Megszólal Krasznahorkai László egyik írása japánul, bevonul az író és három fordítója, helyet foglalnak. Az asztalnál: Adan Kovacsics a spanyol, Heike Flemming a német fordító, az író, majd Elżbieta Sobolewska, aki lengyel nyelvre ülteti át Krasznahorkai szövegeit. Az író előrenyúl: megszólal a csengő, Bábel I.

fotók: Valuska Gábor

 

 

Egyszerre indul meg három nyelven ugyanaz a szöveg: spanyolul, magyarul, lengyelül. Színpompás kavicsok gördülnek így a folyó alján, ahogy mozgatja őket a víz a mederben. Az író a közönség reakcióit figyeli élvezettel, majd a szövegre koncentráló fordítókat. Előbb a lengyel fejezi be, majd a spanyol, rögtön utána a német.

Dr. Nagy Márta, a Goethe Intézet kulturális osztályának vezetője orientálja a közönséget:  a Brücke Berlin fordítói díj a kortárs kelet és közép-európai irodalom jelentős műveit és azok kiemelkedő német fordításait méltatja. Ez a díj a német könyvpiac közvetítő szerepére és a műfordítók művészi és kultúraközvetítő tevékenységére hívja fel a figyelmet. Ebből az alkalomból és Krasznahorkai négy fordítójának részvételével szervezték meg október 27-én a különleges találkozót a Goethe Intézetben Krasznahorkai univerzum címmel. 

 

 

„A legegyszerűbb kérdéseket kellene megbeszélnünk” indít az író, aki átvette a moderátor szerepét is – „Azt hiszem, mindhárom fordító esetében fordítói sorsról beszélhetünk, így azzal a banalitással kezdeném, azzal a kérdéssel fordulnék fordítóimhoz: hogy kerültek kapcsolatba a magyar nyelvvel? Miért minket választottál?”- szegezi a kérdést Elżbieta Sobolewskának.

„Nincs kérdés, amit jobban nem szeretek. A válasz annyira banális, hogy illene végre kitalálni valami jópofa történetet, ami komolyan hangzik, aminek dramaturgiája van.” – mondja a lengyel fordító, aki tökéletesen beszél magyarul, alig hallani a szláv akcentust.  Tinédzser koráról mesél, a balatoni nyaralásról, ahol az Omega számait hallgatva megszerette a magyar nyelv hangzását, mivel gyerekkora óta érzékeny a zene hatásokra. „Nem tervezetem műfordítói pályát, nyelvész akartam lenni. Ismertem viszont a magyar irodalmat, Németh László Irgalmát nagyon szerettem.”

Az író német fordítójához fordul és bevallja, hiába faggatta korábban, nem sikerült megtudnia, milyen személyes viszony fűzi a magyar nyelvhez. “Kérdeztem rokoni szálak fűzik hozzánk, baráti, szerelmi szálak? Végső válasza az volt: onnan tudok magyarul, hogy megtanultam. Tudtam, hogy egy két verset már fordított Borbély Szilárdtól, ami végképp megnyugtatott.”

„A szüleim inkább a hegyeket szerették. Így a gyerekkoromban inkább Szlovákiában kirándultunk. El is kezdtem szlovákul tanulni. A hegyekben találkoztam először a magyar nyelvvel. Majd Magyarországra mentem tanulni” - meséli Heike Flemming, aki Bécsben filozófiát Budapesten magyar irodalmat hallgatott. „Úgy gondolom, ez nem is döntés volt, érdekelt a magyar nyelv. Belecsúsztam.”

Adan Kovacsics, a spanyol fordító már öt Krasznahorkai-regényt lefordított, Chilében született, de a szülei magyarok voltak: „Két nyelvvel nőttem fel. A szüleimmel magyarul, a húgommal spanyolul beszéltünk otthon. Mondhatom lényegében a fordításhoz születtem.”  Szüleivel később Chiléből Bécsbe költöztek, ahol németül tanult és érettségizett, majd Spanyolországban élt és elvesztette egy időre a kapcsolatot a magyar nyelvvel. Édesapja azonban nagyon szerette a magyar nyelvet és irodalmat. „Apám mondta mindig: a fordítás jobb, mint az eredeti. Így például Poe olyan lett számomra, mintha Babits szolgája lenne.”

