hirdetés

Modor Bálint: Krisztián

Svábhegy 2.

2018. október 22.

Persze félek is itt hagyni a házat télire, most jönnek fel a városból a koszos csövesek, elkergetik őket az aluljárókból, mind itt fognak kikötni, lemegyek a szállóra, én mondom neked, nem is lehet ott igazán megmaradni. – Modor Bálint 2flekken.

hirdetés

Utolsó meleg őszi délután, kint ülök a verandán, és a kezdeteken gondolkodom – hogyan is került ide, a Svábhegyre a családom? – a történeten, melyre rárakódik a legendás lottósorsolás, amikor érkezik Krisztián. Hallom, ahogy lihegve jön fel a lépcsőn. Hozza a kannákat. Nyikorog a verandaajtó zsanérja. Direkt nem olajoztam meg, hogy jelezze a váratlan vendéget.

Kettőt töltsél már meg, testvérem, addig hazamegyek, főzök egy kávét, aztán mosnék egyet, mert nincs már tiszta ruhám.

Szépen gyógyul a sebed.

Jaj, látnád te a nevelőapámat meg az öcsémet, nem hiszem, hogy azok ilyen olcsón megúszták volna a verekedést, a fene az én rossz természetembe, de nem, hidd el nekem, Bálint, én nem bírom az igazságtalanságot, ha engem felbosszantanak, leszáll a lila köd, és akkor engem aztán semmi nem állíthat meg, nem ismerek se Istent, se embert, jaj miért kellett az öcsémnek melléállni, pedig őt is verte, éppúgy, mint engem, és akkor nem volt ez az így kedves, úgy kedves, az anyám is többször otthagyta, tudod, a pia az megeszi a lelket, pedig nem lenne rossz ember. Én már tizenhat éves koromban elmenekültem otthonról, azóta vagyok itt Pesten, ó, laktam én már mindenfelé, de most télire vagy bemegyek a börtönbe vagy a szállóra, én nem fogok itt kint aludni, nekem nincs is áramom, nem lehet ott fent fűteni a kis házat, én már annyit fáztam, te, el se tudod képzelni, Attila még könnyen van, mert neki a villanyos Gyuri bevezette az áramot, közel a vezeték, de oda hozzám, oda nem lehet. Persze félek is itt hagyni a házat télire, most jönnek fel a városból a koszos csövesek, elkergetik őket az aluljárókból, mind itt fognak kikötni, lemegyek a szállóra, én mondom neked, nem is lehet ott igazán megmaradni az én természetemmel, ha engem meglop valaki, én olyan lármát csinálok ottan, feltúrom az összes szobát, és akin meglátom a jó nájk nadrágomat, azt az Isten se menti meg, nézd meg, itt el van szakadva, nem is varrom meg, hogy felismerjem…

Mondja és mondja vég nélkül, míg bemegyünk a fürdőszobába, míg lecsavarom a zuhanyfejet, míg a kádban elkezdem tölteni a kannáit. A sebét még múlt hét végén szerezte, mikor hazament vastagabb takarókért (jön a hideg, és muszáj lesz valamit beszereznem, mert a hálózsákom már nem elég, de van ám otthon jó dunyhám, tudod te egyáltalán, mi az a dunyha?), és azért, hogy egy kis pénzt kérjen kölcsön (a bírónő megmondta, hogy ha nem fizetem be azt a harmincezret havonta, akkor megyek a böribe, de rendes volt igazából, mert egybe is kérhette volna azt kilencvenet, de így havonta kell csak harmincat, ez is nehéz, Bálint, hidd el, dolgozom én, építjük a TEK-eseknek a központot, hétvégén meg megyek takarítani a szállót, mert van még vagy százhúsz óra közmunkám, de nincs mese, ki kell bírni…)

Hazamenetele után egy nappal, kutyasétáltatás közben találkoztam vele az erdő túloldalán a nagy kanyarban. Ott, ahol a Melinda útból Széchenyi emlékút lesz a budai Mulholland Drive-on, alant a városra látni, tiszta időben akár Havannáig. Néhány hatalmas autó állt a kanyarba. Leginkább a szerelmesek szeretik ezt a helyet, nézik a kilátást, eltöltenek egy pásztorórát. Eldobálják a szemetüket, használt óvszer, pizzásdoboz, papírpohár. Az eső pedig bemossa az erdőbe, ahová gyakran a hajléktalanok is gyűjtik az általuk is használhatatlannak ítélt dolgokat, van ott minden a rossz esernyőtől a kiszuperált számítógépig.

