Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter
A Magvető Kiadó legfrissebb ajánlatából
A tiszaeszlári Solymosi Eszter Krúdy egyik legkülönösebb, máig nagy hatású műve. Könyvében a szerző a századvégi Magyarország látszólag idilli világát mutatja be: a vidéki dzsentri különc ábrándozását, "donkihotizmusát", múltba fordulását, mely szükségszerűen vezetett a hisztérikus és elvakult politikai szenvedélyekhez. A tiszaeszlári per kapcsán nem pusztán az antiszemitizmus ellen foglal állást, hanem egyben leleplezi a korabeli középosztály elavult és ártalmas gondolkodásmódját is. A "nagy mesélőnek" ebből a regényéből kiderül, hogy Krúdy nem csak a hangulatok festésének mestere, hanem élesen látó, kritikus megfigyelője a történéseknek. A kiadás különlegessége, hogy az eddigi cenzúrázott szöveg helyett a teljes, eredeti változatot adja közre.
- 2003. október 7.
(Részlet)
1883. augusztus 7-én, egy keddi napon két jelentőségteljes dolog történt a világon.
Az egyik az, hogy Shapira angol régiségkereskedő a Tízparancsolatnak egy ismeretlen példányát állította ki Londonban; a másik nevezetesség az volt, hogy egy Scharf József nevű, negyvenegy esztendős tiszaeszlári zsidó egyházfi a miskolci vonattal a fővárosba érkezett fiával és feleségével.
Az újonnan feltalált Tízparancsolat juhbőr szalagokra volt írva, és a Krisztus előtti 9-ik századból származott: az a tíz ember, aki ennek a kornak betűit ismerte a földkerekségen, már meg is fejtette a láthatatlan írás tartalmát. És Londonból világgá repítette a hír a Tízparancsolatot, amelyet Mózesnek diktált az Úristen.
A tiszaeszlári utas, aki börtönszagú, ócska télikabátjában a józsefvárosi pályaudvaron leszállott a miskolci vonatról, és komoly, kemény tekintettel körülnézett a hordárokon: ugyancsak arra volt predesztinálva, hogy másnap a földkerekség valamennyi újságjában megírják az ő csodálatos, börtönből való kiszabadulását, "babiloni fogságának" végét. Hordárra nem volt szüksége a reggeli utasnak, ott volt mögötte a felesége, egy parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony, aki a tekintélyes, megtermett külsejű Scharf úr ládáját cipelte. Ott volt mellette pufók képű, szalmakalapos, bámészkodó kamaszfia, aki a vörössapkás vasúti hordárokat "öreg katonáknak" nézte, és szalmakalapjával visszaköszöngetett a barátságosaknak, akik mindenáron a "Lencsi" kezéből akarták a faládát kisegíteni. De "Lencsi" nem engedett.
Az újonnan felfedezett Tízparancsolat szövege nem sokban különbözött a régen ismert mózesi Tízparancsolatétól. Ezt sem nagyon tartották meg az emberek: valószínűleg az új Tízparancsolat se lesz nagyobb hatással a világra, még akkor se, ha a régiségkereskedő megkapná érte a tízmillió forintot, amit az angol múzeumtól kér.
A tiszaeszlári utas is eltűnt volna abban a tömegben, amely reggelenként a világ fennállása óta a miskolci vonattal a fővárosba szokott érkezni, de egy lelkes, hangos, kerekarcú pesti úriember már messziről örömteljesen integetett az idegenül nézelődő eszlári egyházfi felé:
– Isten hozta Pestre, Scharf bácsi! Nagyon derék dolog, hogy a Móric fiát és a feleségét is magával hozta.
Nem fogadtak még a miskolci vonattal érkezett zsidót ilyen örömmel Pesten, mint ahogy az orsz. izr. iroda kiküldött titkára ünnepelte a börtönéből akkor szabadult Scharf bácsit. Talán beszédet is intézett volna a szabadlábra helyezett egyházfihoz, ha Weinberger úr, az ugyancsak tiszaeszlári bérlő, aki egy kupéban utazott a zsidó családdal, meg nem szólal:
– Gyerünk már, Scharf József, mert mindjárt megvernek itt a hordárok!