Mika Waseda, a japán fordító sajnos nem lehetett jelen az esten. Egy bejátszott videofelvétel segítségével ismerjük meg. Egy kanapén ülve, mosolyogva mesél tökéletes magyar nyelven, japános szünetekkel: „Angol szakos voltam, apám eszperantista. Azt mondta, ha tudunk eszperantóul, utazgathatunk Európában. Így kerültem 1980-ban Magyarországra, ahol akkoriban az eszperantó divatban volt.  Magyarország nagyon tetszett. Már körülbelül harminc éve foglalkozom a magyar nyelvvel.”

Krasznahorkai ezután Az ellenállás melankóliája című regényéről - amelyből az est elején a Bábel I. nyelvi kavalkádja született - faggatja fordítóit.

Elżbieta Sobolewska Az ellenállás melankóliáját akkor olvasta először, amikor 89-ben megjelent. Lengyelországban ez a fajta irodalom nem létezett. A nyolcvanas években volt ugyan emigráns irodalom, de belső ellenállásról szó sem lehetett. Nem is értette, hogyan lehet Magyarországon ezeket a könyveket hivatalosan kiadni. Más szemmel nézte aztán a könyvet 2006-ban, amikor fordította. “Jobban tudtam viszonyítani a változásokhoz. Akkor jutott eszembe, hogy ez a könyv a társadalmunk széthullásáról szól. Arról, hogy a mi társadalmunk több évtizednyi szabadság hiány után nem fogja tudni magáévá tenni az érkező szabadságot, s megdöbbentem: honnan tudhatta ezt akkor Krasznahorkai László.”

„Németország nyitott a kelet-európai világ és irodalmai felé.” – magyarázza Heike Flemming – „Ha valaki a szépségről beszél ilyen nyíltan, vagy a tökéletességről az persze furcsa, de éppen ezért felkelti a figyelmet.” Frau Flemming Krasznahorkai könyvei közül a Kegyelmi viszonyokkal találkozott először. Éppen ezért meglepődött, mennyire más típusú regény a Seibo járt odalenn: „Számomra egyfajta kaland is volt, utaztam a könyvben, olyan helyekre, ahol soha nem jártam. A japán kultúra ismeretlen volt számomra. Kutatnom kellett a részletek iránt” – s ezzel megelőlegezi az est következő kérdését: a műfordítás nehézségeit.

„Van benne valami morbid, hogy én kérdezem a fordítóimat. Épp ezért most arra kérlek titeket, hogy miután az utolsó kérdésemet feltettem beszélgessetek egymással egy kicsit szabadon. Én addig kimegyek a teremből. Legyetek kedvesek megosztani, amit a fordítás legnehezebb pillanataiban átéltetek” - mondja Krasznahorkai és valóban magára hagyja fordítóit, pontosan úgy, ahogy ez a könyvek esetében is történik, ott is egyedül van a fordító a művel.

A spanyol fordító a balatonfüredi fordítóházban  fordította Az ellenállás melankóliája egy részét. „Ott volt a házban Krasznahorkai bolgár fordítója is. Mindenki a szobájában fordított. Estefele tántorogva a folyosón találkoztunk egy végigdolgozott nap után: ma öt mondatot fordítottam- mondtam neki. Öt mondat persze jó volt, hiszen az lehetett öt oldal is. Nem tudom Ella nálad is így volt, hogy számoltad a mondatokat?”

