszabb szókra térsz
     \    hazug kisz szarnokok
     \    szandák akarnokok
     pophásznak szóval nem szokra mész
     
     
     
     A PÓK POÉTIKÁJA
     
     Az én poézisom természete,
     Balázs Imre Józsefnek
     
     A líra? Oh, de kérem!
     Iszonytató szemérem…
     S bizony, van arra száz ok,
     Ha néha csak lazázok,
     
     Mint pók a pókfonálon,
     S lebegve konstatálom,
     Hogy bánatos, se boldog
     Nem is vagyok. lelógok,
     
     S kileng az én – hideg fény
     Feszül létem zsinegjén,
     S világhálónyi hálón
     Futok magam zihálón,
     
     Mint pók a lomha légben,
     Keresztben, föl-le, pörgőn,
     Ha már igen, de még nem,
     Ha szőni kell gyönyörgőn
     
     Szétszálazván, mi éltet,
     A vélhetőt, a véltet,
     A semmit szőve folyton,
     A mindent rímbe fojtom,
     
     Fityegve pókfonálon,
     Miképp valót fon álom,
     Míg űrbe vész, alászáll
     Életfonal s halálszál –
     
     Olyan lezser s elernyedt
     A költő… Persze, gyermek:
     Fecseg, de néma hattyu…
     S a költészet? Na, hagyjuk.
     
     
     (Várható megjelenés: október 15.)