Dante, a kutyánk éppen egy dzsip kerekét készült lehugyozni, amikor megláttam Krisztiánt, amint egy hatalmas régi tévét cipel felfelé a Melindán. Alacsony, mokány férfi, bandzsa (a szeme se áll jól ennek a csávónak, mondják rám mindig a szép cigánylányok…), a homlokán alvadt vér, ömlik róla a verejték (nem a tévé miatt, erős csávó vagyok én, hanem tudod, mióta nem szívom azt a szart, azóta gyakran csak úgy kiver a víz).

Jó, hogy jössz, segítsé' mán egy kicsit, találtam egy tévét, tudod, mondtam, hogy a villanyos Gyuritól kaptam egy dekódert, mégis csak jobb lesz így, mióta a kiscsaj elhagyott, és nincsen okostelefonom se, majd megesz az unalom, és ha van tévéje, az ember sincsen annyira egyedül.

Míg cipeljük az erdőn keresztül a dögnehéz tévét, meséli, hogy összeveszett a nevelőapjával (olyan jó vodkát ittunk, nem azt a szar rojált, fú, ha azt kóstoltad volna, Bálint, de nem a pia miatt volt, esküszöm, nem is voltam részeg, nem kellett volna kötekednie velem, még ki is mentem az udvarra, de oda is utánam jött), és mondja, hogy nincs meg a harmincezer forint, amit jövő héten be kellene fizetni. Attila faházába viszi a tévét, nála nincsen áram. A harmincas évei közepén jár. Most jön le a biofűről (akkora szerencsém van, te, most hallottam, hogy micsoda razzia volt a Hős utcában, elkapták azt a csávót is, akitől szereztem az okosságot…) Három-négy éve lakik a környéken. Az év elején tűnt fel újra, mikor a szomszédban Attila élettársa, Piri belehalt a hasnyálmirigyrákba. Attila akkoriban úgy mutatta be Krisztiánt, mint az öccsét, és utána leginkább ő járt kettejüknek vízért. Tavaszra már igencsak megkedveltük egymást, mondanám, hogy barátok lettünk, ha nem horkanna fel bennem ilyenkor mindig valami rossz érzés, ugyanis egyre biztosabb vagyok benne, hogy bármennyire is szeretnénk, barátok sohasem lehetünk. Nem azért, mert ne kedvelnénk egymást, ne gondolnánk egymásra szeretettel, ha úgy adódik, ne segítenénk ezzel-azzal a másikon, még csak azzal se lenne baj, hogy olykor idegesítjük egymást, én elfeledem megtölteni a kannáit, ő két napig nem tud fürödni, ő pedig azzal bosszant időnként, hogy addig mondja a magáét, míg teljesen ki nem ürül a fejem, és a zsongásban már semmire sem tudok koncentrálni. Mégis, kölcsönviszonyainkban nem adatik meg az egyenlőség lehetősége, hiába vagyunk most egy időre egymásra utalva, éppen a társadalmi helyzetünk, melyből ez az egymásra utaltság is következik, szabja meg a határainkat. Minden kisebb-nagyobb határátlépés ellenére, ezt végső soron mind a ketten tudjuk. A ki nem mondott közös tudás, ha egyenlővé nem is tesz minket, mégis megadja a lehetőségét, hogy közös életünkben ne nehezítsük, hanem – ha lehet – egy kicsit könnyítsünk egymás terhein.

Mikor megtelnek a kannák, hamar elvágom a vég nélküli szóáradatát, mert nekem dolgom van, még meg kell írnom a penzumot, a lottósorsolást, mondom, hogy most ő sajnáljon engem, mert szombaton is dolgoznom kell, akkor még nem tudom, hogy a kezdetek helyett az indázó beszéde lesz az eheti, a kezdetekről pedig talán majd legközelebb.

