Kovács András Ferenc költő, akinek huszonegy verseskötete jelent meg 1983 és 2007 között, a Digitális Akadémia Tagja, szerkesztő, egykori színházigazgató, a kortárs magyar nyelvű erdélyi költészet legnevesebb alkotója.
Új kötete négy ciklusra osztja hét év alatt született verseit, melyek eddigi költői korszakaira, kísérleteire, hangjaira játszanak rá. A versformákkal való játék mellett nagy szerepet kap a könyvben a japán költészet felfedezése, és ütköztetése az európai kultúrával.

Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tinta, Magvető, 2009, 176 oldal, 2490 Ft

Részlet:

KOSZTOLÁNYI VÁSÁRHELYEN

„Szép napok voltak ott Marosvásárhelyen.
Sényi Lászlót, kérlek, melegen üdvözöld
a nevemben. E hó közepén Stockholmba
utazom, utókezelésre, rádiumbesugárzásra.
Ha addig elküldheted nekem azt a két képemet,
ahol a Bolyai házzal és a végtelenséggel
kacérkodom, igen megköszönném,
mert az úton elvesztettem őket.”
(Levél Molter Károlynak, 1934. május 6.)

Ezerkilencszázharmincnégyben,
április
kilencedikén,
a Köteles Sámuel
utcában, Molteréknél

jártában megállt
egy pillanatra, beállt
fényképezkedni fáradt,
szürke kabátban
a Bolyai-ház elé,
enyhén gyűrötten, elég

megviselten, épp
egy orvosprofesszortól
jövet, egy fontos
kivizsgálás után, egy
rendelést követően

ott állt a híres
Bolyai-ház előtt ő,
ahogy írta utóbb, még
stockholmi útját
megelőzően, akkor
már a végtelenséggel

kacérkodott a
Bolyai-ház előtt ő,
a végtelennel
szembenéző, s mögötte
látni a ház kapuját,

s a kacskaringós,
szecessziósan ívelt
kapurácsot is: indák
vonaglását a
vasban, szinte művészi
hajlításokat s a tér

görbületeit,
s túl, benn, tavaszt, falombot,
egy darab udvart,
s a vasvirágos rácson
át egy új, egy más teret,

midőn itt állt a
Bolyai-ház előtt ő,
egy új, más végtelenre
rácsodálkozó –
s a rács, a kapurácsot,
csak azt láthatni most is.