Vankó Attila poétikája leginkább az köznyelvi viszonyokat rögzítő beszédmódhoz kötődhet: a legújabb kötetében hangsúlyos helyet kapnak azok a szövegek, amelyek struktúráját a szó ereje, illetve a montázstechnika szervezi. A kötet számos szövegére jellemző az alulretorizáltság, a grammatikai viszonyok elbizonytalanítása, amely a legtöbb esetben a jelentésekkel, a mondattani és logikai feltételekkel való termékeny játékot teszi lehetővé, sőt a költemények olykor sajátos tipográfiájuk révén is hatnak a befogadóra, felforgatják az olvasás hagyományos rendjét, azáltal többféle értelmezés, többféle jelentés lehetőségét hordozzák. Az operatőr élménybeszámolója szavai például két oszlopba rendeződnek, a vers gondolati rendszere így az olvasó aktuális döntéseinek függvényében szerveződik. Másfajta poétikai tapasztalatot közvetítenek azok a versek, amelyek a szójelentés helyett a szó hangzását érvényesítik verskonstruáló motívumként, sok esetben  mint ahogyan ezt a monoton ütemek című vers is teszi: itt a szavak „időtartamának”, hangalakjának, hangszínének hasonlósága adja a játékot: „ellustult szavakon / elkorhadt padokon / elhízott mondaton // ballag az unalom”.

 

A szójelentéssel és -alakkal, illetve a tipográfiával operáló versekkel kontrasztot képeznek, mintegy ellenpontozzák ezeket a kötet narratív jellegű, terjedelmüket tekintve pedig hosszabb szövegei, amelyek közül talán a kelepce a legizgalmasabb (valamint ebben található a kötetnek címet adó szókapcsolat is). Itt a monologikus beszédmód hagyományával találkozhatunk, a vers maga pedig egyfajta morális válságot tematizál, a beszélőnek az istennel és az ördöggel való számvetését, toposzát belső monológját tárja elénk, ironikus-önironikus formában: „Az ördög ereje ágyékában van. // Amikor még kedvem szottyan, / elhiszem a létezését. […] Mondatai idegen nyelvűek. / Van úgy, hogy megértem. De úgy is, / hogy csak sejtem, mit is akar valójában.”

 

A kötet legfőbb erénye minden bizonnyal a változatossága, sokszínűsége. Az említett eljárások mellett találkozunk klasszikus shakespeare-i szonettel, a versbéli tematika kifejtése pedig az avantgárd tárgyilagos, alulstilizált megoldásai mellett sok esetben a hangulat és a helyzet autentikus megragadásával történik. Számos szöveg a beszélőnek az idegenségét, a környezetétől való elhatárolódását, otthontalanságát, az idegenség romantikus-modern tapasztalatát hordozza; máshol pedig olyan szöveggel találkozunk, amely a mítosz, az istenek, a bosszú, a megbocsátás, a moralitás értékei mentén szerveződő világba integrálódik.

 

Jól érzékelhető, hogy Vankó Attila poétikája meglehetősen széles horizontot jár be, újabb és újabb ötletes megoldásokkal szolgál. Nem igényel nagy merészséget megjósolni, hogy az olvasó bizonyára talál a versei közt kedvére valót. Akár utolsó, akár készülő kötetére gondolok.