 

Krisztián

Utolsó meleg őszi délután, kint ülök a verandán és a kezdeteken gondolkodom – hogyan is került ide, a Svábhegyre a családom? – a történten, melyre rárakódik a legendás lottósorsolás, amikor érkezik Krisztián. Hallom, ahogy lihegve jön fel a lépcsőn. Hozza a kannákat. Nyikorog a verandaajtó zsanérja. Direkt nem olajoztam meg, hogy jelezze a váratlan vendéget.

Kettőt töltsél már meg testvérem, addig hazamegyek, főzök egy kávét, aztán mosnék egyet, mert nincs már tiszta ruhám.

Szépen gyógyul a sebed.

Jaj, látnád te a nevelőapámat, meg az öcsémet, nem hiszem, hogy azok ilyen olcsón megúszták volna a verekedést, a fene az én rossz természetembe, de nem, hidd el nekem Bálint, én nem bírom az igazságtalanságot, ha engem felbosszantanak, leszáll a lila köd, és akkor engem aztán semmi nem állíthat meg, nem ismerek se Istent se embert, jaj miért kellett az öcsémnek mellé állni, pedig őt is verte, éppúgy mint engem és akkor nem volt ez az így kedves, úgy kedves, az anyám is többször otthagyta, tudod a pia az megeszi a lelket, pedig nem lenne rossz ember. Én már tizenhat éves koromban elmenekültem otthonról, azóta vagyok itt Pesten, ó laktam én már minden felé, de most télire vagy bemegyek a börtönbe vagy a szállóra, én nem fogok itt kint aludni, nekem nincs is áramom, nem lehet ott fent fűteni a kis házat, én már annyit fáztam te, el se tudod képzelni, Attila még könnyen van, mert neki a villanyos Gyuri bevezette az áramot, közel a vezeték, de oda hozzám, oda nem lehet. Persze félek is itt hagyni a házat télire, most jönnek fel a városból a koszos csövesek, elkergetik őket az aluljárókból, mind itt fognak kikötni, lemegyek a szállóra, én mondom neked, nem is lehet ott igazán megmaradni az én természetemmel, ha engem meglop valaki, én olyan lármát csinálok ottan, feltúrom az összes szobát, és akin meglátom a jó nájk nadrágomat, azt az Isten se menti meg, nézd meg itt el van szakadva, nem is varrom meg, hogy felismerjem…

Mondja és mondja vég nélkül, míg bemegyünk a fürdőszobába, míg lecsavarom a zuhanyfejet, míg a kádban elkezdem tölteni a kannáit. A sebét még, múlt hét végén szerezte, mikor hazament vastagabb takarókért (jön a hideg és muszáj lesz valamit beszereznem, mert a hálózsákom már nem elég, de van ám otthon jó dunyhám, tudod te egyáltalán mi az a dunyha?) és azért, hogy egy kis pénzt kérjen kölcsön (a bírónő megmondta, hogyha nem fizetem be azt a harmincezret havonta, akkor megyek a böribe, de rendes volt igazából, mert egybe is kérhette volna azt kilencvenet, de így havonta kell csak harmincat, ez is nehéz Bálint, hidd el, dolgozom én, építjük a TEK-eseknek a központot, hétvégén meg megyek takarítani a szállót, mert van még vagy százhúsz óra közmunkám, de nincs mese, ki kell bírni…)

Hazamenetele után egy nappal, kutyasétáltatás közben találkoztam vele az erdő túloldalán a nagy kanyarban. Ott, ahol a Melinda útból Széchenyi emlékút lesz a budai Mulholland drive-on, alant a városra látni tiszta időben akár Havannáig. Néhány hatalmas autó állt a kanyarba. Leginkább a szerelmesek szeretik ezt a helyet, nézik a kilátást, eltöltenek egy pásztorórát. Eldobálják a szemetüket, használt óvszer, pizzás doboz, papírpohár. Az eső pedig bemossa az erdőbe, ahová gyakran a hajléktalanok is gyűjtik az általuk is használhatatlannak ítélt dolgokat, van ott minden a rossz esernyőtől a kiszuperált számítógépig.

