hirdetés

Krasznahorkai László Delhiben

2014. január 2.

Az Almost Island elnevezésű irodalmi szervezet még decemberben hívta meg Krasznahorkai Lászlót, hogy vegyen részt évente megszervezett dialógusán, amelynek korábbi vendégei voltak már többek között Claudio Magris, Bei Dao, George Szirtes is. A látogatásról Köves Margit a Delhi Egyetem magyar lektora számol be a Literának.

hirdetés

Napos koradecemberi reggelen érkezett. Krasznahorkai Lászlót az Almost Island nevű irodalmi szervezet hívta meg évente megszervezett dialógusaira. Az eddigi meghívottak között olyan neves személyiségek szerepelnek, mint Claudio Margris, Bei Dao és George Szirtes, idei vendégeik Xi Chuan kínai költő és irodalomkutató, Renee Gladman, amerikai prózaíró Krasznahorkai mellett. Krasznahorkai tíz nappal a konferencia előtt ért Delhibe, és másnap elutazott Varanasziba, hogy lássa a várost, melyet már megírt Csepp víz című elbeszélésében. Varanasziból Kushinagarba utazott, a Buddha halálának a helyszínére. Krasznahorkai olyan régen kapcsolatban van Japánnal és Kínával, és a buddhista kultúra olyan meghatározó számára, hogy delhii magyar olvasója úgy érzi, jobb, ha nem kérdez, hanem mint egy zen-buddhista bölccsel tenné, inkább kivár, és figyel.

December 20-án, a konferencián kis, bizalmas csoportban kezdődik a dialógus. Az Almost Island csoport előzetesen megnevezett céljainak megfelelően az irodalmi termék helyett a felfedezés, az alkotás és újraalkotás folyamatára tevődik a hangsúly, és a kis körben szervezett hosszú beszélgetés segít abban, hogy sokféle kérdés merüljön fel. George Szirtes 2011-ben részleteket olvasott fel a Sátántangó angol fordításából az Almost Island akkori találkozóján, és az Almost Island folyóirat 2012 számában Sharmistha Mohanty interjúja olvasható Krasznahorkaival An Island of Doubt címmel. Sharmistha Mohanty kérésére, hogy író beszéljen az életéről, megnyílik. Azzal a fenntartással kezdi, hogy egy pillanat alatt számlálhatatlan esemény történik, s ez a múltra is érvényes. Ahogy egy elbeszélésében írja az emlék „egy felidézett kép lényegéből dolgozik", végtelenül leegyszerűsíti a múltat. Megindító, ahogy szülővárosáról, Gyuláról beszél indiai közönségének.

„Csak mesét tudok mondani arról a kisvárosról, amely közel fekszik Magyarország keleti határához, Romániához. Kisváros volt, nyugati kultúrával, tanultunk latinul, görögül, németül, és kitünő tanáraink voltak. Például a volt hadmérnök a városban, Ladics György, aki magántanításból tartotta fenn magát. A tizenkilencedik században élt, és azt mondta, hogy nem is akar a huszadik századba átlépni, elég neki Schiller és Goethe. Utálta Marxot és Lenint, de főleg Lenint. ..."

