nem leszel te sose moly!”

 

Kovács András Ferenc gyerekversei a magyar gyerekvers-irodalom Weöres Sándor által megteremtett vonulatához állnak legközelebb. Olyan versek ezek, amelyek nem a gyermeki világlátásból vagy a világban helyét kereső gyerek sajátos problémáiból indulnak ki, hanem a versnyelv zeneiségéből, a dal, az ütem, a rímek sodrásából. A Hajnali csillag peremén verseire is a bravúros nyelvjáték és a még bravúrosabb rímtechnika jellemző. Kovács András Ferenc az elmúlt harminc esztendőben írt gyerekverseiből állította össze kötetét. A hét ciklusban a költő sorra veszi a természetben fellelhető csodákat, a növények életét és az évszakokat. A Bogyó Bandi boldogsága című ciklus a cirkuszok világát idézi meg, míg a Világjáró Malacikában a világ különböző tájainak jellegzetes állatai tűnnek fel a pézsmatuloktól kezdve a dundi pandamedvén át Hasszán szamaráig. A kötetet Takács Mari illusztrációi teszik még mulatságosabbá.

 

Kovács András Ferenc művei a Magvető Kiadónál: Fattyúdalok, Hazatérés Hellászból – Kavafisz-átiratok.

  

 

 

Jó mackóhoz illőn én is

csak várom a tavaszot –

táncos talpam beledermedt,

míg a hegyen havazott.

 

Úgy aludtam barlangomban

durmolgatva, mint a tej –

azt álmodtam, hogy csiklandoz

pimaszul egy hópehely…

 

Ami kevés mézem maradt,

béfagyott a csöbörbe,

míg álmomban a Télapó

bajuszomat pödörte…

 

Jó mackóhoz illőn lomhán

csak a tavaszt lesem én,

mert az morcos mackólelket

melengető esemény!

 

 

 

Elindult Nepálba hat nandu:

Nem tudták, merre van Katmandu?

Nem sejtvén, hogy a Föld túl is tág,

Futottak a nandu turisták…

 

Hátukon sok, nehéz, nagy cuccal,

Találkoztak közben hat struccal.

Hat struccot kérdezett hat nandu:

“Jaj, kérem, merre van Katmandu?”

 

Válaszolt a struccok élstrucca:

“Katmandu innen csak két utca!

Ehejt van, ezen a fertályon…

Jobbra térsz, túl a Himalájon!”

 

Futottak a nandu turisták,

Nem tudván, hogy a Föld túl is tág!

Hat strucc jól átejtett hat nandut:

Azóta sem lelik Katmandut!

 

Hajnali csillag peremén

várjuk a reggelt, te meg én:

harmatozó fény a házunk,

mélybe kalimpál a lábunk.

 

Vacsoracsillag peremén

lessük az estét, te meg én:

elsuhanó fény a házunk,

reszket a mélyben a lábunk.

 

Földre bukó fény: te meg én.

Éjbe hunyó fény: te meg én.

Lobban a sóhaj-uszályunk:

csönd ciripelget utánunk.

 

 

 

Az én nevem Lapát Elek,

mert szemetet lapátolok,

éjjelente korán kelek:

kinn az utcán van ám dolog!

 

Csupa csikk és papírfecni

mindennapi szemetem:

nincsen ebben mit szeretni,

de én azért szeretem…

 

Ej, be csúf a fagylaltostya

lent a macskaköveken:

honnan tudnám, ki nyaldosta?

Szekerembe bevetem…

 

Hisz én volnék Lapát Elek,

ki seprek és lapátolok,

porfelleget terelgetek :

sepregetni vagány dolog!

 

Bár a város telejárta,

s ráhányt ezer szemetet:

reggel ragyog minden járda,

szinte bántja szemetek…

 

Sehol semmi tökmaghalom,

földönfutó falevél:

nem adódik több alkalom,

hogy belekapjon a szél…

 

Tisztes nevem Lapát Elek,

mert szemetet lapátolok,

bár én sose szemetelek:

szemetelni szamár dolog!

 

 

 

Szépen kérlek, Nagy Hódémon,

Ne fújj át rozzant bódémon,

Mert az nékem magtár, raktár,

Holdnaptárral pörgő kaptár!

Benne prémek, arak, jakvaj –

Jaj, ne érje harag, vak baj!

Ne törj át keskeny bódémon:

Esdőn esdek, Szent Hódémon!

 

 

 

Lehettem volna tengerész:

ismerne minden óceán,

mesés sziget, hét kontinens,

habverte város – ó, de hány!

Rám várna ringó messzi föld,

hová hajó csak elvihet –

fogadna pálmás partszegély,

napfény és pajkos delfinek…

 

Lehettem volna csillagász:

fürkészném éjek mély egét,

s ízlelgetném egy-egy bolygó

titokba burkolt szép nevét…

Tudóssá lettem volna bár,

ki sejti már – a föld forog,

s ezért a dibdáb dolgokon

nagynéha bölcsen fintorog.

 

Lehettem volna bármi más:

színész, karmester…  Üsse kő –

esetleg festő, űrhajós,

költő vagy lepke-kergető!

Minden lehettem volna hát,

de én lettem – bolond dolog,

hogy egy tudósra, vagy talán

egy tengerészre gondolok…