Weinbergernek ugyanis eszébe jutott, hogy vidéki zsidó módjára elbeszélte néhány utasnak a hosszú éjszakai utazás folyamán, hogy milyen nevezetes társaság utazik a vonaton. Az az öreg Scharf József senki más, mint éppen az eszlári zsidó, akit Solymosi Eszter meggyilkolásával is gyanúsítottak; az a szeplős fiú mellette senki más, mint a fia, aki a bíróság előtt apjának szemébe mondta a gyilkosságot, de most már elmúlt minden baj, kibékültek apa és fia, és mint a pesti zsidók vendégei szórakozni a fővárosba utaztak.
1883. augusztus 7-én, egy keddi napon két jelentőségteljes dolog történt a világon.
Az egyik az, hogy Shapira angol régiségkereskedő a Tízparancsolatnak egy ismeretlen példányát állította ki Londonban; a másik nevezetesség az volt, hogy egy Scharf József nevű, negyvenegy esztendős tiszaeszlári zsidó egyházfi a miskolci vonattal a fővárosba érkezett fiával és feleségével.
Az újonnan feltalált Tízparancsolat juhbőr szalagokra volt írva, és a Krisztus előtti 9-ik századból származott: az a tíz ember, aki ennek a kornak betűit ismerte a földkerekségen, már meg is fejtette a láthatatlan írás tartalmát. És Londonból világgá repítette a hír a Tízparancsolatot, amelyet Mózesnek diktált az Úristen.
A tiszaeszlári utas, aki börtönszagú, ócska télikabátjában a józsefvárosi pályaudvaron leszállott a miskolci vonatról, és komoly, kemény tekintettel körülnézett a hordárokon: ugyancsak arra volt predesztinálva, hogy másnap a földkerekség valamennyi újságjában megírják az ő csodálatos, börtönből való kiszabadulását, "babiloni fogságának" végét. Hordárra nem volt szüksége a reggeli utasnak, ott volt mögötte a felesége, egy parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony, aki a tekintélyes, megtermett külsejű Scharf úr ládáját cipelte. Ott volt mellette pufók képű, szalmakalapos, bámészkodó kamaszfia, aki a vörössapkás vasúti hordárokat "öreg katonáknak" nézte, és szalmakalapjával visszaköszöngetett a barátságosaknak, akik mindenáron a "Lencsi" kezéből akarták a faládát kisegíteni. De "Lencsi" nem engedett.
Az újonnan felfedezett Tízparancsolat szövege nem sokban különbözött a régen ismert mózesi Tízparancsolatétól. Ezt sem nagyon tartották meg az emberek: valószínűleg az új Tízparancsolat se lesz nagyobb hatással a világra, még akkor se, ha a régiségkereskedő megkapná érte a tízmillió forintot, amit az angol múzeumtól kér.
A tiszaeszlári utas is eltűnt volna abban a tömegben, amely reggelenként a világ fennállása óta a miskolci vonattal a fővárosba szokott érkezni, de egy lelkes, hangos, kerekarcú pesti úriember már messziről örömteljesen integetett az idegenül nézelődő eszlári egyházfi felé:
– Isten hozta Pestre, Scharf bácsi! Nagyon derék dolog, hogy a Móric fiát és a feleségét is magával hozta.
Nem fogadtak még a miskolci vonattal érkezett zsidót ilyen örömmel Pesten, mint ahogy az orsz. izr. iroda kiküldött titkára ünnepelte a börtönéből akkor szabadult Scharf bácsit. Talán beszédet is intézett volna a szabadlábra helyezett egyházfihoz, ha Weinberger úr, az ugyancsak tiszaeszlári bérlő, aki egy kupéban utazott a zsidó családdal, meg nem szólal:
– Gyerünk már, Scharf József, mert mindjárt megvernek itt a hordárok!
Weinbergernek ugyanis eszébe jutott, hogy vidéki zsidó módjára elbeszélte néhány utasnak a hosszú éjszakai utazás folyamán, hogy milyen nevezetes társaság utazik a vonaton. Az az öreg Scharf József senki más, mint éppen az eszlári zsidó, akit Solymosi Eszter meggyilkolásával is gyanúsítottak; az a szeplős fiú mellette senki más, mint a fia, aki a bíróság előtt apjának szemébe mondta a gyilkosságot, de most már elmúlt minden baj, kibékültek apa és fia, és mint a pesti zsidók vendégei szórakozni a fővárosba utaztak.
Hozzászólás