„Sok hasonlóan rendkívüli ember volt a városunkban, és azt gondoltam, hogy a világ tele van ilyen rendkívüli emberekkel, így aztán először nagyot csalódtam, amikor a világba kerültem. ...
Tinédzserkoromban a rock és a jazz érdekelt, azaz kötelességszerűen lázadtam a családom, a városom ellen. 19 évesen elkezdtem utazgatni az országban, három-négy hónaponként változtattam a lakóhelyemet, az ún. primitív emberek közé mentem, s az ő életüket éltem. Ők szegények voltak, egyfajta kultúrával, s nem nyomorultak, a kultúrától való megfosztásban, azaz a szegénység és a nyomor két különböző dolog. Voltam bányász, tehenészetben éjjeliőr, aztán sok egyéb mellett kultúrházakban dolgoztam Dél-Magyarországon, hat faluban, hat kultúrházat vezettem. Iskolában is tanítottam, képesítés nélküli tanárként. A cigánygyerekek hihetetlenül édesek voltak. Például, amikor mentem a faluban hazafelé, észrevettem, hogy követnek, azt mondták, azért, mert meg akarnak védeni. Úgy mondták, a magyarok ellen.
Később választanom kellett a zene, a képzőművészet és az irodalom között, és én az írást választottam.
Budapest nagyon messze volt. Magyarországnak egy kulturális központja van, és mi erről a messzi Budapestről, a kulturális központról álmodtunk.
Ebben az időben írtam a Sátántangót. A kéziratot odaadtam egy barátomnak, és így terjesztették, mint szamizdatot. Elkerült Esterházy Péterhez is, aki rá tudta beszélni a kiadót, hogy adják ki. Ez a könyv adott nekem egy felejthetetlen barátot, a nagy írót, Mészöly Miklóst.
Nem tudtam elképzelni, hogy kiadják, Magyarországon fontos és jelentős értelmiségiek kötöttek kompromisszumot a rendszerrel, és nehéz volt elképzelni, hogy kompromisszum nélkül elfogadjanak, márpedig én nem voltam képes semmiféle kompromisszumra. Mészöly félt attól ebben a helyzetben, hogy megölöm magam, és ezért megpróbált egy ösztöndíjat szerezni nekem, így jutottam el 1987-ben Németországba, Nyugat-Berlinbe. Megdöbbentő hely volt. Egyfajta megismételhetetlen, csodálatos paradicsoma az alternatív világnak, menedékhely, mely totál demokratikusan egymás mellé ültette a bárokban az ifjú kelet-európai titánokat például Jim Jarmusch-sal és Tom Waits-szel, másképp szólva, a város tele volt Jim Jarmusch-sal és Tom Waits-szel. Berlin és Magyarország azóta is földrajzi központjai az életemnek.
A rendszer összeomlása után új fázis következett az életemben. Amit korábban Magyarországon műveltem, hogy tudniillik folyton változtattam a helyemet, azt most kezdtem a világra is kiterjeszteni. Kezdődött azzal, hogy hirtelen Mongóliában találtam magam, ahol először szembesültem azzal, hogy több világ van ezen a Földön. Onnan eljutottam Pekingbe, Kantonba. Ez még a régi maoista Kina idején történt, Deng Xiaoping idején. Ezután a Kína- élmény után kezdtem el a Kelettel foglalkozni."

A közönségből valaki megkérdezi Krasznahorkait : Miért ír?
„Egy szerencsétlen pillanatban elkezdtem olvasni az első könyvemet. Hibát találtam benne, és úgy éreztem, meg kell próbálnom még egyszer, és írni kezdtem egy másikat, hogy legyen egy hibátlan könyvem.
És így megy ez azóta is.

A pillanat és a végtelen összefüggéséről beszél, amikor Ashish Nandy szociológus, aki szintén részt vesz a beszélgetésben, megjegyzi: „Ha a pillanat pillanatszerű, akkor a végtelenséget is érzékelhetjük. Például zenében, vagy festményeken."

„A zene bizonyíték arra, hogy a végtelent sohasem érhetjük el. Ezt érezhetjük, és felismerhetjük. A pillanat pedig fordítás, amelyben a megnyújtott időt fordítjuk le a létezés nyelvére."

Egy másik résztvevő megkérdezi: Hogy ír? Mi a mondatainak a titka?
„Hosszú mondatokban írok, és sok vesszőt használok, lényegében a rábeszélés lélektanának megfelelően. A pont lehelyezését csak az ügy végén érzem indokoltnak. Amúgy nem vagyok egyedül a hosszú mondatok használatában. James Joyce számára fontos a hosszú mondat, ő még korlátozottan, belső monológnál használta, de bizonyította, hogy lehetséges így írni, sőt, hogy ez valamiképpen a természetes. A pontban van valami konvencionális gőg.

Valaki megjegyzi, hogy a hosszú mondatok Krasznahorkainál is változnak. A Sátántangó hosszú mondatai egészen mások. Az ellenállásban és a Háború és háborúban a mondatok másféleképpen épülnek fel. Krasznahorkai arról beszél, hogy a Háború és háborút sok szempontból választóhatárnak tekinti abban, hogy miben érzi az írás feladatát, hogy önmagára hogyan tekint. A Háború és háború óta úgy érzi, hogy semmit sem tud, semmi sem magától értetődő, viszont mindenre tekintettel kell lennie, amikor a világot feltárni óhatja, a kövekre, a fákra, az égre, a szélre és így tovább, mindenre a generális, totális semlegességben.