Dante, a kutyánk, éppen egy dzsip kerekét készült lehugyozni, amikor megláttam Krisztiánt, amint egy hatalmas régi tévét cipel felfelé a Melindán. Alacsony, mokány férfi, bandzsa (a szeme se áll jól ennek a csávónak, mondják rám mindig a szép cigánylányok…) a homlokán alvadt vér, ömlik róla a verejték (nem a tévé miatt, erős csávó vagyok én, hanem tudod, mióta nem szívom azt a szart, azóta gyakran csakúgy kiver a víz).

Jó, hogy jössz segítsé mán egy kicsit, találtam egy tévét, tudod mondtam, hogy a villanyos Gyuritól kaptam egy dekódert, mégis csak jobb lesz így, mióta a kiscsaj elhagyott, és nincsen okostelefonom se, majd megesz az unalom, és ha van tévéje, az ember sincsen annyira egyedül.

Míg cipeljük az erdőn keresztül a dögnehéz tévét, meséli, hogy összeveszett a nevelőapjával (olyan jó vodkát ittunk, nem azt a szar rojált, fú, ha azt kóstoltad volna Bálint, de nem a pia miatt volt, esküszöm, nem is voltam részeg, nem kellett volna kötekednie velem, még ki is mentem az udvarra, de oda is utánam jött) és mondja, hogy nincs meg a harmincezer forint, amit jövő héten be kellene fizetni. Attila faházába viszi a tévét, nála nincsen áram. A harmincas évei közepén jár. Most jön le a biofűről (akkora szerencsém van te, most hallottam, hogy micsoda razzia volt a Hős utcában, elkapták azt a csávót is, akitől szereztem az okosságot…) Három-négy éve lakik a környéken. Az év elején tűnt fel újra, mikor a szomszédban Attila élettársa, Piri belehalt a hasnyálmirigyrákba. Attila, akkoriban úgy mutatta be Krisztiánt, mint az öccsét, és utána ő járt kettejüknek vízért. Attila csak vegetált. Tavaszra már igencsak megkedveltük egymást, mondanám, hogy barátok lettünk, ha nem horkanna fel bennem ilyenkor mindig valami rossz érzés, ugyanis egyre biztosabb vagyok benne, hogy bármennyire is szeretnénk barátok sohasem lehetünk. Nem azért, mert ne kedvelnénk egymást, ne gondolnánk egymásra szeretettel, ha úgy adódik, ne segítenénk ezzel-azzal a másikon, még csak azzal se lenne baj, hogy olykor idegesítjük egymást, én elfeledem megtölteni a kannáit, ő két napig nem tud fürödni, ő pedig azzal bosszant időnként, hogy addig mondja a magáét, míg teljesen ki nem ürül a fejem, és a zsongásban már semmire sem tudok koncentrálni. Mégis kölcsönviszonyainkban nem adatik meg az egyenlőség lehetősége, hiába vagyunk most egy időre egymásra utalva, éppen a társadalmi helyzetünk, melyből ez az egymásra utaltság is következik, szabja meg a határainkat. Minden kisebb nagyobb határátlépés ellenére, ezt végső soron mind a ketten tudjuk. Ez a ki nem mondott közös tudás, ha egyenlővé nem is tesz minket, mégis megadja a lehetőségét, hogy közös életünkben, ne nehezítsük, hanem – ha lehet – egy kicsit könnyítsünk egymás terhein.

Mikor megtelnek a kannák, hamar elvágom a vég nélküli szóáradatát, mert nekem dolgom van, még meg kell írnom a penzumot, a lottósorsolást, mondom, hogy most ő sajnáljon engem, mert szombaton is dolgoznom kell, akkor még nem tudom, hogy a kezdetek helyett az indázó beszéde lesz az eheti, a kezdetekről pedig talán majd legközelebb.

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.