A jövő, az a régi.

Szinkrontolmács vagyok, mondta hangosan, és kivárt, hogy meghallja-e esetleg valaki, ám egyáltalán nem hallotta meg senki, így hát segítségre se számíthatott, márpedig segítségre nagyon nagy szüksége volt, azonnali mentésre, rögtöni beavatkozásra, halaszthatatlanul angyali csodatételre, na, persze hogy aztán miképp képzelte, hogy ez a bejelentés, magyar nyelven és Shanghaiban, majd rajta segíteni fog, azt nehéz megmagyarázni, de megmagyarázni ebben a helyzetben most semmit nem lehetett könnyedén, szinkrontolmács, ismételte meg ezért, s amennyire csak bírta, a szavak kiejtése közben mozdulatlanul tartotta a fejét, azt a koponyát tehát, ahonnan a fájdalom származott, teljesen bemerevedett az egész teste, úgy tartotta odafent a fájdalmat, úgy és azért, hogy ez a fájdalom ne erősödjön tovább, mert ez a fájdalom erős volt, és erősödött, annyira erős volt, és annyira erősödött, hogy egyszerűen nem látott tőle, és valahogy el is szakadt, idegen lett, nem vállalta, hogy az övé, mert ezt a fájdalmat, ezt a pokoli fájdalmat, ezt a szóval kifejezhetetlent, nem lehetett vállalni, olyan kínzó volt, és olyan hirtelen csapott le rá, mint egy villám, pontosabban arra eszmélt fel, hogy itt ül színjózanul, itt, valahol, egy egyelőre meghatározhatatlan helyen, körülötte zúg, dübörög, zakatol valami eszeveszett forgalom, de mindenhol ám, fölötte, alatta, oldalt balra, oldalt jobbra, egyszerűen tényleg mindenfelől egy rettenetes zaj, és ő meg itt ül a közepén, de hogy hol van ez az itt, halvány sejtelme se volt, látni nem látott, és tulajdonképpen hallani se hallott, mert az, amit hallott, a zaj, az éppen olyan erős volt, és éppen annyira erősödött, mint a fájdalom a koponyájában, úgyhogy nem hallott semmit, így vak is volt, és süket is, s már csak gondolta, hogy kimondja megint, hogy kicsoda is ő, de tudni nem tudta, mert néma is lett, hogy ne fájjon még jobban, persze fájhat-e valami, ami elviselhetetlen, még annál is jobban, hát, igen, fájhat, állapította meg, s valami nagyon lüktetett a fájdalom mögött, ezért csak ült, változatlan pózban itt, valahol, körülötte zúgott, dübörgött, zakatolt, és nem volt mit tenni, csak maradni így, nem csinálni semmit, nem beszélni, nem mozdulni, nem gondolkozni, hol van, és mi van, főleg gondolkozni nem, még arra se még egyszer, hogy mitől ilyen józan, hát, nem volt-e berúgva, mint az állat, de, nagyon be volt rúgva, de nem emlékezni, intette magát kétségbeesve, mert nyilvánvaló, hogy az emlékezés is mozgás, és neki most az egyetlen esélye volt, hogy minden mozgásról lemond, csak hogy megálljon, és aztán csillapodjon ez a fájás a fejében, nem beszélni, nem hallani, nem gondolkozni, nem emlékezni, de még csak nem is reménykedni, mert a reménykedés is mozgás, és még az is megzavarhatta ezt a teljesen lebénított állapotot, amelyben tartotta magát, hogy megálljon, hogy csillapodjon, hogy enyhüljön egy kicsit, és nem volt hiába ilyen szigorú, mert mérhetetlenül hosszú idő múlva ugyan, napok?, éjszakák?, újabb napok? és megint éjszakák?, de hopp, egyszer csak megállt, csillapodott, enyhülni kezdett, s eljött a perc, amikor napok és éjszakák, napok és éjszakák – kinyithatta a szemét, egy résnyire csak, kezdetben épp csak egy résnyire, de ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, hogy itt, ahol ült, még soha nem ült, és talán soha nem is ült itt senki, mert ezen a résen át annyit azonnal felfogott, hogy erre-arra kanyarodó, pontosabban különböző irányban erre-arra ívbe hajló autósztrádák között ül, autósztrádák között tehát, nem tévedés, mondta neki a kép a résen át, a feje fölött is autósztrádák, alatta is autósztrádák, oldalt balra is autósztrádák, és végül oldalt jobbra is autósztrádák, természetesen az első gondolata az volt, hogy nem jól van ő, aztán arra, hogy nemcsak ő nincs jól, hanem nincs jól itt ez az egész valami sem, emeletes autósztrádák, ki hallott ilyet, ekképpen húzódozott egy ideig a felismeréstől, húzódozott, mivel mint olyan szinkrontolmács, akinek szakterületei is vannak, és az egyik ezek közül éppen a közlekedéstechnika volt, és hát mivel így ő egy közlekedéstechnikai szaktolmács volt szinkronképességgel, már sejtette, hogy körülbelül hol van, csak nem akarta elhinni, mert itt mégsem lehet, rázta meg képletesen a fejét, mert igaziból természetesen nem tehette a fájdalomtól, ember nem lehet olyan helyen, mint most ő, hiába látja a híres oszlopot odalent a rajta körbenyújtózkodó sárkányokkal, ajjaj, gondolta azonban ekkor már, én a Nine Dragons Crossingban vagyok, csak hát hogy lehetek benne, ez a kérdés, a