Állítólag az 50-es években kezdődött a San Francisco-i Triest kávéházban, ahol Allen Ginsberg rendszeresen felolvasott verseiből. A kötetlenül emelkedett hangulat arra indított néhány törzsvendéget, hogy kisétáljon a pódiumhoz, odaálljon a költő mellé, és belemondja a mikrofonba saját versét is. Azóta a világban sok helyütt lépnek fel együtt amatőr és profi költők.  Gyukics Gábor költő, műfordító, aki tizenhat évig élt az Egyesült Államokban, megszervezte, és 2000 tavaszától idehaza is megrendezte a Nyitott versesteket.

Fotók: Zelki János

Ehhez bizalom kell. Hogy valaki négyrét hajtsa féltett kincsei egyikét, elvigye ismeretlen emberek közé, és azt elébük tárja, ahhoz bizalom kell és bátorság. Mert ott kiszólítják majd a nézők közül, nevét konferálják, igazi szereplés az: közönségnek felolvasni saját verset. Mi késztet arra böcsületes foglalkozású embereket, vasutast, kézilabdást, kertészt, főnöki titkárnőt, hogy költőként megnyilvánuljon, nem lehet tudni. Nem is nagyon kéne kikutatni, mert a végén még megfejti valaki, és félő, hogy akkor szabályok közé szorul, kritériumai lesznek, besorolódik valahova – és vége. Így viszont megtörténik minden alkalommal az, ami színházakban is ritkán: születik egy kegyelmi, egy áldott állapot, melyben mindenki csak őszinte tud lenni, már majdnem mindegy is, hogy milyen a vers, közhelyesen megejtő dolgok lesznek fontosak másfél-két órára legalább.

A nyitott versesthez föl kell menni a második emeletre. Lift van. A Király utcai bérház egyik lakásában, amely – szőnyeg és bútorok nélkül – kong, mint egy igazi kiállítóterem, már hordják be a székeket a nagyszobába. A „profik” az erkélyen cigarettáznak, kimegyek kicsit egy levegőt szívni velük. Két meghívott költő (Krusovszky Dénes és Tamás Zsuzsa), valamint a még ismeretlenek, ez a mai program, zenével: Móser Béla tangóharmonikázik hozzá. „Dzsesszel tálalt irodalmi csemege az Inda Galériában, ahol a költővendég együtt olvas föl a versszerző olvasókkal. Hozza el és ossza meg másokkal is fiókban lapuló szövegeit!” – írja a meghívóban Gyukics Gábor, aki Amerikából hozta az ötletet, és éppen tíz éve szervezi a nyitott esteket különböző városokban havonta egyszer, három éve itt, az Inda galériában. Most utoljára.

 

***

 

Litera: Azért hagyod abba, mert meguntad?

Gyukics Gábor: Igen, ez az egyik oka. Egyre kevesebben jönnek, és voltaképpen semmi visszhangja nem volt soha. Az úgynevezett profi költők semmibe vették, nem tartották számon, nem látogatták, s ez engem mindig nagyon bántott. Csak azok jöttek, akiket vendégnek hívtam, a legjobbakat egyébként: Kukorelly Endre volt az első, aztán Kemény István, Fabó Kinga, Ladik Katalin, Szíjj Ferenc, Halasi Zoltán, Király Levente, Térey János, Parti Nagy Lajos, Nádasdy Ádám, Tóth Krisztina, Balla Zsófa és még nagyon sokan, több mint százat számoltam össze.

Pedig tudhattak volna róla?

Tudhatott róla, aki akart, benne volt mindig minden programfüzetben. Ráadásul egyre kevesebben jöttek. Kezdetben százan is voltunk egy-egy esten, sokan álltak is, de az utolsó fél év igazi zuhanás, tízen-tizenketten jönnek. Ez nekem egy finom jelzés, hogy akkor nincs ilyenre szükség mostanában. Lehet, hogy egyszer még lesz, most nincs.  

Van, akiből költő lett azóta?

Öten-hatan rendszeresen publikálnak azok közül, akik itt kezdtek, igen.

Mit szerettél ebben leginkább?

Lehet, hogy egy szervező veszett el bennem. Rengetegen írnak verset, akik nem akarnak költők lenni, csak jólesik kiadni magukból. Élveztem ezt a közeget, talán amiatt, amit még New Yorkban hallottam az egyik ilyen összejövetelen egy amerikai költőtől, hogy itt ugyanabba a mikrofonba köphet profi és amatőr. Ami meghatározó élmény annak, aki költő akar lenni. Nekik csináltam ezt, nem a profiknak, őket csak bevontam a buliba. Azt szerettem volna, ha ez az egész országban beindul, több helyen megy párhuzamosan, Miskolcon, Pécsen, Szegeden. Elképzelhető, hogy most majd hiányozni fog, és elkezdik valahol. Érdemes volna. A tíz év alatt négy-öt ezer embert mozgattam meg, köztük százötvenen fel is olvastak. Volt, aki hatvanéves elmúlt, mikor először merészkedett ide, remegett keze-lába, de legközelebb már volt egy kis tartása. A vers akkor is pocsék volt, de ahogy elmondta, ahogy beleadta magát, az valami volt!

Van más oka is, hogy abbahagyod?

Rákai Orsi, a feleségem, vendégtanári állást kapott egy évre a bécsi egyetemen, és megyek vele. De már most tudom, hogy el fogok járni az ottani „nyitott”-ra. Ötvenedik születésnapomra Nemere Réka lefordította németre ötven versemet, azokat fogom felolvasni. Nem tudok ugyan németül, de majd jól megtanulom őket.

No, egy múlva, amikor ezt újra indítod, itthon, találkozunk megint, jó?

Legyen úgy, de nem hiszem, hogy ez megtörténik.

Az est ceremónia nélkül véget ér, néhányan Gyukics Gábornak ajánlották versüket búcsúzóul. A székeket visszaviszik a raktárba, kicsit tétováznak még, aztán szétszélednek. Lehet, hogy beülnek valahova egy italra.