Sobolewska számára a határidő mindig problémát jelent. “Egy ilyen könyvre sokkal több idő kell. A fordítónak ezért muszáj kijelölnie, mint a szénbányában, hogy naponta mennyit fordít.” Majd a szláv és a magyar nyelvszerkezet különbségeiről beszél. „A lengyelben nem csak, hogy van három nyelvtani nem, de három nyelvi szinten is mutatkozik, ami segíti a megértést. A magyarban ilyen nincs, az iránytű ösztönös követése nem működik. Ekkora mondatoknál, ahol ezerféle alá, mellérendeltség van igencsak nehéz eldönteni, mi mire visszavezethető. Ráadásul a mondatszerkezet teljesen fordított, ami kívül van a magyarban, belül van a lengyelben. Fejből kellene tudnom az egész mondatot, de nem csak az értelmét, a nyelvtani szerkezetét is. Az emberi agy nem így működik, más módszert kellett találnom: kikapcsoltam a laptopot, papírt, ceruzát fogtam és elkezdtem összerakni a mondatokat. Más szerzőnél ilyesmit nem tapasztaltam.. Talán a német nyelvűeknek ez nem okoz ekkora gondot, de hogy mit csinál ezzel az angol, abba jobb bele sem gondolni.”

Heike Flemming számára valóban nem okoztak nehézséget a szerkezeti problémák. „Inkább a névelőkkel volt problémám. A német nyelvben olyan névelőt használunk a fordításnál, amilyen az eredeti nyelvben állt, ha új szót találunk. A japán történeteknél ezt nem tehettem meg. Utána kellett néznem, mi az a hasikara, utána el kellett döntenem, hogy der, die vagy das.”

„A hosszú mondatok, bár a modern nyelv már nem használja - főleg a XVII-XIX. századra jellemzőek - léteznek a spanyol nyelvben, így nem kell őket kitalálni.” - mondja Adan Kovacsics és kiemeli Krasznahorkai egyik jellegzetességét, ami segíti a fordítót: „A műve világmű, világnyelven van írva. Magyar kisváros, Kioto, New York.  Mozog, mert a nyelve engedi. Így is marad mindig valami, ami a fordításból kimarad, ezért a fordítónak új egyensúlyokat kell találnia. Másfelől egy Krasznahorkai-fordítónak tudósnak kell lennie. Kutatni kell. Nem elég pusztán olvasni a szavakat, látni kell, ami történik. Azt is fordítjuk, amit látunk.”

„Nem elég tudósnak lenni” – veti közbe Frau Flemming - “Emlékszem, olvastam egy japán képről Krasznahorkai könyvében. Utánanéztem, végre találtam egy képleírást. Abban az állt, hogy a képen egy templom áll. Krasznahorkai viszont házról beszélt. Így hát Lackóhoz fordultam, aki mindenféle kérdésemre válaszolt. Tudom – válaszolta – hogy a művészettörténészek ezt írják, de én így gondolom, mondta.”

Mika Waseda, a japán fordító azt emeli ki, hogy bár hosszú, kígyózó mondatok a japán irodalomban is vannak, a magyar nyelv szerkezete más, mint a japán, így mégsem tudott minden mondatot teljes hosszúságában lefordítani.

Míg a japán fordító beszél a videófelvételen, visszatér Krasznahorkai, aki végül arra kéri a fordítókat, hogy mivel sosem látta még őket munka közben, fordítsanak le egy rövid szöveget (Nem kell innen semmi). Krasznahorkai szerint a műfordítók lehetetlen feladatra vállalkoznak újra és újra, “a könyveket ugyanis nem lehet lefordítani. A csaláshoz én is hozzájárulok, hiszen amikor elmegyek ezeket a könyveket bemutatni, úgy lépek fel, mint a könyvek szerzője, pedig sohasem azt a könyvet olvasták, amit írtam.”

Az író előrenyúl: megszólal a csengő: indul a frissen fordított szöveg (itt lehet meghallgatni Krasznahorkai felolvasásában az eredeti szöveget). Bábel II. Lélegzetvételenként mintha átadnák egymásnak a stafétabotot a nyelvek, majd újból egymásba olvadnak és kibontakoznak egymás öleléséből. Négy nyelv, négy fordítói sors, négy olvasat.