Nine Dragons Crossing, vagy ahogy a helyiek mondják, a Jiulongzhu Shizi Lukou, az nem valami, amiben benne lehet az ember, és eljött a pillanat, hogy abból a résből egy teljes kilátás lett, mert ekkorra ki merte már nyitni a szemét, a fájdalom tompán uralkodott a fejében, tompán, tehát a remény, ha most feltámad benne, gondolta, nem lesz teljesen alaptalan, és kinézett ezen a szemen, egyelőre csak a balt nyitotta ki, de azt viszont egészen, vagy úgy is mondhatta volna, hogy ez a bal szem egyszerűen kikerekedett, mivel nem vizionált, tényleg a Nine Dragons Crossing belsejében volt, vagy ahogy a helyiek nevezik, a Jiulongzhu Shizi Lukou-ban, belül, valamilyen gyalogos szervizhíd korlátjának volt vetve a háta, mintha valaki idetámasztotta volna, fogalma sem volt, ki támaszthatta volna különben ide, mindenesetre ide volt támasztva, mert volt ennek a minek nevezze, szervizhídnak egy plexiből készült korlátja, egy fél ember magasságú műanyag falazat végig, ahogy ez a szervizhíd haladt, nyilván hogy le ne pottyanjon csak úgy az ember a süvítő autók közé, nehogy lepottyanjon, ismételte meg, és a másik szeme is kipattant nagy merészen, mert ekkor fogta fel, hogy a magasban van, hogy ez a szervizhíd azért híd, mert nem a földön fut értelemszerűen, hanem a levegőben, nem pusztán áthidal valamit, hanem elvezeti a nyilván időnként szervizelni itt megjelenő szervizmunkást a különböző magasságokban, a lent és fent és erre és arra futó autósztrádák között, normális ez?!, kérdezte magától, nem normális, felelte, tehát mégis, eresztette le a tekintetét maga elé, mégis meg vagyok őrülve, hát, ez lett a vége, berúgtam nagyon, perfectamente berúgtam, és annyira berúgtam, hogy ide jutottam, ebbe az őrületbe, egy őrületnek a foglya vagyok, mert az nyilvánvaló volt, hogy fogoly, moccanni sem bírt, és most már nem a merészség hiányzott hozzá, hisz az a felső légköri fájdalom jelentősen csillapodott, hanem az erő hiányzott, fáradt volt, annyira, de annyira fáradt, hogy még ez a nézés is kimerítette, ahogy előbb a ballal egy résnyire, aztán egészen, és végül a másikkal is teljesen körbenézett, körbe, de persze ez még nem azt jelentette, hogy a fejét elmozdította volna, nem, előbb óvatosan csak a szemgolyóival járt körbe, a fejét még nem, azt csak később merte, de aztán azt is megmozdította, és sikerült, a fájdalom nem nőtt, maradt az enyhe szint, akkor újra kinyitotta mind a két szemét, újra megnézte, hol van, és megszólalt, és ezúttal nem azt mondta, hogy ő ki, hanem azt mondta, színjózan vagyok, a fejem tiszta, tudok gondolkozni, most már látok és hallok, de bárcsak ne látnék és ne hallanék, hiszen akkor így, hogy látom, amit látok, és hallom, amit hallok, már el is tudok gondolkozni azon, hogy hol vagyok, és ez lehetetlen, nem lehetek a Nine Dragons Crossingban, az más kérdés, hogy a nevezetes oszlop, amelyen a Nine Dragons Crossing szimbolikusan és kevésbé szimbolikusan áll, az ott van lent, és én látom ezt, de mégse tartózkodhatom a Nine Dragons Crossingban, vagy ahogy a helyiek emlegetik, a Jiulongzhu Shizi Lukou-ban, a Nine Dragons Crossingban nem tartózkodhatik az ember, ezen átmehet kocsival, és kész, ez egy kereszteződés, ugye, egy világhírű csomópont, egy úgynevezett különvezetésű nagyvárosi autópálya-találkozóhely, ennyi jutott hirtelen az eszébe a fejében hordott szakszótárkincsből, és egy ilyen különvezetésű nagyvárosi autópálya-izébe valójában nem juthat be az ember, különösen nem úgy, hogy aztán a hátát egy szervizhíd plexikorlátjának dönti, és félig el van dőlve, és a balkezére támaszkodik emiatt, hogy ne csússzon tovább, így nem, vagy se így, se másképp, ez képtelenség, valószínűleg nem bolondultam én meg, nyugtatta magát, hanem vizionálok, nem ritka az ilyen, ha ennyire berúg az ember, márpedig én perfectamente, ahogy Malcolm Lowry mondta az Under the Volcano-ban, és az még megvan, hogy a Huaihai-on megyek, és még az is tiszta, ahogy a Madang Lu és ahogy azután a Yan’an mellett, ó, igen, hasított bele az utolsó kép, egy embert látott, összehányt fehér ingben, összehányt vászonnadrágban, összehányt könnyű nyári bőrcipőben, és ez ő volt, és most itt van, itt csúszik lefelé a Nine Dragons Crossing belsejében, mert az a bal kar, az a bal, bizony gyönge már, nem bírja már ezt a testet azzal az összehányt inggel, azzal az összehányt nadrággal meg azzal az összehányt könnyű nyári bőrcipővel, le fog csúszni, állapította meg, és lecsúszott, és azonnal elaludt, mintha agyonütötték volna, pedig csak fáradt volt, irtózatosan fáradt, végtelenül, itt a Nine Dragons Crossing kellős közepén.