Egy kérdés : Úgy gondol-e önmagára mint misztikusra?
„Csak kétségeim vannak, amikor misztikus gondolkodókkal találkozom.
Csodálom például Dzselaluddin Rumit, de nem tudok közelebb jutni a világához. Az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó cimű regényemben nincsenek szereplők, a regény egyik hagyományával kellett itt szakítanom. Ami a buddhizmust illeti, rendkívül közel áll hozzám, elsősorban magának a Buddhának az alakja és tanítása. Ugyanakkor nem vagyok buddhista, sőt, kifejezetten nevetségesnek és szomorúnak találtam Japánban, amikor amerikai nőket láttam átszellemülten a kolostorokban ülni. Az én helyzetemet az jellemzi, hogy nem adom át magam egy hitnek, hanem azt ábrázolom, azzal vagyok teremtő kapcsolatban, aki hisz.
A Seioboban valami mást mutatok meg, azt, hogy mit jelent a szépség- és ezt a perfekcionista igényt alkalmazom. Anélkül, hogy tudnám, mi az, ami gyönyörű, az az, amit nem tudok befejezni. A szépség a labirintus kapujából már látszik.. A labirintusban az isteni és a sátáni egyszerre vannak jelen. A labirintusban lenni kockázatos, de áldozat nélkül nem lehet elérni semmit sem. A labirintus egy sötét árnyék, a valóság olyan, mint Isten, és mi semmit sem tudunk róluk. Következő könyvemben talán ezzel foglalkozom."

A Seioboban a Fibonacci rendszer van jelen, amiről tudjuk, hogy az aranymetszéssel függ össze. Jelen van-e az Ön számára a struktúra? Hogyan érzékeli? - kérdik tőle.
„Még a leírás folyamata előtt emlékezetbe idézek, és emlékezetben tudok 15-20 oldalt tartani. Amikor befejeztem az első fejezetet a Seioboból, hirtelen egy apró dolgot tisztáznom kellett, és a második szöveg erőt adott nekem arra, hogy elgondolkozzam a Fibonacci szérián, mert az 1 és a 2 közötti kapcsolaton kezdtem gondolkozni. Az aranymetszés szabályai merültek fel az egymásra következés arányaiban. A korábbi könyvekben nem volt a struktúrával kapcsolatban ilyen gondolatom. A könyv írása folyamat, és ez a folyamat határozott a struktúra kérdésében.. A könyv struktúrája írás közben soha nem áll készen a fejemben.
A Seiobo a géniusznak állít emléket.
Ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig, akkor a művészet és a világ közti viszony alapvetően meg fog változni. Ebben a változásban én a művész és a művészi közösség mellett maradok."

A közönség egyik kérdése Tarr Bélával készített filmjeivel foglalkozik. A film és az irodalom között óriási különbség van. A filmkészítés állandó improvizáció - válaszolja.
„A Sátántangó filmtervével eredetileg Tarr Béla keresett meg, és biztos voltam abban, hogy nem akarok adaptációt. Nehéz volt megtalálni a helyeket, ahol a film játszódik, de Bélának ehhez nagyon jó szeme van, a kocsmákhoz, a tájakhoz. A kocsmajelenet a Sátántangóban és a filmben két teljesen különböző dolog. A regényben egy bruegheli komédia, a filmben egészen más jelentősége van. Súlyosabb."

„Vagy sötét van, vagy nincs szükségünk a fényre" . Mit jelent a Seiobo mottója?
Az iró Thelonius Monk iránti csodálatáról beszél, és a mottók szerepéről a munkáiban. Ez a mottó például átjárja az egész könyvet, de a mottóknak a többi könyvben is fontos szerepük van.

Krasznahorkai munkája ezzel nem fejeződött be az Almost Island konferencián. December 22-én este az India International Centre kertjében Arvind Krishna Mehrotra, indiai költő versei és fordításai után az Állatvanbentet olvasta fel. Magyarul kezdte, angolul olvasta tovább a dialógust, amely folytatása volt a huszadikai beszélgetésnek a civilizációs végidő krónikájáról, amelyet Krasznahorkai prózája új kontextusba helyez.

Köves Margit

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.