„Bejelentem, hogy mától Magyarországnak két fővárosa van, Budapest és Pécs!”

Ujjongás, taps, lézerfénypászmák. Előttem három kopasz kigyúrt Pécset őrző-védő csávó, lehet, hogy titokban verset írnak. Mögöttük vagy kétszáz összefagyott gyerek, fejükön papírsisakokkal. Mögöttük Demjén Rózsi. Mellette meg Hiller István. Ő mondta ki ezt a történelmi mondatot. Én egy kicsit rómainak érzem magam, Sophianae-gladiátorának, jó kétszázad magammal. Ketrecbe vagyok zárva. Ez a sajtóhely.

Véletlenül kerültem ide. Pécsre is, meg a sajtóketrecbe is. Az elsőt hagyjuk, magánügy, a másik érdekesebb. Gondoltam, megörökítem Pécs Európa Kulturális Fővárosa első napját. Csak úgy az embereket, a hangulatot, kis pálfirkákat készítek. Nosztalgiavonat indult Pestről, legyen az az első kisfirka. Hogyan érkezik meg Európa egy lepusztult vasútállomásra, amit „véletlenül” nem sikerült felújítani, nincs emberi váróterme, nincs benne fűtés, a gyerekeimmel összefagyva szoktunk várakozni a vonatra. Mondjuk a Keletiben sincs, így valóban Pécs hasonló Budapesthez. Megjön a vonat, ismert emberek, vagy ötven kamera. Lejárt a pécsi buszbérletem, de be akarok jutni a városba. Hat sajtóbusz, felszállok az egyikre. Német, angol, olasz újságírók, látszik, hogy volt a vonaton büfékocsi. A Palatinus szállónál szállunk le, beterelnek a nagyterembe, egyszer Bartók Béla itt zongorázott. Hivatalos sajtótájékoztató. Könyörgöm, én nem ezt akartam, én az utca emberét. Helyettük Bajnai, Hiller, Páva ül egymás mellett. Folyamatos összeborulás, minden nagyon jó, jó, hogy nem smárnak. Jó a svédasztal is. A megnyitóra állítólag nyolcvan millió forintot költöttek, nem tudom, hogy a grillezett cápaharcsa zöldmártásban többmagos tésztával, a szederkrémes palacsinta, mákos piskótakosár, joghurtos citromalagút benne van-e, de finom volt. Sőt, először volt közöm aznap az irodalomhoz, kosztmodern volt minden.

Vissza akartam menni az én embereimhez, de a szálloda mélygarázsán át, nevetséges és katasztrofális volt, ahogy a nyugati újságírók értetlenkedtek, szóval a mélygarázson át, a főtérre, a dzsámi előtti ketrecbe tereltek. Szerencse, hogy a nyolcvanmillióba nem fért bele, hogy adjanak inni is, mert nem lett volna hova pisilnem. Aztán elkezdődött az ünnepség, amit Káel Csaba rendezett, ezüsthajó helyett óriásbábok és egy római harci kocsi jelent meg. Bevallom, életemben nem volt hasonló köztéri élményben részem. Tökéletes volt, ahogy az egyetemes művészet megszólította az utca emberét. Egyetemes azért, mert az egyetemes nyelvekre épített, bábszínház, pantomim, zene, tánc, árnyjáték és napjainkból a lézer. Álltam ott a ketrecben, és a nyelven gondolkoztam. Nem az egyetemesen, hanem a miénken. A kis magyar, vagy mondjuk irodalmi nyelvünkön. Ha Pécs, akkor kezdésnek Janus Pannonius. A műsorban talán ha öt mondat volt irodalmi. Nekem egyébként egy dolog hiányzott. Mivel tágabban a régió kultúráját akarják bemutatni, a Balkán kapuja projektcímmel, hiányzott Zrínyi Miklós. Nemcsak a mandulafa adta a magyar irodalmat, de Szigetvár is. Az egyik kopasz arrébb állt, amikor látta, hogy fényképezek, de gyorsan visszaállt, mert mellettem is fényképeztek, kicsit nagyobb géppel. Elképzeltem, ahogy Janus Pannonius püspököt a Borsa Kopasz Security kíséri a székesegyházba. Néztem a műsort, a végén vagy ötszáz résztvevő énekelt a díszvendég Demjén Rózsival együtt, én úgy hallottam, hogy azt énekelték, „várj, míg felkel majd a pap”.

Végre elkeveredhettem a nép között, folyt a krampampuli és a cirfandli, talán tényleg esélye van egy munkanélküliségtől sújtott városnak, térségnek a kultúrából előnyt kovácsolni, bár nem hiszem, hogy egy leszázalékolt uránbányász egy Parti Nagy-, Garaczi-, Darvasi-felolvasóesttől lesz boldogabb. Egyébként az irodalomnak is lesz helye. Zajlik a writers in residence program, megrendezik a cigány költők és írók első irodalmi találkozóját, a II. pécsi irodalmi fesztivált, a nemzetközi folyóirat-találkozót, lesz utazó irodalmi szalon, haiku világkonferencia, és még sok minden, de addig is olvashat az ember Jelenkort és Echót.

Az estének fényes vége lett. A Nagy Lajos Gimnáziumban volt a fogadás. Bajnai már elment, de ott volt helyette Konrád, Csaplár Vili, Takáts Józsi, Ágoston Zoli, Jósvai Lidi, végre egy kis irodalom. Meg egy hatalmas marcipánmagyarország, volt vagy három méter hosszú, a városok helyén színes gyöngyökkel. Kiszedtem a gyöngyöket, ajándék a gyerekeimnek, már kezdenek olvasni és írni, ajándék nekik, mesét már úgyis írtak a literába, szóval kiszedtem a gyöngyöket, mielőtt a zabáló tömeg torkán akad. Ne hányjuk eléjük.

A cikkben a szerző fotói láthatóak.

Ficsku Pál