hirdetés

Krasznahorkai hazatért

2017. április 7.

Április 5-én adták át Krasznahorkai Lászlónak az Aegon Művészeti Díjat a Báró Wenckheim hazatér című könyvéért. A Katona József Színházban megrendezett gála egyben a kitüntetett író önálló estje is volt. - Ott jártunk.

hirdetés

Az idén tizenkettedik alkalommal átadott Aegon Művészeti Díj díjátadó gálájának nyitányaként Borbély Alexandra olvasott fel egy részletet a tavalyi év legkiemelkedőbbnek ítélt kortárs magyar alkotásából, a Báró Wenckheim hazatérből. Előadásának érzékletességét Kocsis Gergely játéka fokozta, a Katona József Színház művészeinek a későbbiek folyamán is emlékezetes pillanatokat köszönhettünk.

Az Először..., másodszor... – Hárommillió tizenkettedszer címet viselő gála szálait Winkler Nóra mozgatta, tökéletesen alkalmazva Krasznahorkai László egyik legizgalmasabb dramaturgiai fogását, nevezetesen a késleltetést, így elsőként az elismerés kapcsán készült portrébeszélgetésekből kaptunk rövid ízelítőt. A tíz írót egymástól jelentősen eltérő miliőben láthattuk: Németh Gábor napfényes tereken sétált, Térey János csoportot vezetett az Iparművészeti Múzeum kiállításán, Jászberényi Sándor pedig annak a bizonyos ketyegő bombának a tetejéről, Moszulból avatott be minket írói munkásságának titkaiba. A teljes filmeket a nyári Margó Feszten láthatják majd az érdeklődők.



Mindezek után érkezik a színre az ünnepelt, Krasznahorkai László, aki írói szemléletmódjáról, mozgatórugóiról, az alkotás folyamatáról mesél a közönségnek. Hangsúlyozta, hogy regényei még csak közvetetten sem állnak kapcsolatban saját személyes élményeivel, nincs szó semmiféle önéletrajziságról, őt elsősorban a másik ember foglalkoztatja. Úgy véli ugyanis, hogy a környezetében élők között sokkal izgalmasabb és érdekes egyéniségeket talál, mint amilyen ő maga, nevetve fel is tette a kérdést: Hol vagyok én báró Wenckheim Bélához képest? A fantázia burjánzása ellenére azonban egy-egy irodalmi figura soha nem fiktív személy, hiszen átmegy az író szűrőjén, aki beengedi őt egy sajátos, mondatokkal körülhatárolt világba.

Winkler Nóra természetesen az elismeréshez való viszonyáról is kérdezte Krasznahorkait, aki szerint a művész mindig saját hiúságának kiszolgáltatottja, és ez alól nincs kivétel. Így a díj egy olyan pozitív értelemben vett nagyravágyást elégít ki és gördít ugyanakkor tovább, amely nélkül nincs művészet, hiszen elsősorban a rendkívüli létrehozásának szándéka mozgatja az alkotókat. Ugyanakkor nem árt ügyelni, mert a siker könnyedén a lényeg fölé kerekedhet, így egy idő után fontosabb lehet maga a díj, mint az, hogy miért is érdemli ki az ember. Ez ellen pedig a legjobb önvédelemnek a szerénység bizonyul.

A beszélgetést a Butterfly Effect jazzes és népdalelemeket kombináló feldolgozásai tagolták, illetve Borbély Alexandra és Kocsis Gergely tolmácsolásában azt is megtudhattuk, milyen volt az olvasók (pontosabban a Moly.hu olvasói) számára a Krasznahorkai-féle szöveguniverzumban bolyongani:

„És hát azért meg külön hálás vagyok, hogy Krasznahorkaihoz nem ért el az új ukáz, miszerint az 'adófizetőknek' kell írni – ő továbbra is, hogy úgy mondjam, a magas égnek ír egyenest. Merthogy van olyan, és persze, legyen olyan, hogy az író törekszik ide le közibénk, de talán hosszabb távon mégis helyesebb, ha az olvasó törekszik fel a magas égbe, mondjuk azon a létrán, ami egy Krasznahorkai-regény alakját öltötte magára. Nem az író dolgozik meg az olvasóért, hanem az olvasó önmagáért. Így van tétje az egésznek. A többi – az lektűr. Nem pejoratíve mondom, mert lehet nagyon jó lektűr. Csak épp lektűr.
Amúgy meg az a legkevesebb, hogy zseniális. A pláne az, hogy élveztem is minden sorát.”

Velősebben megfogalmazott ellenvélemények is akadtak, nem kis derültséget okozva a nézőtéren: „Krasznahorkai László nagyon nagy író, csak én nem szeretem.”


Az olvasói vélemények után Máté Gábor csatlakozott Winkler és Krasznahorkai párosához. A Katona József Színház igazgatója gothári iróniát vélt felfedezni báró Wenckheim történetében, ám Krasznahorkai László egészen elképzelhetetlennek tartja, hogy Tarr Bélán kívül más rendezővel is együtt dolgozzon. Ám a közös munka nem valósulhat meg ismét, hiszen Tarr A torinói ló után határozottan visszavonult a rendezéstől, de erre nem kell tragédiaként tekintenünk, elvégre minden művésznek meg kell találnia azt a pontot, ahonnan már feljebb lépni nem tud, csupán önmagát ismétli.

A hatalmas kivetítőn az előző évihez hasonlóan idén is fel-felvillantak a zsűritagok (Máté Gábor, Nagy Gabriella, Porogi András, Radics Viktória, Szirák Péter, Thimár Attila) heves vitájáról tanúskodó mondatok, amelyek éles ellentétben álltak a Báró Wenckheim hazatér kapcsán oly sokszor emlegetett tökéletességgel. Krasznahorkai László meg is jegyezte, hogyha mindegyik megszólalást a saját könyvére vonatkoztatná, bizony erősen el kellene gondolkodnia azon, hogy visszaadja-e a díjat. Emellett persze azt is leszögezte, hogy könyve egyáltalán nem édestestvére a tökéletességnek, és nem is volt célja a tökéletes mű megalkotása, hiszen az maga a lehetetlenség. Máté Gábor erre reflektálva kifejtette, hogy a színésznek feladata ilyen szempontból jóval könnyebb, hiszen pillanatnak szóló művészet révén állandó labilitásban élnek, a sikeresség és a sikertelenség egyaránt rendkívül illékony. Az irodalom éppen rögzült volta miatt olyan súlyos, elvégre a kinyomtatott szöveg az örökkévalóságnak szól, így a felejtés elve ez esetben kevésbé működőképes.

Máté Gábor értő felolvasásával koronázta meg az estét, és bár az előadására szánt három perc megtriplázódott, választ adott az egyik leggyakrabban emlegetett kérdésre, mégpedig a mondatok hosszának befogadhatóságára. A színész-rendező ugyanis fantasztikus szövegértésének köszönhetően olyan bravúrosan interpretálta Krasznahorkai László regényét, hogy nemcsak a mondatok zeneisége vált tűpontosan lekottázhatóvá, hanem egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már nem is a Katona József Színház nézőterén vagyunk, hanem a fellobogózott állomáson. És ebből a kilenc perc is kevés volt. Nem kell hát azon csodálkoznunk, hogy ezek után Krasznahorkai tettetett félszegséggel megjegyezte, igazán bajban van, amiért neki kell felolvasnia a következő részletet, elvégre nincs kizárva, hogy kiderül, ő maga sem érti, amit leírt – hiszen az értő olvasat az igazán jó tolmácsolás kulcsa –, de ez persze csak megmosolyogtató paradoxon.

A felolvasásokat követően Horváth Gyula, az Aegon vezérigazgató-helyettese átadta a díjat, miközben egy személyesebb történettel rámutatott a regényben rejlő körkörösségre. Élt ugyanis Magyarországon egy igazi báró Wenckheim Béla, akinek unokahúga hozzáment Andrássy Aladár grófhoz, és mint közismert, az Andrássyak nemesi családneve a Krasznahorkai.



A gálát a 2017-es zsűrielnök, Bazsányi Sándor laudációja zárta, amelyben kiemelte a Krasznahorkai-regények kapcsolódási pontjait, a Báró Wenckheim hazatér kifinomult retorikáját, az író hosszú-hosszú mondataiban rejlő kérlelhetetlenségét. A szövegfolyam ugyanis körbefog minket, olvasókat. Nincs is választásunk, belépünk-e a regény terébe, így sorsunk nem sokban különbözik a szereplőkétől, hiszen hozzájuk hasonlóan csapdába kerültünk. És még jól is érezzük magunkat ebben a csapdában. Mert Krasznahorkai játszik, mulattat, bohóckodik, gúnyolódik és ironizál, jobban, mint eddig bármikor. Nincs sem mód, sem igény a menekvésre, hiszen ez a játékosan bölcs, sötéten karneváli regény éppúgy felszabadít minket, mint íróját, aki első regényéhez kanyarodik vissza – hazatér a kezdetekhez.

Fotók: Aegon-díj / Facebook

Dézsi Fruzsina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.